Emlékszem a saját ifjúságomra. Mintha bomba robbant volna a szervezetben. Mintha széttört volna minden, a tükörképem apró darabokra hullott. Az órákat rendszeresen ellógtam – ki is rúgtak a gimnáziumból -, otthonról is rendszeresen kimaradtam, a méltán hírhedt Fekete Lyukban lógtam éjszakáról éjszakára.

Minden jöhetett, drog, alkohol, bármit bevettem, amit adtak, egyszer valami kék bogyótól (talán Haliperidol volt) szörnyű halucinációim voltak. Szerencsére akkor még nem voltak az olcsó dizájnerdrogok, még speed meg extazy sem, Coderitet szedtünk Noxyronnal, a morfiumszármazék a barbituráttal nagyot ütött. Kézműves elfoglaltság a pecsétrajzolás, recepthamisítás volt.

Tizenhat évesen egy református lelkész vitt haza a Lyukból, amikor már napok óta nem voltam otthon. Aztán tetőzött a hurrikán: alig 18 múltam, amikor egy alkalmi haver azt mondta, menjünk át Rotterdamba heroinért. Oké, vettem az útlevelem, és gondolkodás nélkül mentem. Négy hónap németországi börtön lett a vesztem. Igazság szerint olcsón megúsztam. Ha azt mondja, hogy Kolumbiába menjünk, akkor ma is egy bogotai börtönben ülnék. Nem voltam tisztában tetteim súlyaival és következményeivel. „A részegekre angyalka vigyáz” – írja Weöres Sándor, és rám is vigyázhattak, hogy egyáltalán élve, marandó károsodás nélkül megúsztam ezt a kort.

A tinédzserkor pont rosszkor jön. Akkor, amikor az ember komolyabb tanulmányok elé néz, amikor az lenne a fontos, hogy leendő munkaerőpiaci helyzetünket a legjobban opcionáljuk, amikor letesszük jövőnk alapkövét, nos, akkor törnek ki a hormonok. Van, akinél enyhe lefolyású, és van, akinél egészen szélsőséges - mint nálam volt. Bármennyire is szerető-óvó melegségben tartottuk sarjunkat, semmi biztosíték nincs arra, hogy nem őrül meg. Kiszámíthatatlan, mint egy aknamező.

Nemrég egy barátnőm alig 15 éves kislánya azzal jött hozzám, hogy ki szeretné próbálni a drogot, segítsek. Megmerevedtem, lefagytam a helyzettől. Kövessek el bűncselekményt kiskorú sérelmére? Az nem megy… Vagy hagyjam, hogy inkább vegyen dizájnerdrogot, és ki tudja, kikkel, ki tudja, hol, bevegye, ahol aztán ellopják az értékeit, vagy még rosszabb történhet vele. Akkor adjak én neki valamit? És hogy nézek utána az édesanyja szemébe? Vagy tényleg tegyem azt, amit a tinédzserkorú gyerekekkel rendelkező unokatestvérem mondott: „inkább saját kezemmel csavarom be nekik a spanglit, csak nehogy valamit bevegyenek.”? 
Mentő ötlet volt, hogy évek óta kallódott az egyik tolltartóban egy zöld nyalóka, gyorsan átcsomagoltam celofánba, és beadtam neki, hogy Hollandiából van. Aztán elkezdtem röhögcsélni, ettől ő is, tehát a placebohatás megvolt. Majd rábeszéltem a gyereket, hogy mondjuk el az édesanyjának: volt is egy nagy beszélgetés vele. A kislány most is ezt csinálja: próbálgatja a határait, hogy meddig mehet el, és mi az édesanyjával tehetetlenül nézzük, és persze rettegünk. Rettegünk, hogy mégis kap valakitől Krokodilt vagy más mérget, rettegünk, hogy minden intelmünk ellenére beveszi, rettegünk, hogy valami visszafordíthatatlan hibát követ el.

Mit tehetünk, ha mégis megőrül?
 

• Először is: szeressük feltétel nélkül, bármit tesz is.
• Tegyünk taxicsekket a cipőjébe, hogy bármikor haza tudjon jönni (tudom, ez anyagilag megterhelő, de ez van, ne lébecoljon éjszaka egyedül).
• Teremtsünk bizalmas légkört a családban, bármit is tesz, ne szidjuk le, mert akkor nem fogja elmondani a következőt, inkább beszéljük meg vele.
• Engedjük el a buliba, mert úgyis el fog menni, legyünk ilyen téren nagyvonalúak. De cserébe mindig kérjünk valamit (például hogy takarítson ki).
• Próbáljunk meg közösen határokat kialakítani. Így úgy érzi, neki is van beleszólása, nincs merev tiltás, ami ellen lázadozhat. Például beszéljük meg vele, hogy egy kis bort ihat, de töményet nem. Ha keményen tiltunk valamit, fejjel fog a falnak szaladni.
• Elcsépelt, de igaz: a közösség megtartó ereje. Ez nagyon nehéz, mert nem tudjuk előírni, hogy kivel barátkozzon, de talán tudjuk terelgetni. Itt sincs értelme a kategorikus tiltásnak. Engedjük meg, hogy felhozza a barátait – így szem előtt vannak. Óvatosan fogalmazzunk meg kritikát, ha valakit neccesnek találunk. Próbáljuk terelni őt a „jó” barátok felé, a normális barátokkal/barátnőkkel biztosítsunk számára közös programokat – vegyünk színházjegyet, vagy horribile dictu felnőtt kísérővel koncertre is elmehetnek.
   

Ezek persze csak ötletek, mert mindenkinél más a helyzet. A legfontosabb, hogy a család mindig álljon mellette, melegen-óvón, bármit is tesz. Én is csak ezt teszem a barátnőm lányával: térden  állva könyörgöm neki: Helga, csak dizájnerdrogot ne, csak Krokodilt ne, csak herbalt ne, és várj még, egy picit várj még a pasizással is. Meglátjuk, sikerül-e.

Kép: sarahjohnson1 / Pixabay

betöltés...