A gyerek nyekereg, hogy lyukas cumi, nem akar aludni. Egyre kevésbé bírom a strapát. Eleinte példás anya voltam, aztán nagyon jó, most meg baromi szar.
A férjem erőlteti, hogy vágjuk minicsoportos oviba a kölköt, én meg ellenállok, pedig megfulladok itthon.
Az agyamban tombol a sztereotípia, hogy a gyereknek kell, hogy három éves koráig az anyjával legyen.
Közben meg arra gondolok, hogy talán jó lenne, ha néha látna más felnőttet, meg gyerekeket rajtam kívül.
Mi mindig kerten belül vagyunk, ettől hülyülök meg.
Azért, mert nem üvöltözök folyamatosan, a férjem azt hiszi, hogy megszoktam.
Dehogyis! Csak még nem szöktem meg.
A férjemnek biztosan jó hazajönni a diliből, a büdös, kutyaszaros, idegbeteg , tuskó Budapestről, de nekünk...?
Az idilli környezet egy egymásba-fulladásos halál.
Ahol nincs ember, nincs gyerek, nincs gondolat, nincs beszéd. Nincs semmi.
Csak babaszpícs, nyekergés, meg butított-gondolat.

Köccépen. Kommentek