Kedes Gizella!
Édesanyám 2008 februárjában halt meg 62 évesen, 1,5 év kőkemény szenvedés után rákban. A 1,5 év alatt vele voltam végig(ápolásin) édesapámmal és testvéremmel. Csúnya ilyet írni, de olyan kemény és valós volt ez a 1,5 év,hogy valahogy "megkeményítette" a lelkemet és szívemet, mert egyáltalán nem voltam naív rák ügyben, még a reménykedés időszaka alatt sem, pedig majd meg szakadt a szívem érte. Pontosan tudtam mi vár ránk, utánanéztem mindennek- gondoltam jobb ha tudom még a legrosszabbat is- így védekeztem és készítettem fel magam -azt hiszem- arra ami ránk várt.Szeretném megkérdezni, hogy normális ez, hogy nem tudok sírni, csak a szívem sír belül? Soha nem mutatom ki a fájdalmamat senkinek és teljesen tárgyilagosan tudok beszélni a történtekről? Ritkán itthon amikor senki nem lát megsiratom, de azt is úgy hogy még a párom se láthassa. Hozáteszem,hogy nálunk a családban soha nem volt "illő" dolog a sírás, az érzelmek kimutatása. Csak azt látom,hogy mások évek múlva is sírnak nyilvánosan, ha hasonló történt velük?
Tudna magyarázatot adni a gyászreakciómra? Köszönettel várom válaszát, Éva
Kedves Éva!
Köszönöm, hogy megtisztelt kérdésével.
Arról nincs szó, hogy nem tartom normálisnak, ezt a gyász reakciót. Viszont, ez Önt sokkal jobban megviseli, a lelkét, mintha az elején, jól kisírta volna magát.Azt helytelennek tartom, hogy úgy mond " soha nem volt illő dolog sírni"
Kedves Éva, vannak szituációk, amikor kikell sírni magunkat. A haláleset az pont ilyen. Azt persze kórosnak tartom, ha évek múlva is sírdogálnak. A gyásznak megvan a maga ideje. Tovább felesleges, mert az élők az élőké, a holtak a holtaké. A gyász idő eltelte után (a másfél év az rengeteg)élni kell tovább az életet, és az elhunyt életéért hálát adva kedves történetekre emlékezve , a szép dolgokra kell gondolni.
A rák, amúgy nagyon nehéz betegség, és valóban megkeményíti az ember szívét. Ezzel én is így jártam, de én kitudtam magamat sírni.
Megnyugvást kívánok. Szeretettel.
Koren Gizella