Ne engedjük idősek otthonába a szüleinket, még akkor sem, ha ők úgy gondolják, ezzel segítenének. Az ő életük is sokkal boldogabb lesz az unokák közelében, és nekünk is elkel a segítség a gyermekek körül, nem beszélve a tapasztalt és bölcs nagyszülők jótékony lelki hatásáról. Ha együtt él az egész család, erősödik a családi közösség, gondjainkat is megbeszélhetjük, és segítenek átörökíteni a hagyományokat. Akik viszonylag nagy házban élnek, probléma nélkül be tudják fogadni a nagyszülőket. Gondoljunk bele, ha ők felneveltek minket, mi is tartozunk annyival, hogy segítünk nekik, amikor szükségük van erre.
Természetesen az összeköltözést nagyon alaposan át kell gondolni minden érintettnek, hiszen mindegyik generációnak mások az igényei, és ezzel naponta szembesülni fogunk. Legelső lépésként a férjünkkel, feleségünkkel beszéljünk erről, mindenki mondja el, hogyan képzeli el az együttélést.
A tartósan beteg, ápolásra szoruló idős hozzátartozókat csak akkor vegyük magunkhoz, ha részt tudunk venni gondozásunkban. Mindenképpen még a költözés előtt tisztáznunk kell, mire van szükségük és mi mit tudunk ebből vállalni. Amennyiben segítségre szoruló szüleink inkább a saját lakásukban maradnának, akkor meg kell szervezni a házi gondozást és az ebéd házhoz szállítását.
Az összeköltözést addig érdemes lebonyolítani, amíg még szellemileg és testileg fittek a nagyszülők, hiszen meg kell szokniuk az új környezetet.
Az összeköltözésnek a betegségen kívül egyéb okai is lehetnek. Egyetlen idős embernek sem jó, ha a házastárs halála vagy válás következtében egyedül marad egy nagy lakásban, melyet nem tud fenntartani.
Az a nagyszülő, aki ”rászánja magát erre a bátor lépésre” azaz a gyermekei házát választja otthonául, feltétlenül ragaszkodjon a külön lakrészhez. Legjobb megoldás egy apartman kialakítása a házon belül saját konyhával, fürdőszobával, amennyiben erre van lehetőség. Ha közös a lakótér, mindenképpen gondoskodjunk külön szobáról az időseknek, amit csak ők használnak, és vissza tudnak vonulni, amikor pihenésre van szükségük.
Mielőtt összeköltöznénk a nagyszülőkkel, feltétlenül beszéljük meg, ki mit vár el a másiktól. Legyünk tekintettel arra, hogy mindenkinek megvan a megszokott életstílusa . A gyerekeknek is magyarázzuk el, hogy mindenkinek egyenlő jogai vannak, nem szabad úgy hozzáállni a dologhoz, hogy ”mi vagyunk a befogadók és az idős hozzátartozók csak húzzák meg magukat”.
Fontos, hogy meghatározzuk a napi együttélés szabályait. Legjobb, ha az unokák nevelése továbbra is a szülők dolga marad. Ettől függetlenül nem baj ha a nagypapa, és a nagymama, kissé kényezteti unokáit, de ha úgy érezzük, hogy túlzásba viszik, üljünk le, és beszéljük meg. Lehetőleg előre egyeztessük, mit szabad a gyerekeknek megengedni, és mi az, amit nem.
A szabadidő eltöltése, nevelési kérdések, a bevásárlás, a háztartási kassza témái feltétlenül kerüljenek terítékre. Sokszor az öregek némileg besegítenek a családi költségvetésbe, ezért azt is tisztáznunk kell, mennyit fogadunk el, ha egyáltalán szükség van erre. Sok sértődést, félreértést elkerülhetünk, ha a vendégfogadás szabályait is megbeszéljük
Az idősebb szülők figyeljenek oda, hogy ne kezeljék „gyerekként” felnőtt utódaikat, mert könnyen veszendőbe mehet a fiatalok keményen kiharcolt függetlensége. A nagymamák többsége hajlamos az unokákkal egy szinten kezelni gyermekeiket, szeretik megmondani, mit és hogyan csináljanak. Annak érdekében, hogy ne térjen vissza a régi „szereposztás”, tisztázzuk egymással, mik azok a dolgok, amikbe inkább ne szóljanak bele.
Ha mi, vagy a nagyszülők nem szeretnénk az összeköltözést, vagy nem megoldható a szoros együttélés, akkor próbáljunk a közelünkben lakást keresni nekik. Ennek a megoldásnak is számos előnye van: „elérhető közelség”-ben vagyunk, miközben mindenki megtarthatja teljes függetlenségét, valamint nincs tetemes útiköltség, így nagyon gyakran meglátogathatjuk egymást. Ha ezt a megoldást választjuk, feltétlenül legyen kulcsunk a lakásukhoz!
Kép: www.foter.com
És én pont az ellenkezőjét állítom, amíg megoldható és van lehetőség rá, éljenek külön a generációk!
Arra meg nehéz felkészülni, hogy egyszer majd MI leszünk idősek, esetleg elesettek. Vagy jó erőben ugyan, de értelmetlenül magányosan.
Ki gondol erre? Ki neveli úgy a gyerekét, hogy majd szívesen lakjon vele együtt?
Nagyon nehéz, mert feltételezi, hogy tudjuk: nem vagyunk tökéletesek, és még csak egészen önállóak sem. Nem tudjuk egyedül megoldani az életünket, csak annak nagyon kicsi szakaszában. És az is elképzelhetetlen, hogy mennyire fogunk majd örülni tudni a kicsi csetlő-botló, makrancos, hisztis és elbájoló unokánknak.
Mi együtt lakunk a nagyszülőkkel. Jól megvagyunk, mert mindannyian alkalmazkodunk. Talán a nagyszülők jobban. Mert ők bölcsebbek, és tudják, hogy nincs értelme mindenen hajba kapni. (Ez sajnos nem minden nagyszülővel van így. Másokkal biztosan nekünk is nehezebb lenne.)
Mindenesetre a gyermekeink láthatják azt is, hogy idősen az ember kevésbé aktív, viszont jobban figyel. És ami kicsit (nagyon?) tabu is: el lehet beszélgetni velük, vagy legalábbis velük kapcsolatban a halálról is. És arról, hogy ez is része az életnek. Sokkal megnyugtatóbb dolog ezt tudni, mint állandóan félni tőle.
Több generációs családban nőttem föl, kertes házban. 30 éve külön, de egymás mellett (panelban) élünk szüleimmel (most már csak anyukámmal). Három gyermeket neveltem föl, sajnos a párom korán meghalt. Ma már egyedül lakom. Gyermekeimnek külön-külön otthonuk van. Tudom, hogy idős fát nem lehet átültetni, mégis néhány éve kezdeményeztem Anyukámnál, hogy a két lakást adjuk el, s vegyünk egy kis házat, ugyanis ő is kertes házban élte élete nagyobb részét, a költségekkel is jobban járnánk. Hivatkoztam jó levegőre, kertre, hogy jó helye lenne az unokáknak. Nem egyezett bele, mondván, hogy ő nem alkalmazkodik, a megszokott otthonát nem adja föl. Akkor én is föladtam, egy lakás árából nem tudtam volna kertes házba költözni. Erre a párkapcsolatom is rá ment, na nem ez volt a legfőbb oka, de közrejátszott. Mostanában úja előkerült ez a téma. Külföldön élő gyermekem venne egy kertes házat, s kérte költözzek oda, majd ha hazajönnek együtt laknánk. A gond az, hogy saját tapasztalatom alapján már nem vágyom a többgenerációs együttélésre, de vágyom egy kertes házba, szeretnék a gyermekeimnek segíteni. Fiatal nyugdíjas vagyok, talán volna még időm újra kezdeni, megszokni, de anyukám már nyolcvan éves, megszokta, hogy egymás mellett lakunk, magára hagyhatnám, ha már ennyi ideig nem tettem meg? Dönteni, jól dönteni, hogy később se bánjam meg, az nagyon nehéz.
Talán nem is baj, hogy a mai fiatalok nem olyan fiatalon kezdik a családalapítást. Önállóak, kiforrott véleményük van a saját családi életükről. Ha ezt a nagyszülő elfogadja, s az unokákat csak azért látogatja, sétáltatja, babusgatja, hogy örömét lelje bennük, nem jön létre a kényszerű függőségi viszony. Kedves Nagyszülő-társak! Tudomásul kell vennünk, hogy amit mi egykor elrontottunk, azt a gyerekeink életébe bevatkozva már nem tudjuk rendbehozni. Azt hiszem, felülmúlhatatlan érzés, amikor az unokák megérkeznek. Ezt csak kicsit múlja felül a búcsúzás... A legjobb az egészben, hogy számtalanszor megismételhető.
(Amire büszke vagyok: a látogatásomat nemcsak az unokák, de a szüleik is várják.)
Egészen pontosan, magad fogalmaztad meg a problémát: nem tudtál édesanyádtól elszakadni. Azaz: tőle már biztosan elszakadtál, csak a régi beidegződéstől, a beléd vert gyerek-szereptől nem tudsz elszakadni.Úgy tűnik, ugyanannak a generációnak vagyunk a tagjai, s ugyanabba a korosztályba tartoznak az édesanyáink is. Akik természetesnek veszik, hogy a gyermekük életében a fő helyen legyenek, akik a lányukat örök gyerekszerepben tartanák. Ez talán nem is tudatos önzés: ők is így éltek a saját szülőjük árnyékában. A mai 50-esek pedig két malomkő között őrődnek: vagy a gyerekük, vagy az édesanyjuk kedvét keresik, természetesen sikertelenül.
Hogy közben felőrlődnek?
Kedves Nagyem, légy büszke arra, hogy a gyereked felajánlotta az együttlakást. Ez igen nagy elismerés. Fogadd el, s alakítsd ki álmaid kertes házában úgy az otthonod, hogy legyen egy kis különálló lakrészed. Amit akár magadra is csukhatsz, ha kifáradtál az unokázásban, de szélesre tárhatod az ajtaját a saját vendégeid előtt. Ha a gyerekeid beleegyeznek, legyen a házban egy szoba az édesanyád részére is, aki egyszer úgyis oda megy.
Hidd el, ő nem lesz boldogabb attól, ha életed álmát feláldozod érte. És boldogtalanabb sem, ha új életet kezdesz. Valószínűleg ugyanúgy keseregni fog, aggodalmaskodni és értetlenkedni, ahogyan eddigi életében tette.
Nagyon szorítok neked, s biztos vagyok, hogy a tervezgetés, költözködés annyi új feladatot ad, hogy lelkileg is megerősödsz! Hrita
.jpg){kind=small}