Gyereknevelés
Néhány hete egy felkapott játszótéren üldögélve az elcsigázott, csemetéik után rohangáló szülőket néztem.
Még tavaly történt, amikor anyám egy alkalommal a reggeliző asztalnál azt mondta: buta csacsi vagy kisfiam! Mondtam, hogy csavard rá a tejesüvegre a kupakot, és lám, most eldőlt, az abrosz csupa tej lett, tócsa áll belőle a padlón, ráadásul - mivel minden tej kifolyt -, a müzlidre már egy kortyocska se jutott belőle. Látod, miért nem fogadtál szót, te buta szamár!
Megjelent a felsőoktatási felvételi tájékoztató hivatalos kiegészítése, a diákok a december 22-én közzétett meghirdetések módosítása, kiegészítése mellett újabb képzéseket is találnak a www.felvi.hu oldalon.
Csökkenti a tanulók tanulmányi teljesítményét és magabiztosságát, saját képességeikbe vetett hitét a hosszan tartó vagy erősödő iskolai zaklatás egy új tanulmány szerint.
Úgy is szokták nevezni, hogy a szorongásos zavarok előszobája! Milyen igaz! És sajnos a megfelelési kényszer is, mint minden lelki probléma kialakulása, a gyermekkorból gyökerezik!
Hiperaktív vagy tehetséges? A szülők, nagyszülők nem objektívek. Bár azt is el kell mondanom, hogy tapasztalatom szerint többnyire alulértékelik csemetéiket. Félnek kimondani, hogy tehetséges, intelligens, különleges. Félnek a helyes értékítéletüktől, ezért inkább pesszimistábbak, ha Gyerkőceikről van szó.
Rengeteg cikk, riport, könyv foglalkozik azon gyerekekkel, akik eltérnek az átlagtól, nem férnek bele az óvodai-iskolai oktatás, nevelés elképzelt masszájába.
Amikor ezt a két szót meghalljuk, mindjárt az óvoda és az iskola jut az eszünkbe. Mert hát hol is folyhatna máshol nevelés, mint az intézményekben, ahol a nevelők végzik a munkájukat. Eközben viszont elfelejtünk egy nagyon fontos dolgot!
A szülőket csak hibáztatni szokták, képezni nem. Ezt Thomas Gordon mondta, a Gordon-módszer alapítója - és ezzel végképp feltalálta a szülőképzést. Merthogy képződni érdemes. A szülőség tanulható. Ösztöneink azt diktálják, úgy neveljünk, ahogy neveltek. Pedig ez nem mindig célravezető nem mindig ez építi legjobban kicsinyeink személyiségét.
A mai tizenévesek szülei egy tökéletesen újkeletű problémával találják szemben magukat: a kiskölykök már a digitális világba születtek, és magától értetődő természetességgel használják az online világot, fel sem mérve annak veszélyeit. A szülőknek pedig gyakran lövésük sincs, hogy mit engedjenek meg a gyerekeknek és mit ne. Csak az ösztöneikre hagyatkozhatnak, mert nincsen saját mintájuk.
Minden rokon és ismerős irigyli azt a szülőt, akinek a gyereke jól nevelten ül végig egy hosszú, unalmas rendezvényt, kitűnően tanul, sportol, több hangszeren játszik, és nyelveket tanul. Az ilyen szülő boldogan zsebeli be az irigy pillantásokat, és legalább egy pillanatra elhiszi, hogy mégiscsak jó szülő, hiszen az ő nevelésének az eredménye ez a remek emberpalánta.
Mert hát azért lássuk be, két ajtócsapkodás között mégiscsak jó lenne ebbe belevágni! Vagy legalább biztosan tudni, hogy mindennel tisztában van, testi-lelki téren. Az már fél biztonság, nem? Valahogy "jó arcnak" kellene lennem, segíteni neki, lazának tűnni, miközben görcsben áll a gyomrom, ha csak rágondolok, mi minden várhat rá! Ja, és mindezt papolás nélkül... Menni fog, köszi!
Iskolás éveink legkínosabb pillanatai között bizonyára sokunk esetében ott szerepel a szexuális felvilágosító óra, amikor is kínos csöndben vagy éppen vihogásokkal kísérve hallgattuk végig a védőnő vagy az osztályfőnök előadását.
A baltimore-i iskolában egy ősi, egészen természetes módszerhez folyamodtak a tanárok, és alkalmazására megtanították a gyerekeket is. Bámulatos az eredmény.
Bár többségünk szégyelli, ha az ujjai segítségével számol, egyes felmérések szerint a zsenik közül is sokan tesznek így.
Amikor megláttam a hírekben a magyar diákcsoport szörnyű balesetét, egyszerre gyűlt gombóc a torkomban és egyszerre fogott el félelem. Az a félelem, ami csak tudat alatt tör utat magának. Az a félelem, amivel minden egyes nap megküzdenek a szüleim, úgy, ahogy minden más gyermek aggódó édesanyja és édesapja.
A szülők gyakran panaszkodnak kicsi gyermekeikre, hogy szörnyen akaratosak - egyesek ezt már a pólyában látni vélik. Ám ahogy telnek az évek, ez a panasz fokozatosan a visszájára fordul. Tizenévesek szülei szerint már inkább az a probléma, hogy a gyerek mintha semmit nem akarna, nincs akaratereje, kitartása, semmi iránt nem mutat komoly érdeklődést.
Sok szülő a társasjátékok során szereti nyerni hagyni a gyermekét, mert úgy gondolja, ezzel jót tesz neki, hiszen növeli az önbizalmát. Szakemberek szerint azonban mindez koránt sincs így, sőt, az ilyen viselkedéssel kifejezetten ártunk a csemeténknek.
A gyerekbe vetett bizalom szárnyakat ad - ez a szülői és pedagógusi hitvallásom. Tanárként mindig a dicséret motiváló erejében hittem.
Az integrált nevelésnek lehetnének hatalmas előnyei is, ám a gyakorlatban sajnos előfordul, hogy semmi nem úgy alakul, ahogy eltervezték: szenved a gyerek, mert nem kapja meg azt a speciális nevelést, amire szüksége lenne, s szenved az óvónő és a csoport is. Mi lenne a megoldás?