Elébb, még mielébb elkezdeném mondani, hogy eccer vót, hol nem vót, arra gondolék, ha mán így belécseppentem Mári néne boszorkányos konyhájába, elmondanám ki es vagyok, úgy, ahogy öreg idesapám tanította énnékem.

Hát Janika lennék, Furulyás Janika - ez a böcsületes
nevem, amit anyám, idesapám s a jó öreg papunk ragasztott reám egykoron. Akkor mán kezhetem es, mer nem kenyerem a locsogás. Az úgy vót, ahogy megesett velem, de azér a rend kedviér:

Eccer vót, hol nem vót, itt az erdő alatt a mü házunk. Abba laktunk mü nagyanyámmal, nagyapám szegény mán elmene, ezér nem es beszélek róla, mer még bépárásodik a szemem, s elébb hagyom abba, mind elkeztem. Na, akkor vótunk mü, nagyanyám, apám, anyám, s én. Ojjan sorrendbe emlegetem őköt, ahogy otthon a kalapot viselik. Apámnak kéne horgya a fejfedőt, de nagyanyám előtt még ő es leveszi, mer akkora annak a szája, hogy kibeszéli a pityókát es a födbűl, úgy hogy a kalap neki semmi. Rendibe ő osztogassa ki mindenkinek, hogy mi légyen másnap a dóga. Nekem es kiosztá egész nyárára, s heába es ágáltam vóna ellene, annyit használt vóna a szavam, mint hót lón a patkó. Ezér hát béhuztam a nyakam s fejem a vállam közi, teccet nem teccet minden reggel vettem a mogyoróbotot s istápoltam velik a libákot ki a hegy alatti rétre a patak mellé. Itt ismerkedék meg Mári néne Giza libájával, bár meg se történt vóna, de csak szépen, sorba mesélem el, hogy mit művelt velem az, az esztelen liba.

Reggel - fejés után - s azután, hogy megevém a nekem kiporciózott szalonnát, tejet, vettem a tarisznyámot, a furulyámot, s indulék hátra kiengedni azokot a gágogó libákot. Jöttek es azok szépen a megszokott rendbe, s hamar kiértünk a hejjünkre, ahol én azonnal le es ülék a fa alá egy kicsit danolni, amíg még teli van a hasam, s van kedvem fújni a furujámot. A libák, ahogy megszokták léptek egyet, csipegették a füvet, ittak hezza, szottyantottak a fűbe, mer az evés azzal es jár, amikor észrevevém, hogy egyik liba hiába birizgálom hátulját a botommal, csak külön úton akar járni. Hű, de felmérgelődék! Mi van ezzel az üres fejűvel, ha eztet csinájja nekem egész nap, ne legyen a nevem Jankó, biz én eltöröm aztot a vékony lábát! Mondám es neki, hogy nyughasson, amikor egyszer csak odaszól nekem:
- Ne mérgelöggy Jankó, jobb, ha nyugton maradsz, mer
megjárod!
- Mit beszélsz – kérdém vóna, de úgy megijedék, hogy egybe a fa alatt éreztem hátsommal a kemény fődet, s a szemem es karikákot látott attól, hogy belévertem a fejem a hátam megetti fába. Csak hápogtam, mire megint megszólalt a hosszú nyakú:
- Ne hápogj mán, vegyél levegőt, mer ember lennél s nem kacsa, inkább reám figyejj. Hogy tudd, kivel állsz szembe, megmondom. – Én csak szettem a levegőt bé a szájamon, de még nem ócsuttam fel, hogy egy liba beszél nekem, s még meg es leckéztet! Hű, ha nagyanyámnak elmondom, egyből kapok akkorát, hogy még ennél es jobban szikrázik a szemem! Nem marada más hátra, hát csak meg kell hallgassam ezt a beszélő micsodát, mer, hogy nem liba, az hót biztos. Vagy esszteperedett ember, vagy egy hótnak hitt valakinek a lelke költözött beléje, s erre a gondolatra még a hátam es libabörös leve. Liba!!! Jaj, szegény fejemnek, próbálám sajnáni magamot, de előttem nagy peckesen állt két lábon, szárnyait csapkodva ez a csuda jószág.
- Ha mán kibámészkottad magad rajtam, akkor
mondanám, hogy miér jövék. Nem akárkivel állsz szembe, én a híres nevezetes Liba Giza, Gágogi mester leánya vagyok, aki egy hideglelős napon esszebarátkozott a Szelek Urának fiával, s azóta oda repülök vele, ahova akarok. Most éppeg ide.
- Nohát – szedém essze magamot, nehogy pipogyának nézzen - akkor, ha ojjan nagy barátaid vannak, hogy kerülél méges hezzám?
- Azér, te libapásztorok okosa, mer neki nincsen keze, s ahhoz, amit én akarok, oda kéz es kellene. – vágta ki magát, s én igencsak libának érezém magam, amikor nekem így visszafelele.
- Jól van mán, ne gágogj essze-vissza, hanem mongyad, miér választottál engemet erre a bolondériára, mer menten agyoncsaplak a botom végivel!
- Ne paprikáskodj Jankó, mondom, csillapodjál egy
kicsikét. Hosszú sora van ám annak. Ami fontos, hogy eccer, amikor épp a barátommal repdestem fenn a magosba, láttam egy nagy mezőt, teli sárga arannyal. Arra gondolék, hogy de jó lenne, ha vinnék belőle haza a gazdasszonyomnak, mer örökké csak a pénz mián fáj a fejik. S akkor tán le sem vágnák a nagy késikkel, azt a sok állatot az udvarból, a barátaimot.
- Nem es vagy te ojjan nagy liba, mondasz valamit. Hun látád azt a sok aranyat? Nekem es jó vóna belőle, mer elkelne nálunk es a jómód. Még az öreganyám száját es béfognám véle, ha teli zsákkal térnék vissza, de mi lesz a libáimmal, míg oda vagyunk?
- Bizd reám ököt, nem lesz hijja egynek sem, de gyere, siessünk fel a hegynek, mer annak az odalán még le es kell mennyünk egy darabon, oszt ott van, csak legyen kezed, hogy szeggyed. – Vakarám a fülem tövit, hogy most mi légyen, de hát nagy vala a csábítás, Giza es elindula fel a hegynek, nem vót mit csinájjak, libáimra nézék, s elindulék a nyomába. Hogy essen menykő ennek a csőrösnek a fejire, hát nem jobban szaporázza a lépteit, mind én? Jól nekirugaszkodék, a szuflámot majd kivetém, de a nyomába marattam, s amikor megszólala, hogy készüjjek, mer nyomba ott es vagyunk, megörvendék erősen, de nem mutatám a világ kicséér sem.
- Na, most figyejj Jankó – húzta ki magát Giza s
repdesett örömibe, mind aki a Tündérkertbe ért, s megtalálá az örök élet vízit.
- Figyelek én, csak nem látok. Mit kellene nézzek?
- Hát nem látod? Vak vagy, vagy meglágyult az agyad az örömtől? A lábad előtt hever az arany, azonnal szeggyed es, mer nekem még haza es kellene érnem, minnyá itt van a barátom, hogy a szárnyain visszavigyen asszonyom udvarába. -
Én csak álltam, erősen néztem, de a napraforgó fődön kívül semmit se láték, s csak nagy nehezen jutott el az eszemig, hogy ez csakugyan egy nagy liba! Hát nem a virágok szirmait nézte fentről sárga aranynak! Meg osztán a fődről sem láthatott sokat, csak arany felhőt a feje felett, ami neki elérhetetlen. Még mielébb kitekertem vóna a nyakát, elkeztem magamba számolni – ahogy apám tanította -, de most lehet nem lesz elég, ha tízig mondom, legalább százig fel kell sorojjam a számokot, hogy rendesen le es csillapoggyak. Amikor mán a kilencvenkilencet montam magamba, akkorra lett igaza apámnak, mer hát jót akart ez a liba, honnan tudhatta vóna, hogy miféle aranyat látott, hiszen az udvarbúl sem jár ki, s ha ki es menyen, akkor es a fellegek között repked, ahogy ő mongya. Vala nekem a zsepkendömbe bécsavarva s a szegletibe békötve egy kevéske esszekucorított pénzem s gondolám, hogy ette fene, neki adom. Úgy csinálok, mintha az itt esszeszedett aranyat kötöttem vóna belé, a szárnyaira madzagolom, hátha megússza a kést, amikorra hazaér, mer tuttam, hogy azokot a libákot amejikek elcsámborognak, a gazdasszony nyomba levágja, nem küzködik vélük.

Mán jóval fejünk felett vót a nap, s kacsingatott az este es a távolból, amikor szóltam, hogy elég legyen, s mán essze es csomagolám neki a részit. Giza boldogon nyújtotta szárnyait s nem hazudott, mer nemsokára nagy süvöltéssel jött Szélkirály barátja, felkapá, mind egy pillét s uccu neki az égnek, mán nyomikot sem lehetett látni.
Ott maradék pénz, arany s ha szerencsétlen vagyok, még libák nékül es. Ezér, hát iszkoltam lefelé a hegyoldalról, s lám-lám, kicsi barátném Szellő Úrfival visszaterelgeté libáimot elém.

Akkor látám utójára Gizát, remélem, nem kerül még eccer az utamba, mer bizony Isten, kitépem minden egyes tollát, s avval írom az összes többi emlékeimet, ha még lesznek ebbe a cudar életbe.