Idegesítenek a széplelkek. Felkapom a vizet a halkan, tapintatosan beszélő emberektől.
Valószínűleg azért, mert én nem vagyok ilyen.
Sosem leszek törékeny, legfeljebb dögös.
Nem vagyok halkszavú, inkább nagypofájú-harsány.
Nem vagyok széplélek, csúnya anyag vagyok, aki olykor trágár, türelmetlen és kiabál.
Azontúl, hogy irígy vagyok a széplelkekre, Freudból kiindulva azt gondolom, hogy elfojtanak, elnyomnak valamit, ami egyszer majd csúnya vulkánként kirobban.
Az élet a polaritásról szól. Fény és sötétség, fekete-fehér, igen-nem, férfi-nő, csupa kettőség, ami meg kell hogy legyen minden létezőben. A kontrollált mutatott személyiség mögött ott settenkedik az árnyék.
Az elnyomott.
Vagy az elfogadott.
A szép lelkeket lehet, hogy ezért sem szeretem. Mert tagadják az árnyékukat, s ezzel elítélnek engem is.
Engem, aki olykor Árnyékországban sétálgatok....