Olvasói kérdés
Kedves Orsolya! Köszönöm a válaszát, az egyszobás lakással kapcsolatban. Valóban, egyenlőre engem feszít ez a helyzet (és néha a férjemet), a gyerekeket abszolút nem érdekli. A nagyobbikat szoktuk kérdezni, hogy jó lenne-e már különszoba, de azt mondja, csak a kicsivel együtt, meg, hogy ez is külön szoba, és amúgy nem nagyon érti miért kérdezgetjük (szerencsére). Igazán csak akkor van probléma, amikor olyant szeretne játszani, amit a kicsitől nem lehet (illetve mostmár az sem igazán, mert neki galéria ágya van, ahova a kicsi nem tud utána menni), és a TV-zés (a férjem szereti estig nézni, ami átvilágít az ő részükre is, ez nagyon zavar engem, ők amúgy vidáman alszanak). A "jó környék" azt jelenti, hogy nagyon megszerettük ezt a helyet, sok ismerős, barát, stb., és négyemeletes ház, tehát a lakóközösség is nagyon jó, viszont nagyon drágák itt a lakások. Mehetnénk kicsivel távolabb (vagy tízemeletes házba), de ott nem lenne ilyen jó a lakóközösség, (hogy rábízhatom bármelyik szomszédra a gyerekeket). Itt még sötétedés után is ki lehet menni az utcára, mert sok az ismerős, jó a hangulat.
Tehát nincs olyan szakvélemény, hogy egy gyereknek ekkor és ekkor kell a különszoba a mentális fejlődése miatt?
Mégegyszer köszönöm a válaszát!
Tisztelettel:Zsófia
Tehát nincs olyan szakvélemény, hogy egy gyereknek ekkor és ekkor kell a különszoba a mentális fejlődése miatt?
Mégegyszer köszönöm a válaszát!
Tisztelettel:Zsófia
Szakértői válasz
Kedves Zsófia!
Örülök, hogy sikerült valamennyire megnyugtatnom. A "szakvélemény" nem úgy szól, hogy ekkor vagy akkor a gyereknek saját szoba kell, bár természetesen nem árt, ha egy kamasz már el tud vonulni, akkor már valóban lehet rá igényük. Sokkal fontosabb, hogy ahogyan a szülő megéli a világot, az mutatja meg a gyereknek is, hogy hogyan élje meg, élheti meg ugyanazt. Mi szűrjük meg és értelmezzük nekik a valóságot. Minél kisebbek, annál inkább. Lehet, hogy a a gyerekek azt látják, hogy a szülők lazán, oldottan, itt-ott humorral oldva élik a mindennapi életüket ebben a lakásban, és nem is jut eszükbe, hogy másként is lehetne élni vagy hogy ezzel bármi baj lenne. Ebben az esetben felnőtt korában azt fogja mesélni: mi négyen laktunk egy szobában, mégis nagyon meleg, otthonos hangulat volt, nem volt ezzel semmi bajom a világon. Ha pedig szorongó, aggódó szülők veszik körül őket, akkor előfordulhat, hogy EZ magában teher. A szülők a mai világban talán épp a szorongásaikkal ártanak a legtöbbet a gyerekeiknek. Még az a törekvés is, hogy szépen és jól neveljünk, annyi szorongást, maximalizmust hoz magával, annyi aggodalmaskodást, hogy "vajon jól csinálom-e", hogy az már szinte magában is árt. Tehát egyfelől: ez van, ebben is lehet boldognak lenni és természetesen, oldottan megélni ezt; másfelől az ember a lehetőség határain belül megteszi, amit tud, hogy évek múltán majd változzon a helyzet. Ha pedig nem változik, akkor ezt fogadjuk el, erre találunk megoldásokat szellemesen, kreatívan, szeretettel.
Minden jót!
Örülök, hogy sikerült valamennyire megnyugtatnom. A "szakvélemény" nem úgy szól, hogy ekkor vagy akkor a gyereknek saját szoba kell, bár természetesen nem árt, ha egy kamasz már el tud vonulni, akkor már valóban lehet rá igényük. Sokkal fontosabb, hogy ahogyan a szülő megéli a világot, az mutatja meg a gyereknek is, hogy hogyan élje meg, élheti meg ugyanazt. Mi szűrjük meg és értelmezzük nekik a valóságot. Minél kisebbek, annál inkább. Lehet, hogy a a gyerekek azt látják, hogy a szülők lazán, oldottan, itt-ott humorral oldva élik a mindennapi életüket ebben a lakásban, és nem is jut eszükbe, hogy másként is lehetne élni vagy hogy ezzel bármi baj lenne. Ebben az esetben felnőtt korában azt fogja mesélni: mi négyen laktunk egy szobában, mégis nagyon meleg, otthonos hangulat volt, nem volt ezzel semmi bajom a világon. Ha pedig szorongó, aggódó szülők veszik körül őket, akkor előfordulhat, hogy EZ magában teher. A szülők a mai világban talán épp a szorongásaikkal ártanak a legtöbbet a gyerekeiknek. Még az a törekvés is, hogy szépen és jól neveljünk, annyi szorongást, maximalizmust hoz magával, annyi aggodalmaskodást, hogy "vajon jól csinálom-e", hogy az már szinte magában is árt. Tehát egyfelől: ez van, ebben is lehet boldognak lenni és természetesen, oldottan megélni ezt; másfelől az ember a lehetőség határain belül megteszi, amit tud, hogy évek múltán majd változzon a helyzet. Ha pedig nem változik, akkor ezt fogadjuk el, erre találunk megoldásokat szellemesen, kreatívan, szeretettel.
Minden jót!
Frank Orsolya