Olvasói kérdésKedves Tünde!
Azért fordulok hozzád, mert szeretném, ha segítenél egy kis tisztánlátással, ha lehetséges.
Néhány hete ismerkedtem meg egy férfival. Mint kiderült, gyerekkorunkban felszínesen már ismertük egymást, de aztán több évtizede nem találkoztunk.
Mivel egyedül élek már sok éve, örültem, hogy valaki olyanra akadtam, aki nem ismeretlen számomra.
Ezidáig még csak egyszer találkoztunk személyesen, de nagyon sokat beszéltünk telefonon.
Azt vettem észre, hogy Ő nagyon belelovalta magát ebbe az egészbe. Nagy csalódások érték a felesége miatt, nagyon ki is készült tőle érzelmileg, fizikálisan egyaránt és most úgy érzi, hogy megtalálta az igazit. Ezért aztán nagyon sietteti a dolgot, szeretne már biztos lenni abban, hogy én is ugyan így érzek. Tervezi az összeköltözést, naponta 5X hív fel, mert hallani akarja a hangomat újra meg újra, állandóan kérdezgeti, hogy hiányzik-e nekem? Ha el akarok köszönni tőle, akkor azt mondja, hogy le akarom rázni. Azt is mondta, hogy Ő már szerelmes.
Én pedig úgy érzem és egyre jobban úgy érzem, hogy ezt én nem biztos, hogy akarom. Úgy érzem terhes számomra ez a nagy siettetés, úgy érzem, én sokkal lassabban haladnék, ha egyáltalán haladnék. De nem érzem a közelében azt a vonzást, amit szeretnék érezni a leendő párom közelében. Nagyon csinos, jóképű fiú volt valamikor, de mostanra eléggé kiment a formájából. A beszédstílusa sem tetszik annyira, mert olyan dolgokat mond el, amiket én még nem biztos, hogy szeretnék hallani az ismeretségnek ezen a fokán.
Máskor arra gondolok, hogy már megint túlságosan kritikus vagyok, csak a rosszat akarom látni, pedig én sem vagyok hibátlan. Arra gondolok, hogy talán esélyt kell adnom, majd kialakul, és akár jó kapcsolat is lehetne belőle, ha hagyom.
Ráadásul nagyon nehezemre esne neki megmondani, hogy nem akarok tőle semmit, mert annyira beleélte magát, és annyit szenvedett az előző kapcsolatában, most meg én is megbántom? De szánalomból nem lehet szeretni. És nem húzhatom végtelenségig a döntést ebben a helyzetben. Mert minél később szólok neki, annál jobban fáj majd, ha elküldöm.
Szóval nagyon nehéz dülőre jutnom. Szeretném, ha tanácsot tudnál adni, talán látható előre, hogy inkább kitartsak és majd kialakul, és jó kapcsolat lesz belőle? Vagy inkább hallgassak a megérzésemre, és ebből nem lesz soha igazi kapcsolat, mert nem fogom tudni elviselni soha azt, hogy ki akar sajátítani, hogy rám telepszik?
Válaszodat előre is köszönöm! Merci
Lacko Tünde