^{Fotó: Lengyel Petra Photography}

Amikor felhívom telefonon, egy végtelenül türelmes édesanya szól bele a vonal túlsó végén. Kérdeznem sem kell, magától mesél és én verem a billentyűzetbe minden egyes szavát, nehogy bármi fontosról lemaradjak.

Honnan jött, hogy otthon szeretnél szülni?

„Oroszországban, Moszkvában nőttem fel, ahol több ismerősöm is szült otthon. 12-13 éves kiskamaszként hallottam ezeket a történeteket. Gyermekként fogant meg az ötlet, nem is értettem mások reakcióját, hogy hol máshol lehetne szülni. Félig magyar, félig orosz vagyok. Magyarországra jöttem egyetemre, itt is mentem férjhez. Amikor várandós lettem, eszembe jutott, hogy otthon szeretnék szülni. Egy templomba jártam egy ismerősömmel, aki szintén ezt a lehetőséget választotta és elmondott minden fontos információt. 23 éves voltam, még a szabályozás előtti rendszert írtuk, amikor a Napvilág Születés Házában tartották a tanfolyamot.”

Vízben vajúdni, vízben szülni

„Frissen végzett egyetemistaként kötöttük össze az életünket és hamar meg is fogant az első gyermekünk. „Nomád” körülmények között, egy másfél szobás panelban laktunk, az a régi fürdőszobánk volt azzal a régi káddal, biztos tudod, milyen. Persze mindent előkészítettünk, ahogy azt kellett. Két bába és a férjem volt mellettem, aki eredetileg nem szeretett volna ott lenni a szülésnél, de megvolt a szabadsága, hogy ki-be járkálhatott és végül bevonódott a történésekbe. Kádban vajúdtam és a kádban is szültem. Anna 6 óra alatt érkezett meg. A gyerekorvos a szülést követően jött ki megvizsgálni a kicsit és mindent rendben talált. Természetesen a kórházi háttér is megvolt az összes eshetőségre felkészülve. Olyan jó élményt tudtunk magunk mögött, hogy nem volt kérdés: szeretnék még szülni. Csakis otthon.”

Fotó: Lengyel Petra Photography

„Borinál utólag tudtuk meg, hogy valami nincs rendben”

„Ortodox vallású vagyok. Nem kérdés, hogy amit kapok, azt elfogadom és azzal élek tovább. Így aztán nem csináltattuk meg a genetikai szűrést sem, mert oly mindegy volt, milyen eredményt hoz, én akkor is vállaltam volna a babát. 26 évesen szültem Borit, hasonló körülmények között, mint Annát. Talán annyi volt a különbség, hogy ezt a szülést nem éltem meg annyira fájdalmasnak, így nem vágyódtam a vízbe. A kanapén szültem. A szülést követően senki nem mondott semmit, mindenki rendben találta második kislányunkat. A 6 hetes kontrollon a nőgyógyász vette észre, hogy „valami nem stimmel”, majd később a genetikai vizsgálat bebizonyította, hogy Bori tisztán Down-szindrómás. Cseppet sem bántuk, hisz ugyanúgy szeretjük őt, ahogy a testvéreit.”

„A harmadiktól kezdve rohamszüléseim voltak”

„Borbála születése után nem állt meg az élet. Mindig is nagy családot szerettünk volna, gyerekzsivajtól hangos házat, ezért jöhetett is a következő gyerkőc. Ezek már a „legális idők” voltak, így előre szerződést kötöttünk a bábákkal, akik innentől kezdve sosem értek ki időben a szüléseimhez. Pedig ennél a szülésnél a választott bába közel lakott hozzánk, mindössze 10 perc autóútra. Bevallom, elsőre ez nagyon megviselt, ugyanis a bábák már csak a köldökzsinór elvágására toppantak be. Róza születése után be kellett mennem a kórházba, mert nem állt el a vérzés, de szerencsére nem lett komolyabb probléma. A bábáimba vetett bizalom miatt viszonylag könnyen fogadtam a kialakult helyzetet. A kórházban ugyan nem voltak velem túl kedvesek, de helytálltam ebben a számomra más helyzetben. Úgy fogtam fel, mintha a felnőtté válási folyamat egyetlen és aktív részese lennék, amiben magamat és a gyermekemet kell védelmeznem. A sok kevésbé barátságos egészségügyi szakember mellett akadt azért egy nagyon kedves neonatológus is, aki megerősített abban, hogy a kialakult problémám teljesen független az otthonszüléstől.”

Fotó: Lengyel Petra Photography

Hiányérzet

„A legtöbb kismama arra vágyik, hogy gyors legyen a szülésük. Az én esetemben ennek megvolt a pozitív hozadéka, mégpedig az, hogy megtapasztalhattam, hogy a természet rendje szerint egyedül is képes vagyok erre a feladatra. Ez fantasztikus érzés. Főleg, amikor magam fogadtam a babáimat. Ugyanakkor megvan a hátránya is: kialakul az emberben egy hiányérzet, amiért nem tud belemenni úgy abba a módosult tudatállapotba, ahogy kell. Én azt éreztem, hogy egyszerűen nem tudom lélekben utolérni a fizikai történéseket. Ez hatalmas szomorúságot szült. A bábák minden esetben gondoskodást nyújtanak, amit ritkán élhet meg egy édesanya: ilyenkor ők csakis értünk vannak. Ezek az érzések valahol hiányoztak belőlem.

Ida születése Rózáéhoz nagyon hasonlóan zajlott, majd az ötödik alkalommal gyökeresen megváltozott minden: 4 leányzó után fiút vártunk. A férjem hozzáállása is teljesen másképp alakult. Addig elvonult, mondván, hogy „ez olyan női dolog”, nem igazán az ő terepe, ez alkalommal azonban nagyon aktívan részt vett mindenben. Odatette magát, amiért kimondhatatlanul hálás vagyok neki. Természetesen most sem ért ki időben senki, de így megadatott nekünk az a csoda, hogy a férjem tudott gondoskodni rólam.”

A szülései formálták át a jövőképét

Ignác 10 hónapos. Paulina már az első szülése után elkezdett kacsingatni a dúláskodás felé, amin saját megélt szülésélménye indította el, majd a negyedik után dúlává is képezte(tte) magát. A dúlaság mellett idővel – ha ennyi gyerkőc mellett sikerül persze – szeretné elvégezni az egészségügyi főiskolát, hogy bábaként segíthessen a szülést élménnyé formálni.

Az interjúsorozat további része(i):

A nagymamája volt a legfőbb cinkostársa az otthonszülésénél

betöltés...