...Elhatároztuk, hogy nem esünk abba a hibába, mint tavaly nyáron. Már januárban pontos tervet készítettünk a nyaralásról. Nem viszünk semmi feleslegeset, nem fogunk idegeskedni az üdülői koszt miatt, és nem költünk el egy csomó pénzt lángosra, fagyira, és egyéb felesleges, kalóriadús ennivalóra, majd itthonról viszünk gyümölcsöt, semmi kóla - jelentette ki határozottan a férjem.

Július 5-én, egy héttel az indulás előtt kezdtünk el csomagolni. És ekkor kezdődtek a bajok. Három szolid méretűnek mondható sporttáskát vettem le a szekrényből, de este 11-kor még mindig a szoba közepén tornyosult leküzdhetetlen halomban a vinni kívánt holmik fele. Ekkor nekiestem, hogy átválogassam még egyszer őket.

A napernyő biztosan kell, Gábor kék nyulát sem hagyhatjuk itthon, mert nem tud nélküle aludni, a dédinek kell a gyógyteája, és a bögréje is, mert csak abból hajlandó meginni, a három csomag pelenkát sem rakhatom ki, mert a Balatonnál legalább 100 forinttal drágább lehet. És marad a fürdőköpenyem is, mert nem fogok a folyosón egyszál hálóingben szaladgálni reggelente, bármennyire is örülnének neki a férfi üdülőtársak.

Hajnali kettőkor úgy döntöttem, majd másnap folytatom. Július 15-re végül négy degeszre tömött sporttáska hevert a nappali közepén, meg a járóka, a kiskád, a kisautó, a napernyő, a gyékények és gumimatracok, a babakocsi, a homokozóvödrök, a hűtőtáska, egy szatyor az útra némi elemózsiával. A tervezett tíz óra helyett persze megint csak délben tudtunk elindulni, melettem az ordítástól fáradtan alvó Gáborral, az ölemben a kisautóval és a gyékényekkel, elöl a morcos férjjel, és a zsörtölődő dédikével.

Aztán persze nem azt a szobát kaptuk, amit kértünk, és az is csak az üdülőben derült ki, hogy az idén kellett volna törülközőt hoznunk, mert már nem adnak, Gábor rá se nézett a kisautóra, ellenben a szomszéd kislány játék babakocsijától nem volt hajlandó elszakadni - vettünk neki egyet. A dédike az első napon eltörte a szemüvegét, az egyik táskában pedig kiömlött az az üveg bor, amit egy romantikus estére tettem félre. Az idő gyönyörű volt, a Balaton jó meleg, egész idő alatt fürdőruhában mászkáltunk, Gábor imádta a palacsintát, együtt építettek az apjával homokvárat. A dédi talált magának kártyapartnert, és az újdonsült közönségének lelkesen mesélhette a nekünk már százszor elmondott történeteit. Esténként a férjemmel beültünk a közeli hangulatos kisvendéglőbe, és kéz a kézben sétálgattunk a parton - szerelmesebbnek éreztük magunkat, mint valaha.

Két hét után mindannyian barnára sülve, kissé kigömbölyödve, élményekkel tele kezdtünk csomagolni. A bepakoláskor úgy tünt még több mindent viszünk, mint amennyi csomagot magunkkal hoztunk. Ádám másfél óra után kezdett el dühöngeni, mert elszakadt a zsinór, amivel a járókát az autó tetejére tudta volna rögzíteni, és a játék babakocsinak sem talált helyet, a meleg pulóverekkel, és a kabátokkal teli táska sem fért sehova.

Végül csapkodásokkal, és duzzogásokkal, levert térdekkel, és bevert könyökökkel indultunk haza. Dédike ölében a sporttáska, Gábor lába alatt a babakocsi, én pedig nem látszottam ki a gumimatracok, az úszógumi, és a labda alól. Este 11 után pakoltam helyére az utolsó gyékényt, és terítettem ki a ruhákat, nyugattam meg a bánatos Gábort és az ismét sértődőtt dédit. Ádám magához húzott és kajánul suttogta: jövőre én csomagolok, meglátod nem viszünk semmi feleslegeset, elég a fogkefénk meg a hitelkártya.

Majd hiszem, ha látom. Már előre jól mulatok az egészen, de idén azért tényleg ésszerűben csomagolok majd...