Imát rebeg Jágó, az ősz öreg, erdőbe járó
fanyüvő vén tűzifavágó:
- Ó uram, halld a hangom, - mert úgy igaz ahogyan mondom -
nagy és fontos nekem a gondom!
A fejszém fa nyele, ha - úgy mint régen - dolgozom vele
oly nehéz, hogy meghalok bele.
Jó tudom én is - érzem csontomon - már öregszem, mégis
azt hiszem büntet engem az ég is
Az éveim során, még nem is volt, ily bajom talán,
ehhez foghatót, én még nem éltem át.
Mert asszonyom Sára, nem szűnő gúnyos unszolására
megteszem azt, mi munka lett mára
Vénember lettem s a kenyerem javát biztos meg ettem,
de Sárának mindig a kedvére tettem.
S bár teszem még, teszem, de megkopott öreg, vénülő eszem
nem érti mindez mért nehéz nekem?
Mert a gyengeség oka, hogy fejszémnek foka
nehéz, nem bánt úgy soha,
mint ahogy Sára, - ha sikerül bánt s gúnyol a szája.
Ó uram, ki bírod a mennyet s teremted egykor az asszonyi nyelvet,
vond meg tőle a buja nagy kedvet!
Vagy adj nékem is erőt, - mint volt karomban egykor ez előtt -
mert mára Sára így fejemre nőtt!
Hogy ha kísérti majd a sátán és bántó gúny pereg a száján,
legalább elverhessem, jól, a port a hátán!