A kölköcském egyébként tegnap nagyon merkúros vagy szaturnuszos volt, mert baromi rossz napja sikeredett..
Miközben locsoltam a tuját, ő felmászott a mászókára és gondolom megint azt hitte, hogy már igazi nagyfiú, talán nem kapaszkodott eléggé, pedig ott álltam mellette, gondolom le akarta magát ereszteni izomból, a lényeg az, hogy esett, a mászóka fája végigkarmolta-ütötte a hátát, nagy sírás, tenyérnyi vörös volt, aloe gél spriccelve és "sok pusi-pusi" a hátára....
De a kis motorja elfújta a fájdalmat, felborult vele, nevetett, én odébb léptem elzártam a csapot, de akkor már sírt, hozzáugrottam, véres volt a szája, elharapta valahogy a nagy motoros küszködésben...
Ekkor már éreztem, hogy ez már nem a mi napunk, azaz óránk. Mert a horrorok kb. 45 perc alatt történtek meg.
Csupasz volt, pelus nélkül rohangászott kint, mondta vécé, rohanás be, vécészűkítő, kis sámli, fel, majd sikertelenül le. Rosszul lépett a sámlira, nem a közepére, hanem a szélére, a kis recegős szar fenéken vágta, de úgy, hogy bepirosodott, sírt. Ekkor már kínomban röhögtem.
Közben bejött egy baromi nagy bögöly a konyhába. A kölök már kint sertepertélt, persze bejött anya nagy izgatott rohangászására, mondtam, kicsim most menj ki, anya hajkurássza a legyet. A légy fel a mennyezeteig a polc mögé, én partfissal ösztökéltem a konyha elhagyására, mire az erős, agresszív, baromi nagy dög egy durva döngéssel leugrott a polcról és teljes erővel a gyerek arcának repült. Sírás. Ekkor már tényleg röhögtem.
A férjemnek be kellett mennie dolgozni, én meg alig vártam, hogy a kölköcskét bepattintsam az ágyba. Ott legalább biztonságban van.
Elvileg.

A depiről akartam írni, a fejemben szépen sorjáztak is a mondatok, de most nem lehet. A kölköcském éppen most három órája, két éve, hogy megérkezett.
A szülés minden pillanata itt van a fejemben. A dokim másnap ment nyaralni, muszáj volt este elindulnunk, ha nem akartunk másnál szülni-születni.
Előző este hatkor még hathatósan megvizsgált, úgy, hogy hétkor már éreztem, valami van. A párommal, rekkenő hőségben azért még dobtunk egy négy kilométeres sétát a hajógyári szigeten.
A férjem baromi korán elaludt, én meg ültem a tévé előtt és mértem a fájásokat. Rendszeres volt, háromperces. Felhívtam a klinikát, a szülésznő nem vett komolyan, biztosan elfáradt anyuka - mondta.
Éjfélre bementünk, fájt, amikor a kezdő osztályos orvos megvizsgált. Még mindig nem vettek komolyan, felküdtek a patológiára CTG-re. Aztán visszaküldtek, tényleg szülni fogok.
Nagyon bátor akartam lenni. Főleg azért, mert tudtam, ez egy olyan buli, amiből nem húzhatom el a seggem, mert időközben meggondoltam magam. Basszus, ezt végig kell csinálni, nincs mese.
A fájásokat átlélegeztem, közben a Ben Webster CD szólt és szülést könnyítő illóolaj illatozott (II. Női Klinika, Bp)
A dokimnak csak fél ötkor szóltak. Megjött és burkot repesztett. Rögtön azután elöntött a fájdalom, elveszítettem magam fölött a kontrollt. A tolófájásokból legalább tizenötöt csak úgy elengedtünk a semmibe, mert nem zökkent át a baba feje. Úgy tűnt, talán necces a dolog.
Félig öntudatlan lehetettem, bordó-fehér kockák úsztak a szemem előtt.
Végre tolhattam. Ne a fejébe nyomjon! - szólt rám az orvos. Ne a hasába, ide - ütügette meg a gátat. Az ujjai otthonosan pihentek a hüvelyemben. Ági, kakiljon, úgy nyomjon! Igen? Hát jó.
Amikor éreztem, hogy a baba feje a szeméremtestemet feszíti, már tudtam, hogy okék vagyunk. Kibújt. Megérkezett.
Nem boldog voltam, inkább megkönnyebbült. a köldökzsinórt nem akartuk elvágni, a szülésznő ezen meglepődött.
Csak néhány másodpercre rakták a mellkasomra. Amíg varrtak, a férjemnél volt, egymást nézték, én meg irígykedtem.
Utána újból megkaptam, a mellemre rakták. A szülésznő azt mondta, akkor szopizik jól a baba, ha azt érzem, beszakad a hátam. Beszakadt. Fájdalmasan meglepő az első szoptatás. Ahogy azóta minden. Meglepő, és mulatságos.
Nőj nagyra, kisfiam!

Kalapács
A nõ úgy döntött, vesz egy kalapácsot. Mindössze három szöget akart beverni a falba.
Elõször a kés nyelével próbálkozott, - nem sok sikerrel. A következõ teszt-szerszám egy befõttes üveg alja volt - belátta azonban, ha nem hagyja abba mûveletét kénytelen lesz az üvegszilánkokat söprögetni.
Elindult hát a beszerzõ körútra. Ott kezdõdött, hogy elõször fogalma sem volt, milyen üzletben kapható egyáltalán kalapács. Késõbb azért rájött. Végignézte a kínálatot, majd elszörnyülködött, hogy egy kalapács több mint ezer forint.
Egy pillanatra úgy volt, kifordul az üzletbõl, maga után hagyva a férfivilág technikáit. Azután meggondolta magát. Szemrevételezte a húsklopfolókat, megvett egy csinos kis darabot 400 forintért és elégedett mosollyal vonult ki az üzletbõl. Csak egy férfi képes kiadni ezer forintot egy kalapácsért - gondolta, majd vadonatúj húsklopfolójával, (ami amúgy is kellett már) beverte a szöget falba.

Idegesítenek a széplelkek. Felkapom a vizet a halkan, tapintatosan beszélő emberektől.
Valószínűleg azért, mert én nem vagyok ilyen.
Sosem leszek törékeny, legfeljebb dögös.
Nem vagyok halkszavú, inkább nagypofájú-harsány.
Nem vagyok széplélek, csúnya anyag vagyok, aki olykor trágár, türelmetlen és kiabál.
Azontúl, hogy irígy vagyok a széplelkekre, Freudból kiindulva azt gondolom, hogy elfojtanak, elnyomnak valamit, ami egyszer majd csúnya vulkánként kirobban.
Az élet a polaritásról szól. Fény és sötétség, fekete-fehér, igen-nem, férfi-nő, csupa kettőség, ami meg kell hogy legyen minden létezőben. A kontrollált mutatott személyiség mögött ott settenkedik az árnyék.
Az elnyomott.
Vagy az elfogadott.
A szép lelkeket lehet, hogy ezért sem szeretem. Mert tagadják az árnyékukat, s ezzel elítélnek engem is.
Engem, aki olykor Árnyékországban sétálgatok....

Bánt, amikor kaját kell kidobnom.
Pedig én egy igazi újrahasznosító vagyok, és nem amiatt a klasszikus kétforintos anekdota miatt, hanem azért, mert azt gondolom, ételt kidobni egyszerűen bűn.
A rosszullét kerülget, amikor a kukázó hajléktalanokra gondolok, vagy ha eszembe jutnak az afrikai, éhező gyerekek, de nem csak ők, a felnőttek is.
Felháborít a tengerbe öntött élelmiszer, az inkább mázsaszámra elrohasztott zölgség, a disznők elé lökött krumpli, amikor vannak emberek, akik egyszerűen éhesek.
És ez nem is csak egy meglepő, enyhe érzés a gyomrukban, mondjuk a főétkezések előtt, hanem mardosó létforma.
Régebben olyan helyen laktunk, ahol emberséges csomagokat készíthettem a kukásnak, külön adagokat porciózhattam a kutyáknak, etethettem a kóbor macskákat.
Ma már azonban nem tudom kinek adni azt, ami nálunk feleslegessé vált.
Ezért mindig kicsit iszonyodom magamtól, amikor mondjuk a tegnapi galuskát a szemétbe kaparom, mert a gyereknek már nem adhatom, én meg mondjuk diétázom.
Őrület. Én diézátom, más meg éhes...

Most jöttünk haza vidékről, a mamákoktól. Sejtheted...
Két és fél nap hepa.
Esténként elmentünk bowlingozni, a férjem felszabadult volt, tarolt és ez jól állt neki.
A kölköcske már alapból Böbénél alszik, így nekünk maradt az önfeledt éjszakázás, itt vagy ott, így vagy úgy.
A férjem pacallá vert a bowlingbané s ez jó. És az is jó, ahogy biztatott, és drukkolt. Tök mindegy, játszottunk.
Jó dolog rendszeresen bebizonyítanunk egymásnak, hogy nem csak apa és anya vagyunk, hanem két gyagya barát, mint régen, két vagány haver, no meg egy férfi és egy nő.
Amikor külön vagyunk a kölköcskétől, rendre visszatalálunk egymáshoz, aztán meg alig várjuk, hogy a kicsi embert magunkhoz szoríthassuk.
Ilyen ez.

Hödzö-hödzö, nincs kedvem írni. Talán azért, mert dolgoznom kellett, tegnap is, ma is írtam, írtottam.
Ismeritek ezt?
"Nézem a felhőket, milyen szépek ezek a felhők
sejtelmesek, áttetszőek és természethűek
Én is természethű vagyok
Li Tai Po szavai csengenek a fülemben
Én vagyok Li Tai Po, sajnos nem értek saját kínaiul,
De hiszek neked
Barna szemem van
Ez egy veszett fazék
Lehetnék én is kamikáze

1993. augusztus 13-ika
Nem biztos, hogy élek. Egyedül vagyok.
Nem biztos, hogy félek. Egyedül vagyok
Most teljesen egyedül vagyok, egyedül vagyok és egyedül repülök.
Lehetnék én is kamikáze."
(A. E: Bizottság)

Néha akaratom ellenére megbántok embereket. A brutálnőn belül igazság szerint egy kis nyuszi ül fogvacogva és őt bizony jól meg is védem mindig. (Az Ötödik Sallyből, kettő már tutira megvan itt bennem.) Éppen ezért sokan nem szeretnek, az a kevés, aki marad, az viszont nagyon.
Néha túlvédek és akkor tarolok is egyúttal, porcelánbolti elefántként észre sem veszem, hogy a nagy seggem leborítja a herendit. Utálatos tulajdonság, tudom jól. Böhönye néninek lenni nem könnyű.
Fiszságaimról a www.vadallatsagaim.hu weboldalon olvashatsz. Ha az nem jeleníthető meg, akkor meg itt.

Az asszony egy lépcsõn ült. Ott a fodrászüzlet ajtajában. Mögötte pici helyiség, a dauervíz erõs szaga kígyózott a résnyire hagyott ajtón kifelé. Az asszony szemlátomást csak félfenékkel helyezkedett el a lépcsõn, egészen pontosan a másodikon, az egyik lába felhúzva az elsõn pihent. Haja barnás vörösre volt színezve, benne a dauer kifésült boglya. Nem lehetett több negyvennél, talán harmincöt volt, mégis többnek látszott. Táskáját az ölében szorongatta. Rajta szürkés dzseki, valami pulóverféle, fekete, talpas sztreccsnadrág. Lábán világoskék bokazokni, lakk félcipõ. Minden figyelmét a kezében tartott Romana-ra összpontosította. Szemlátomást elmerült az olvasásban...
" Jennifer kisimított a szemébõl egy szõke göndör tincset, majd egy kontyot formázott, és finom ékövekkel kirakott csattal rögzítette haját. Elégedetten pillantott magán végig. A hófehér, nyitott hátú estélyi ruha kívánatosan simult sporttal formált tökéletes alakjára, aranybarna bõre jól érvényesült a finom kelmében. Ebben a pillanatban lépett be Roger, még mindig teniszszerelésben. A pamut póló verejtéktõl átitatva tapadt domború mellkasára, a rövidnadrág kihangsúlyozta milyen férfiasan izmos a lába."
Az asszony, a kék zokniban, a szürke dzsekiben, dauerolt boglya hajjal észre sem vette, hogy elhalad valaki mellette. Miközben elmerült az álomvilágban a körmét rágta.

Mivel Borka gyagyának nézett a kártyavető és társai miatt, így néhány plusz mondat a témában.
Kártyavetők, ingások és egyebek között is van kókler, és van vérprofi.
Az én vérprofi kártyavetőm a sikertelen terhességem utáni válaszkeresésemkor nem csak a majdan születendő gyermekem nemét mondta meg, de azt is, hogy ősszel terhes leszek, sima ügy lesz, sima szüléssel. Pedig nem sok esély volt rá a hormonszintem miatt. És főleg azért, mert egy hónap után már nem voltam hajlandó beszedni a hipofízisemre ható Clostilbegytet ( jól írtam??).
Mivel úgy gondoltam, hogy az ősznek novemberben van vége, így kicsit elbizonytalanodtam, amikor mégis megjött az októberi nyűg. De lám, azt követően már terhes voltam, csak még nem tudtam. Novemberben derült ki.
Egyesek szerint a kártya, az inga, az asztrológia, a tenéyrelemzés stb Isten ellen való. Pedig Isten csak annyit mondott, hogy ne kutasd a jövőt.
De miért is? Azért, hogy a saját lelki nyugalmad ne zaklasd fel. Mert ha rosszat mondanak, akkor azon idő előtt rágódsz.
Isten útmutatásai pedig nem mások, mint tanácsok, értehetőbben: használati útmutató az ember legoptimálisabb működéséhez.
És ha már itt tartunk, egyes csoportokkal ellentétben én azt gondolom, Isten nem bosszúálló és nem büntetésvégrehajtó. Ballépéseink után a büntetést mi mérjük magunkra. Mert a lelkünkben a teljes morál és etika kódolva van. Csak van, akinél ez már életében működik, és van, akinek csak kínkeserves halála pillanatában lép üzembe. De akkor is csak azért, mert a saját rémísztő filmje miatt szenved meg.
Mamagi szerint a világ

A férjem tíz perce ért haza egy terhességi teszttel. Negatív.
Tudom, hogy Isten adománya a gyermek, a kisfiamat is tőle kértem, és kaptam meg.
De harmincnyolc vagyok, tök egyedül egy elszigetelt házban, minden segítség nélkül. Nem merem, nem akarom vállalni már a következőt.
Pedig a tenyeremben benne van, két kártyavető is jósolta, még a kisfiam érkezése előtt, hogy készülődik egy kislány is. Talán ez utóbbi szabad akarat és nem eleve elrendelt.
Pedig problémamentes, örömteli kirándulás volt a terhességem, gyakorlatilag sima ügy a szülésem.
De ma, talán az időnkénti depi, az elszigeteltség, az egymásra nem találás miatt, már csak az ijesztő, véres, kínkeserves részletekre emlékszem.

Undorodom a szagoktól, émelygek, és már megittam vagy négy pohár ecetes vizet, mert az esik jól. Ugye nem? Ugye ez csak a kánikula??

Amióta megszületett a kölök, azóta egy kicsit bepunnyadt a szexuális életünk. Van érzelem, meg van vágy is, de egyszerűen nem jutunk egymáshoz.
Két szomorúan nélkülöző apa-anya rabszolga.
Amikor én képes lennék beindulni, akkor ő dolgozik. Amikor ő fickós, akkor én vagyok zombi-tekintetű.
Mert ugye estére úgy levesz ez a kis gazfickó, hogy az erőm már csak arra elég, hogy megvacsiztassam őket, fürdés, csicsi, gud báj.
Szexuális energiáinkat petárdaként fecséreljük el a semmibe.
Pedig jó lenne. Sőt. Jó is.

Itt van nálunk anyu. Tegnap jött, holnap megy. A párom most van azon a bizonyos tréningen. Megnyugtatott, náluk ez nem IHB (iszunk, hányunk, b.., akarom mondani egyebek). Siófokon vannak, mondtam neki, hogy próbáljon lazítani is, mártózzon meg a Balcsiban, menjen el a kollégákkal sörözni, egyszóval használja ki, hogy nem maceráljuk a gyerekkel. (Azért a biztonság kedvéért előző este még elkaptam a grabancát )))
Most, hogy itt van anyu, levegőhöz jutok. Szinte olyan itthon, mintha nyaralnék. Van felnőtt ember, akihez napközben is szólhatok. Este kiültünk a kertbe, egy pohár bolt mellett beszélgettünk.
Fiatalos, bár hatvanöt éves. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy egyszer nem lesz már.
Az unokájával szinte szerelmesek egymásba. Szeretném, ha még legalább húsz évig megajándékozná a létével. És engem is.

Kint játszunk a gyerekkel az udvaron. Miközben az iraki háborúból látott katonai helikopterek cikáznak a Pilisben.
Hiába mutatom a kicsinek ál-lelkesen, hogy nézd csak, ott a helikopter, ő befogja a fülét és kiabál.
Talán rajtam érzi a feszültséget, mert ez az egész megijeszt. Rosszul vagyok attól, hogy az otthonom fölött néhány száz méterrel katonai helikopterek repülnek el. Gondolom csupa tuti cuccal. Hő- meg lézerkamera, extraéles mikrofonok, hogy hallják, amint G. B. belét szidom.
Nyilván azt lesik, hogy van-e valami mozgolódás, titkos csoportok szervezkednek-e a hegyek között a fák árnyékában.
De csak mi anyák hőbörgünk. Úgy látom Banyácska is kiakadt.

Kifulladásig
Egész nap ezt a percet várta. Délben már alig evett egy falatot, idegesen leste négy elõtt öt perccel a cammogó óramutatót. Ám a kismutató végre rátapadt a tizenkettesre, s õ már az utcán sietett, majd lihegve vágódott be az ajtón.
A helyiségben tompa volt a fény. Körbenézett, a legutóbbi alkalom óta semmi nem változott. Pézsma és vadgesztenye illat keveredett.
Lerakta táskáját, lábát kiszámított mozdulattal felemelte, kicsatolta csipke harisnyatartóját, s a harisnyát hengerré csavarva tekerte bokájáig. Blúzából és szoknyájából szinte egyszerre bújt ki...Harcra kész volt.
A támadás - félig sem váratlanul - a vádlijánál indult, majd haladt tovább combja felé. Sóhajtva dõlt hátra. Várt egy pillanatot, próbált egyenletesen lélegezni. A ránehezedõ súlytól felnyögött.
És megkezdõdött. Lassan fel, majd le, fel és le, finoman, kitartóan. Ajka fölött apró verejtékcseppek gömbölyödtek. Egy kis idõre elült a ringás. Csend lett, csak felgyorsult lélegzete ütött ritmust a némaságba.
A mozgás újra indult, kiszámítottan, fel és le, fel-le, fel-le... Arcára apró grimaszt helyezett minden egyes mozdulat, egy tincs nedvesen tapadt homlokára. Lélegzete gyorsult, száraz ajkait megnedvesítette. Rekedtes nyögés szakadt fel torkából. Kis szünet, jótékony ernyedtség, majd egy mély sóhaj.
A súlyzók fémesen csendültek az edzõterem padlóján. ;D

A férjem egy szál fütyiben áll az íróasztalon, és a gyerek lila műanyag lapátjával pakolgatja a kéregmulcsot a muskátlik alá az ablakban. A látvány kb. Szebeni fotókönyvébe való, mondjuk Ilyenek a pasik címmel.
Egyébként a drágámnak vannak ilyen megdöbbentő dolgai, főleg ez az egy szál fütykösben való rohangálás, amitől nekem sokszor égnek áll a hajam.
Klasszikus kép az is, amikor hazajön a munkából, és ingben, nadrágban, a vállán még a bőrtáskájával, a nyakában a belépőjével már locsolja az utat a ház előtt.
...vagy alsónadrágban és ingben füvet nyír...
...vagy alsónadrágban és atlétában főz a konyhában...
A kis pasi meg? Mindig padlóra küld.
Bementünk a garázsba. Tudja jól, hogy amikor lehúzzuk a garázskaput, akkor már nem szabad visszamenni. Ült a kis motorján, a kapu már félig lent volt, amikor hirtelen megfordult, és úgy gondolta, még gyorsan visszaslisszol. Hiba volt. A garázskapu éppen a fején landolt.
Nagyon megijedtem. A gyerek baromira sírt, belőlem kifutott az erő. Szerencsére nem lett nagyobb baj, de lehetett volna. A kölköt egyszerre dajkáltam és szidtam. Meg magamat. Hogy nem pillantottam hátra.
Így indul a hét.

Amikor depressziós lettem, egy sikertelen terhességet követően, rájöttem, hogy segítséget kell kérnem egy szakembertől. Fél évig jártam hozzá autogén tréninget (a továbbiakban AT) tanulni. Egy kisebb vagyont hagytam nála. De megérte.
Már az AT első tanulási hónapjában javultak a dolgaim. Az arcom kisímult, a rémálmok megszűntek, a dührohamok elmaradtak, a lehangoltságot is elfújta a szél.
A dolog bevált.

Kiharcoltam a férjemtől, hogy reggelente adjon nekem egy órát, mert ha nem, akkor szép csendben meg fogok itthon őrülni. Már írtam, hogy a házból öt napon keresztül nem jutok ki, csak szombaton, a férjemmel. Nála van az autó, itt meg máshogy nem lehet közlekedni. A babakocsi itt nem tolható, a biciklivel nem tudok feljönni, a gyerek tíz métert hajlandó menni, utána vagy egy órát szöszmötöl, vagy kéri, hogy vegyem fel.
Kiszabadulni csak gondolatban tudok.
Ha reggel lehetőségem van megcsinálni az AT-t (ez max 20 perc speciális relaxálás), akkor türelmesen bírom a napot. Ha kihagyom, kb. egy hétig még tart a hatás, de utána összeomlok.
Nehéz tartani magam.

Ezt nem hiszem el. Most raktam le aludni a kölköt, én meg ahelyett, hogy egy jó könyvet olvasnék, vagy manikűröznék végre, (a körmeim? rémálom), ülök az internet előtt és a papírrepülő hajtogatást tanulom.
...nna kész vagyok. Lássuk a repülést... Hát ez elég gyíkra sikeredett. Leír ugyan egy ívet, de semmi több. Igaz, még így is jobb, mint az én első, semmire sem jó járgányom. Mindegy, a kölköt így is elbűvöli.
Persze, ahogy ismerem magam, el fogom felejteni, hogyan kell hajtogatni, így az lesz a legjobb, ha ezt kimentem egy dokumentumba. Legyen a file neve repcsi.
Hosszas keresgélés után megtaláltam a papírhajó hatogatást is. Persze az első tízben még véletlenül sem jön ki az az alaphajó, amit mi is tanultunk. Egy sulinetes weboldalon egy még spécibb papírhajóval kecsegtetnek. Mert, hogy ők origamisok. De ki akar itt még spécibb papírhajót, az istenért. Gyerekek! Nekem egy alapdarab kell, ami nem süllyed el az első percben a fürdővízben és emlékeztet valami ladikra. Na mindegy.
Hát ne tudd meg! Kifogott rajtam az egész. Ugyanis a magyarázó képeket én nem nagyon nézegetem, a szöveg alapján hajtok. Csakhogy a kettő nincs szinkronban. Így már vagy ezer hajtás van a kis négyzet alakú lapomon. (visszamegyek a weboldalra, még próbálkozom, hátha lesz belőle valami...)
Na jó, hagyjuk, ki a franc akar egy spéci vitorlást? Nekem kell egy átlag hajó. Hol keressem? A kölök mindjárt felébred. Jaj!
Inkább eszem. Még ha nem is vagyok annyira éhes. Ilyenkor legalább kaja közben nincs a hátamon hátihordozóban és/vagy nem rángatja a nadrágomat, hogy menjek játszani és/vagy kiadós evése után nem koldul falatokért, úgy mint egy agyonéheztetett gyerek.
Fittness ide vagy oda, három hete nem jutottam le futni, a hasamon a háj irtózatos méretet öltött, de azért reggel gyorsan benyomtam egy kis császárszalonnát. Ez volt otthon, az a három szelet sonka a gyereké. Közben a kölök rángatta a gatyámat és toloncolt volna befelé a szobába. Ezért félrenyeltem egy falatot, jó darabig fuldokoltam, miközben már a markológépes könyvet lapozgattam. Fittness? Hagyjuk már! Ez egy vicc. Norbi elhúzhat a francba!
Csak a kölöknek volt időm főzni, egy kis paprikás krumplit, amibe darált pulykahusit rakok (ez még régi, lefagyasztott, bombabiztos adag). A fagyasztóból előrántottam az apósom főzte birkapörköltet is, had’ szóljon! Ha már lúd, legyen kövér! Ha már zaba, legyen ütős!
Tudom, holnap már a tükör előtt fogok sírni, hogy milyen kövér vagyok)

Szeretem a férjemet. Nagyon jó fej pasi. Okos. Ő az első ember az életemben, akiről elhiszem, hogy elfogad olyan gyagyásnak, mint amilyen vagyok. Miatta még nem kellett másnak lennem.
Ő szerény, én olykor fennhéjázó vagyok. Ő lassú, én gyors. Ő részletes, én felületes.
E két utóbbival persze simán megőrjít. Ha kérek tőle egy pohár vizet, ő menet közben is képes elveszni a részletekben. Előveszi a poharat, de közben meglátja, hogy a pulton hever az előző napon ott felejtett csavar. Azt felveszi, kiviszi a szerelőtáskájához, de ha már ott van, elkezd egy kicsit pakolgatni is. A vizet pedig úgy felejti el, mint a pinty.