Kedves Andrea!

11 éves lányommal kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni. Óvodás kora óta foglalkozom azzal, hogy túlságosan kötődik a lányom hozzám. Ovisan emiatt már jártunk pszichológushoz, aki az akkori problémában viszonylag rövid idő alatt segítséget tudott nyújtani nekünk. Akkor az volt a legnagyobb gond, hogy minden reggel sírva hagytam ott, és kedvetlen volt egy ideig az óvodában. Ekkor a óvónők tanácsára fordultunk pszichológushoz, aki bizonyos játékokkal, beszélgetéssel tudott is segíteni nekünk. Viszont az a problémám, hogy mindenhova velem akar jönni, és még a mai napig is velem alszik, ez mind a mai napig fennáll. Már az alvásnál is kipróbáltam többféle módszert, meglehetősen kitartóan, de mindig kudarcot vallottam. Most, kb. egy éve viszont ha valahová mennem kell, és őt nem szeretném elvinni, akkor hisztis rohamok jönnek elő rajta, de olyan mértékben, hogy a szüleim, és a 16 éves bátyja sem tudják megnyugtatni, vagy lefogni, amíg én elindulok. Ezért, látva a perpatvart általában magammal viszem. Ez a dolog viszont nekem sokszor kellemetlen. Ilyen kor elkezd sírni, és fogja a akarom, hogy ne hagyjam ott, egyszerűen nem akar elengedni. Ha mégis elindulok, akkor ordítva rohan utánam. Nemrég egy gyerekpszichiáternél jártunk, ahol csak akkor volt hajlandó tesztekre válaszolni, ha én is ott vagyok a szobában. Nem nyílt meg a szabad beszélgetés során sem a pszichiáternek, csak lehajtotta a fejét és csendben maradt. Ez amúgy velem kapcsolatban is jellemző, ha valamiről szeretnék elbeszélgetni vele, akkor csak lehajtja a fejét, és nem válaszol. Másfél éve váltam el a férjemtől, kapcsolatunk miatta már 2005-ben megromlott, többször próbáltuk újra kezdeni, de nem sikerült. 2006-ban az első újrakezdéskor, úgy döntöttünk, hogy a család a férjem után költözik, itt hagyva a felépített házunkat, Budapestre. Ekkor én már márciusban találtam ott munkát magamnak, de a gyerekek még itt maradtak a nagyszülőkkel, mert a fiam másodikos volt, és azt szerettük volna, ha itt fejezi be ezt az osztályt. Amúgy Pesten az albérletet is be kellett rendezzük a gyerekek érkezéséig. Ebben az időszakban én minden hétvégén hazajártam a gyerekekhez. Úgy gondolom ez az időszak okozhatott neki akkora törést, ami miatt most nem akar elengedni magától. Már nagyon megbántam, hogy ekkora fájdalmat okoztam, nekik, de akkor az tűnt a legjobb megoldásnak. Azóta mindig úgy érzem, mintha a lányom folyamatosan bűntetne azzal, amit tesz. Számtalanszor próbáltam már vele ezt a régebbi időszakot megbeszélni, vagy legalábbis valahogy feloldani benne ezt a fájdalmat, de úgy látom sikertelen minden próbálkozásom. Most már annyira kifogytam az ötletekből egyáltalán nem tudom, hova forduljak segítséégért?????
Az a pszichiáter, akihez jártunk azt tanácsolt nekem, hogy következő héten vigyem be a gyereket a gyerekosztályra egy hétre hagyjam ott, de nem látogathatom, csak érdeklődhetek a hogyanlétéről. Megmondom őszintén ezt a megoldást túl drasztikusnak találtam, és nem mertem meglépni. Kicsit humánusabban szeretnék neki segíteni.
Ha van még bármi, amit megtehetek, szívesen megtenném, csak tudjam, hogy szociálisan mefelelően fejlődik, és a későbbiekben sem lesznek problémái a velem való túl szoros kapcsolatából. Örömmel venném, ha meg tudna velem osztani valamilyen módszert, ami segítségünkre lehetne.
Tisztelettel: M. Edina