Olvasói kérdés
Kedves Andrea!
Komoly gondot jelent nekem, hogy mit döntsek, ezért kérem tanácsát.
3 gyerekes anyuka vagyok, a legnagyobb fiam középsős, 5 éves lesz, a középső 3 éves lesz hamarosan, a legkisebb tegnap volt 10 hónapos.
Úgy terveztem, hogy ha a legkisebb is 3 éves lesz, akkor mennék vissza dolgozni. De az sem idegen tőlem, hogy főállású anyaként itthon maradjak még. Most viszont a napokban megkeresett a főnöknőm, hogy jövő szeptemberben vissza tudna venni hasonló munkakörbe az osztályára, később ezt nem tudja garantálni. (a céghez visszavesznek bárhova, mert ugye kötelező, de senkit nem ismerek máshonnan, ezen emberek között éreztem jól magam) Számit rám, már a főnökséggel is egyeztetett.
Nagyon rendes volt, mondta, hogy gondoljuk át nyugodtan, de ez a mai munkanélküli időkben nagyon jó lehetőség a visszatérésre. Én meg nagyon örültem, hogy 5 év után nem felejtettek el és visszavárnak (ez nagy szó azt hiszem), szerettem is ott dolgozni.
Most mégis napok óta sírógörcs kerülget, ha rágondolok, hogy a picurkámat bölcsibe adjam. (ismerős anyukák szerint itt nagyon jók a bölcsik). Mindkettővel itthon voltam 3 éves korukig, most pont a legkisebbet adjam be, mikor rá van a legkevesebb időm így is? Szegény kis középsőm amúgy is menne szeptemberben, de nekem lesz nehéz egyszerre két fiamat is elengedni.
Amúgy rólam tudni kell, hogy jól bírom a monotonitást, de néha teljesen ki tudnak akasztani a nagyfiaim a szót nem fogadásukkal. Ilyenkor az jut eszembe, mennyivel könnyebb lenne az irodában, nem kell veszkődni, idegeskedni, hogy \"öltözz már, gyere már légyszives, ne bántsd a kicsit, ne üsd meg a tesódat stb.) Ha fáradt vagyok, akkor rettentően tudok viselkedni szegénykéimmel, kiabálok velük (néha jogosan - bár tudom, hogy ez a szülői eszköztelenség jele, az én hibám) vagy a fenekükre is csapok, utána meg tiszta lelkiismeret-furdalás vagyok, hogy hát milyen anya vagyok én. Remélem ezzel nem ártok nekik túl sokat, dolgozom magamon, hogy türelmesebb legyek. Gyerekek előtt én voltam a megtestesült türelem, tényleg fát lehetett a hátamon vágni, max. kicsit háborogtam belül, de visszaszólni másnak nem mertem/akartam.
Az ismerőseimtől is tanácsot kértem visszatérés-ügyben, és a sok - (nyugodtan menj vissza, jót fog neked tenni, más is felnőtt bölcsiben és ember lett) - egy olyan választ kaptam pszichológiai berkekben jártas ismerősömtől, hogy a gyerekeknek az a lényeg, hogy ÉN legyek JELEN velük, mégha idegesebb is vagyok, szükségük van az anyai közelségre, minimum 2 éves korig, de nem véletlen a 3 év.
Igy meg hogy adjam nyugodt lélekkel bölcsibe a kicsit? A legnagyobb is mikor oviba került 3 évesen, (a párom intézte el végül, mert én nem akartam igazából, hiszen itthon voltam a középsővel, de építkeztünk és akkor is nagyon kimerült voltam az állandó felfordulástól és állítólag borzasztóan viselkedtem)
Tele vagyok félelmekkel, hogy hogy a csudába fogom birni (akarom-e egyáltalán) a reggel rohanást, a 8 óra munkát, aztán megint a rohanást haza, a háztartást, hogy aztán még a legfontosabbakra: a gyerkőcökre is maradjon időm, energiám? És a páromra? És magamra? Mert ha most igy komolyabb felelőség nélkül is zakkant leszek egy kis feszültségtől, mi lesz belőlem a munkahelyi stressz hatására?
Tudom, hogy más is ezt csinálja, de ha az én keresetem nincs, akkor is megleszünk, max. nem építünk tetőteret csak 10 év múlva. De ha most nem megyek vissza, később nehezebb lesz visszarázódni más közegben, megfakult munkaképességekkel, ha egyáltalán vissza tudok menni, ha most nemet mondok... szóval félek.
Listát is írtam, pro és kontra, beszélgettünk a párommal is, mit hogy lehetne, ha visszamennék esetleg. Februárig kéne döntetem, még van időm. De igazán csak az alábbi kérdés izgat, a magam nyavalygását majd feldolgozom.
A kérdésem, hogy mennyire árt a picinek (aki jövő szeptemberben lesz még csak 19 hónapos), ha bölcsibe megy? Az ismerősöm szerint látszik a felnőtteken, ki járt bölcsibe, mert annak nyomai vannak kötődésben, feladatokban.
(én is jártam egyébként... vajon ezért vagyok ilyen nehéz eset? :))
Köszönöm, ha elolvassa problémámat, ami nekem tényleg nehéz döntés (amúgy is döntésképtelen voltam világ életemben fontos dolgokban, vagyis rettentő nehezen döntöttem) és hálás leszek a válaszért.
Üdvözlettel,
Batki Viktória
Komoly gondot jelent nekem, hogy mit döntsek, ezért kérem tanácsát.
3 gyerekes anyuka vagyok, a legnagyobb fiam középsős, 5 éves lesz, a középső 3 éves lesz hamarosan, a legkisebb tegnap volt 10 hónapos.
Úgy terveztem, hogy ha a legkisebb is 3 éves lesz, akkor mennék vissza dolgozni. De az sem idegen tőlem, hogy főállású anyaként itthon maradjak még. Most viszont a napokban megkeresett a főnöknőm, hogy jövő szeptemberben vissza tudna venni hasonló munkakörbe az osztályára, később ezt nem tudja garantálni. (a céghez visszavesznek bárhova, mert ugye kötelező, de senkit nem ismerek máshonnan, ezen emberek között éreztem jól magam) Számit rám, már a főnökséggel is egyeztetett.
Nagyon rendes volt, mondta, hogy gondoljuk át nyugodtan, de ez a mai munkanélküli időkben nagyon jó lehetőség a visszatérésre. Én meg nagyon örültem, hogy 5 év után nem felejtettek el és visszavárnak (ez nagy szó azt hiszem), szerettem is ott dolgozni.
Most mégis napok óta sírógörcs kerülget, ha rágondolok, hogy a picurkámat bölcsibe adjam. (ismerős anyukák szerint itt nagyon jók a bölcsik). Mindkettővel itthon voltam 3 éves korukig, most pont a legkisebbet adjam be, mikor rá van a legkevesebb időm így is? Szegény kis középsőm amúgy is menne szeptemberben, de nekem lesz nehéz egyszerre két fiamat is elengedni.
Amúgy rólam tudni kell, hogy jól bírom a monotonitást, de néha teljesen ki tudnak akasztani a nagyfiaim a szót nem fogadásukkal. Ilyenkor az jut eszembe, mennyivel könnyebb lenne az irodában, nem kell veszkődni, idegeskedni, hogy \"öltözz már, gyere már légyszives, ne bántsd a kicsit, ne üsd meg a tesódat stb.) Ha fáradt vagyok, akkor rettentően tudok viselkedni szegénykéimmel, kiabálok velük (néha jogosan - bár tudom, hogy ez a szülői eszköztelenség jele, az én hibám) vagy a fenekükre is csapok, utána meg tiszta lelkiismeret-furdalás vagyok, hogy hát milyen anya vagyok én. Remélem ezzel nem ártok nekik túl sokat, dolgozom magamon, hogy türelmesebb legyek. Gyerekek előtt én voltam a megtestesült türelem, tényleg fát lehetett a hátamon vágni, max. kicsit háborogtam belül, de visszaszólni másnak nem mertem/akartam.
Az ismerőseimtől is tanácsot kértem visszatérés-ügyben, és a sok - (nyugodtan menj vissza, jót fog neked tenni, más is felnőtt bölcsiben és ember lett) - egy olyan választ kaptam pszichológiai berkekben jártas ismerősömtől, hogy a gyerekeknek az a lényeg, hogy ÉN legyek JELEN velük, mégha idegesebb is vagyok, szükségük van az anyai közelségre, minimum 2 éves korig, de nem véletlen a 3 év.
Igy meg hogy adjam nyugodt lélekkel bölcsibe a kicsit? A legnagyobb is mikor oviba került 3 évesen, (a párom intézte el végül, mert én nem akartam igazából, hiszen itthon voltam a középsővel, de építkeztünk és akkor is nagyon kimerült voltam az állandó felfordulástól és állítólag borzasztóan viselkedtem)
Tele vagyok félelmekkel, hogy hogy a csudába fogom birni (akarom-e egyáltalán) a reggel rohanást, a 8 óra munkát, aztán megint a rohanást haza, a háztartást, hogy aztán még a legfontosabbakra: a gyerkőcökre is maradjon időm, energiám? És a páromra? És magamra? Mert ha most igy komolyabb felelőség nélkül is zakkant leszek egy kis feszültségtől, mi lesz belőlem a munkahelyi stressz hatására?
Tudom, hogy más is ezt csinálja, de ha az én keresetem nincs, akkor is megleszünk, max. nem építünk tetőteret csak 10 év múlva. De ha most nem megyek vissza, később nehezebb lesz visszarázódni más közegben, megfakult munkaképességekkel, ha egyáltalán vissza tudok menni, ha most nemet mondok... szóval félek.
Listát is írtam, pro és kontra, beszélgettünk a párommal is, mit hogy lehetne, ha visszamennék esetleg. Februárig kéne döntetem, még van időm. De igazán csak az alábbi kérdés izgat, a magam nyavalygását majd feldolgozom.
A kérdésem, hogy mennyire árt a picinek (aki jövő szeptemberben lesz még csak 19 hónapos), ha bölcsibe megy? Az ismerősöm szerint látszik a felnőtteken, ki járt bölcsibe, mert annak nyomai vannak kötődésben, feladatokban.
(én is jártam egyébként... vajon ezért vagyok ilyen nehéz eset? :))
Köszönöm, ha elolvassa problémámat, ami nekem tényleg nehéz döntés (amúgy is döntésképtelen voltam világ életemben fontos dolgokban, vagyis rettentő nehezen döntöttem) és hálás leszek a válaszért.
Üdvözlettel,
Batki Viktória
Szakértői válasz
Kedves anyuka!
Elolvastam levelét és mindenek előtt tudnia kell azt, h én személy szerint nagyon bölcsőde ellenes vagyok, mert a gyerekek nagy része akik hozzám kerül, bölcsődés volt és ennek egyetlen nagy oka van az esetek többségében, hogy az anyától való elszakadási folyamat meg lett sürgetve, a leválás nem a természetes ritmusban történt, így a gyerek biztonságérzetén esett csorba! A folyamat nagyon nehezen, sok munkával fordítható csupán vissza!
A döntés természetesen az öné, de ha egyszer teheti akkor ezt a kis időt töltse még a kisbabájával, mert egy életre meghatározó az h milyen minőségű a gyerek első 3 éve. Ha további kérdése van, nyugodtan hívjon fel, telefonon részletesebben tudok válaszolni a kérdéseire. Elérhetőségem: 30-355-0177.
Üdv.:
Elolvastam levelét és mindenek előtt tudnia kell azt, h én személy szerint nagyon bölcsőde ellenes vagyok, mert a gyerekek nagy része akik hozzám kerül, bölcsődés volt és ennek egyetlen nagy oka van az esetek többségében, hogy az anyától való elszakadási folyamat meg lett sürgetve, a leválás nem a természetes ritmusban történt, így a gyerek biztonságérzetén esett csorba! A folyamat nagyon nehezen, sok munkával fordítható csupán vissza!
A döntés természetesen az öné, de ha egyszer teheti akkor ezt a kis időt töltse még a kisbabájával, mert egy életre meghatározó az h milyen minőségű a gyerek első 3 éve. Ha további kérdése van, nyugodtan hívjon fel, telefonon részletesebben tudok válaszolni a kérdéseire. Elérhetőségem: 30-355-0177.
Üdv.: