Megőrülök itthon egyedül. A kutyakulás, köpéses, szemetes, zajos, kipufogógőzös kerületből szép helyre, házba költöztünk. A környék csodás, csak egy kismama makkan meg itt csendesen.
Nincs játszótér, nincs egy sima út, ahol végig tolhatnám a babakocsit, vagy a kölök motorozgathatna egy kicsit. Nincs játszótér, nincs bolt. Ja és nincs autóm.
Képzeld el, hogy napokig nem mehetsz ki sehová. Csak az van otthon, amit a férjed hoz. Ha nincs kenyér, hát nincs kenyér. Oldd meg!
Nincs rokon, nincs barát, akihez szólhatnék.
Állandó vendégem a depresszió démona. Na persze nem várom, de tudom, hogy jön.
A helyzetet persze próbálom kezelni. Autogén tréning, öt tibeti gyakorlat, ... Így nem vagyok nagyon, csak egy kicsit hülye. A társaságom sokszor már nekem is terhes.

Kiesett az egyik rágófogam. Először kettétört, majd levált az ínyről. Nem fájt, inkább csak kellemetlen volt. Nem volt gyökere.
Amikor felébredtem, tudtam, hogy meg fog halni valaki az ismeretségi körömből. Főállásban anya, másodállásban álomfejtő boszorkány vagyok. Persze egyebekhez is értek... Kártya, vajákolás, soroljam?
Anciékkal már rég nem találkoztunk. Az ő kisfia néhány hónappal idősebb a miénknél. A mi barátságunk tulajdonképpen pár-barátság, vagy úgy is mondhatnám, egy hatos fogat, mert hogy három pár van benne. De ez ma már bővült két továbbival. Mi harmincasok vagyunk, mégis huszonévesek csapódtak hozzánk. Orgonasípszerűen egymást követték a babák, az öt párból négyben már van gyerek. A legidősebb Anciéké, a legfiatalabb Ildiéké, négy hetes.
Az álmom után pár nappal tudtam meg, meghalt Anci édesanyja. Szerettük. Azt hiszem az egész csapat szerette. Háziorvos, mégsem volt egy allűrös, faksznis nő. Kétszer voltunk kakaspörkölt-főzőversenyen a falujukban, de úgy laktuk be a házukat, mintha otthon lennénk. Persze kapásból, mindenki megmérette a „doktor nénivel” a vérnyomását. Nyáron, amikor találkoztunk vidéken, olyan örömmel üdvözölt, mint egy régi barátot, Anci kedves barátját...
Anci terhes. Még nem nyilvános a dolog, így gondolom még csak egy-két hónapos lehet.
Inkább most nem kritizálok, nem illik. Írok az enyémről. Egy égedelem. Amikor kértem Istentől azt mondtam. Legyen okos, igazi rossz kölök, nem baj, ha nem túl szép és eláll a füle, csak egészséges legyen. Bejött (kop-kop-kop), viszont szép is. Igaz eláll a füle.
Egy kínai mondás szerint vigyázz, mit kérsz. Lehet, hogy ha nem jókodok, akkor még a füle is szép...Hát igen, kérni, tudni kell.
Például bugyit. Már hónapok óta nem vettem magamnak. Hordom az ezer éves, terhes, fehér bugyingóimat. Ne tudd meg, hogy néznek ki! Elmennének egy mosópor reklámban ellenpéldának. Szürkék és strapáltak. (Ha most azt mered gondolni, hogy igénytelen vagyok, leveszem a fejed és összefirkálom. Egyszerűen nem jutok el egy bugyiboltba, a francba!)
Mert hogy, gyalog bejárható távolságban, nincs egy nyüves fehérnemű üzlet. A férjem mire hazajön, minden bezár. A kölökkel viszont nem ülök tömegközlekedési eszközre. Ugyanis a babakocsit nem tudom felcipelni, hátihordozóval meg félek, hogy idegenek megtapogatják a gyerekemet... Amikor megvettük a P.C babakocsit, azt hittük, a világ legjobb üzletét csináltuk, mert hogy olcsó, jól néz ki és több funkciós. Ne tudd meg! Másnak lehet, hogy bejön, nekünk egy iszonyat. Először is tizenhárom kiló. De ezt úgy mondta az eladó, mintha egy pehely lenne. Csakhogy nem adta hozzá a ma már tizenhárom kilós gyereket meg azt a három lépcsőfokot, amit a tárolóból kijövet le- és fel kell emelnem. A férjem azt mondja, brutálnő vagyok, mert azt a huszonhat kilócskát kapásból cipelem. Szerintetek mit gondolok ilyenkor?

Ezt álmodtam:
Ült és bámult ki a fejéből. Nincs ebben semmi újdonság, mindig ez van. Ül az ablakkal szemben, úgy képzeli el a fejét, mint egy fura, sötét barlangot. Ahogy belül járkál, látja a szürke, megfoghatatlanul lágy és mégis hihetetlenül élő és rugalmas masszát, amit furcsa nyálkás vörösség vesz körül. Szinte látja orra eltömődött barlangjait, az ideiglenes zöld dombokat, halovány, végeláthatatlan nyálkafolyamokat. Azt gondolta, koponyája valahogy így nézhet ki belülről. A szemei gúvatag gömbök, csak kívülről nézve szép és szalonképes. Belülről valójában puffatag, robbanásra kész, mint az a sósvízi tüskés hal, amit minden tengerparti bazárban árulnak kimeredt szemmel, felfuvalkodva, mint egy sértődött grófnő, tele tüskével, a végzet döbbenetteli valóságával a tekintetében. A hal már éppen felfújta magát, amikor…És ennyi volt.
Azt gondolta, a szeme is ilyen lehet, főleg az agyából nézve, ilyen döbbent, puffatag, végítéletszerű.
Bámult ki az ablakon. Semmi kedve nem volt itt lenni. Persze az itt az mindig viszonylagos. Mihez képest itt? A mindenhez? Semmihez? Igen, talán leginkább a semmihez.
A szomszéd panelban meglátta a nőt. Legfeljebb húsz méter lehetett közöttük, amúgy meg az örökkévalóság. Ó, a megkaphatatlan asszony.
A melltartóját csatolta éppen. Össze! A francba! Már megint lemaradt! Pedig látta már százszor. Na jó, talán annyiszor még nem, de több tucatszor már biztosan, amint az asszony fáradt melleit a melltartóba igazította. Ilyenkor a keze mindig a sliccére tévedt. Pedig az asszony, a nő nem volt fiatal. Valószínűleg már bőven túl lehetett a negyvenen, talán úgy negyvenöt-hat lehetett, de ő mégis beindult, amikor meglátta ezt a mozdulatot. Amikor ez az idősödő nő begyömöszöli a mellét a melltartóba.
A nő elment dolgozni. Mindig ilyenkor járt. Egykor öltözött, negyed kettőkor indult, valószínűleg kettőkor kezdhetett. Talán ápolónő, vagy varrodás.
Amikor elment, megszűnt a világ. Ott ült az ablakban az összes huszonnyolc évével és nem tudott vele mit kezdeni.
Arra gondolt, hogy mi lenne, ha elmenne. Elhúzna. A jó büdös francba. Nem látná senki, elindulna, ha kérdeznék azt mondaná, hogy leugrom kenyérért.
Leugrom. Ezen jót röhögött. Ő és az ugrás. A tizedikről.
De miért is ne? Miért is ne ugorhatna egy nagyot? Azt mondják az úszók, nagy levegő és ugrás! Miért is ne lehetne így bármit megcsinálni?
Elmenni. Elhúzni. Kiszabadítani a lelket. Kirángatni a testből, ahol már oly unottan és oly nagyon jól elvan? Kiugrani a tizedikről, kiugrani magunkból?
Ült az ablak előtt és bámult ki a fejéből. Lerakta a távcsövet, már hiába nézte a nő lakását.
Csöngettek. Begombolta sliccét, és a bejárati ajtóhoz gördült. Ez a hülye kerekesszék már megint megakadt a küszöbben. Csak a postás volt. Miközben átvette a küldeményt, arra gondolt, hogy mi lenne, ha elhúzna a jó büdös francba.

Ó, az előbb elszúrtam. Nem adtam meg a témát. Pedig, amit írtam az nem szex és nem nyújork. Hol itt a -zsex, hol van itt nyújork?

Miért van az, hogy a pasik azt hiszik, nekik alanyi jogon jár minden? Miért gondolják, hogy nekik automatice jár az elfogadható külsejű nő, aki bónuszként még jó háziasszony, istenien főz és még a gyerekkel is jól bánik? (Na és az ágyban ő maga az erotika papnője ))
Az agyuk persze egy kan-trombózis miatt már a születésükkor félig elhalt (na persze kivéve a kisfiamat ), így képtelenek használni az empatikus-emocionális bal lebenyt. Ezért nem fogják fel, hogy egy kismama milyen szépen képes leépülni mellettük, kivéve persze ha harcosan kiáll a jogaiért.
Hogy miről beszélek? Hát lássuk csak, leltár szerint.
A hajam több mint egy centire van lenőve, mert nem jutok el egy fodrászhoz. A fogaimmal gyakorlatilag a szülés óta nem jártam el egy jól fúró embernél ( ó, istenem ).
Edzőteremben, szaunában, kozmetikusnál, úgyszintén vagy ezer éve. A lábam olyan, mint egy ősasszonyé. Időnként szőrös, nagykörmű és tisztességes méretű.
Ehhez képest tegnap előáll a férjem azzal, hogy két hét múlva két napig nem lesz itthon, mennek céges csapatépítő tréningre.
Az anyádat! - gondoltam csak úgy, kontroll nélkül.
Mert neki ez neki egy jó kis pihit jelent, luxusszállodában, extra kajákkal, esténként sörözgetéssel a kollégákkal, meg talán egy-két céges mucival. Nekem meg dupla szívás itthon, egyedül a gyerekkel.
Az anyádat! - gondolom újból (és igazság szerint még vagy százszor aznap)

Hát igen. Most éppen akkora vagyok, mint egy disznó. Vagy egy kisebb búbos kemence. Esetleg, mint egy kistehén. Persze a nagyobbik fajtából.
A szülés után nem azért hízol nagyra, mert most már anya vagy. Nyavalyát! Azért, mert be vagy zárva, nem mész sehova, hulla fáradt vagy, és kikapcsolódásképpen zabálgatsz egy cseppet.
Amikor hazamentünk a kórházból már másnap tornáztam otthon, na persze csak szolidan. Szülés után egy hónappal ismét jól néztem ki, visszanyertem az eredeti súlyom. Nem is értettem, hogy a gyerekorvos miért mondja: a szoptatás alatt nem lehet fogyni, inkább híznak az anyukák a hormonok miatt. És lőn.
Télen már ismét volt tokám és a hashájam lebernyegként lebegett körülöttem. Pedig sportolgattam továbbra is. Igaz futni alig tudtam, mert azt hittem, hogy leszakad a mellem.
Három hónapos volt a kölök, amikor influenzás lettem, plusz begyulladt a mellem. Feküdtem az ágyban, a kissrác mellettem és csak arra volt erőm, hogy időnként oldalra forduljak és megszoptassam. De pelust is kellett cserélni. Persze megcsináltam, mint minden anya, hasonló helyzetben.
Amikor felgyógyultam, irnix-dirnix elment a tejem. Pontosabban alig volt. A hisztéria kerülgetett, hogy most mi lesz. Fél óránként szoptattam a kölköt a kis húsz milligrammommal. És persze mindent bevetettem. Ánizs és édeskömény illóolaj a fürdőmbe, ánizs és édeskömény tea napi öt liter adagban, Urtica Urens homeopátiás bogyó.
És akkor jöttek a bölcsességek. Hát persze kislányom, mert nem eszel rendesen. (ez azt jelentette, hogy nem zabáltam a szénhidrátot, tésztát, sütit, kenyeret, mert attól irtózatosan hízok)
Hát jó. Legyen. A gyerek az első. És akkor jöttek a sütik, hogy legyen energiám a tejtermelésre. Napi öt krémes cuccot benyomtam. Rákóczi túrós, házias szeder torta, Royal szelet, Dobos torta és még egy kis Lúdláb. Így utólag sejtem, hogy a magnéziumhiány miatt kívántam ennyire a csokit, mert baromi sok kakaóporral rengeteg tejberizst is ettem.
Meglett az eredménye. Visszajött a tejem, de szép duci kismama lettem, mint mondtam tokával és akkora hassal, mint egy újból terhes. Szerencsére a férjemnek így is tetszettem. A szemén volt a rózsaszín fátyol és azt hitte, hogy még mindig jó nő vagyok.
Pedig már csak egy leharcolt, dundus kismama, kinyúlt melcsiben, este a fáradtságtól üveges zombi tekintettel.
mamagi