/Kiemelt képünk illusztráció/

A tökrúgdosó plébános - Halloween tanulságai 

A csehországi eset 

Kurdejov község parkjában a gyerekek kiállították a Halloweenre faragott tököket. Azonban valaki - először egy vandálról szóltak a hírek - brutálisan szétrúgta az alkotásokat. 

Egyes szemtanúk suttogni kezdtek a település papjáról, aki végül a polgármesternek küldött levelében ismerte be tettét: azt írta, azért kellett elpusztítania a töklámpásokat, mert véleménye szerint ezek a sátáni ünnep és a gonoszság szimbólumai – írja az ujszo.com.

A plébános úgy véli, hogy halloween a mindenszentek ellentéteként született.

„A rám bízott gyermekek és lelkek védelmezőjeként cselekedtem, és eltávolítottam a jelképeket”

– olvasható a levelében.
 

Hibázott-e a pap? 

A kérdés egyértelmű: igen. Még soha, semmilyen alkalom nem volt, amikor alkotások elpusztítása által meg lehetett volna változtatni más emberek gondolkodását. A gyerekek munkáját tönkretenni pedig egyértelműen a gyerekeknek ártó cselekedet. 

Szögezzük le: ez az adott pap személyes akciója, nem pedig egy egyház által kiadott doktrína - bár a katolikus egyház múltja tele van hasonlókkal -, és nem tükrözi az egyház hivatalos véleményét, csak és kizárólag az adott személyét. 

Szögezzük le azt is, hogy a komment szekcióban uralkodó vélemény, mely szerint “az ő tökeit kellene szétrúgni” (hogy csak a legfinomabbat említsük) szintén túlkapás, bár megértjük az indulatot. 

Most nem megyünk bele abba, hogy a Halloween valójában nem egy pogány halottak napi alternatíva, hanem egy másik ünnep.

Kapcsolódó cikkünk: Halloween - amerikai divathóbort vagy valódi ünnep?

Abba sem mennénk bele, hogy a gyerekek ezt látják szinte minden mesében, és egyértelmű, hogy így a világuk részeként jelenik meg, számukra a régi hagyományok mellé beépült szokás, nem pedig azok helyett van.

Olvasd el ezt is: Halloween - Mindenszentek - Halottak napja. Hogy is van ez?

Most arról kéne beszélni, hogy miért is fordulhat elő, hogy egy közösség megtűr egy ennyire dogmatikus, ennyire erőteljesen a vallási szélsőségek által befolyásolt személyt, sőt, a közelébe engedi a gyerekeit. Biztosan nem látszott ez már korábban? Nem voltak árulkodó jelek? Vajon az egyház mit reagál a pap viselkedésére? Vajon ez a személy máskor nem viselkedett már hasonlóan? 

Krisztus meg a pogányok 

Krisztus az egész Újszövetségben soha, egyetlen alkalommal nem beszélt olyasmiről, ami egy ilyen tettre sarkallna bárkit. Egész munkássága, élete alatt tanított, szelíd szóval és példázatokkal. Egyedül a kufárokat űzte ki a templomból, akik pénzre akarták váltani az üdvösséget - ezzel megmutatva, hogy a templom nem a kereskedelem színtere, az a belső, lelki munka háza. Egy jó és bölcs plébános ezt a mintát követi, és még ha úgy is gondolja, hogy a tökfaragás bűn (bár ez is érdekes elképzelés, hiszen egy jókora zöldségről és a gyerekek fejével gondolkodva egy alkotó játékról beszélünk!), még akkor sem rongálással ad nyomatékot a véleményének, hanem a szeretet tanításával. 

Mi a teendő, ha egy pap így viselkedik? 
Lehet-e ennek látni az előzményeit? 
Hat-e ez más életterületeire a keresztény közösségnek? 

Kézenfekvőnek tűnik az igen válasz, de egyáltalán nem ennyire egyenes a dolog, mivel az ilyen viselkedéshez ugyanúgy hozzá lehet szokni, mint a “békafőzéshez”, egészen addig, míg valami szélsőség nem történik. Bizony, a közösségek többsége nem lép korábban, mint ahogy valami nagyobb horderejű esemény erre okot ad. 

A bűnt legitimálja a hatalom 

Lehet, hogy még a tökrúgdosás sem elegendő ahhoz, hogy elmozdítsák a lelkészt onnét, még akár az is előfordulhat, hogy a fanatizált ember nagyobb erőszakra is képes, és megvárják azt.

Ugyanis a korábban beágyazott közösség hajlamos arra, hogy “de amúgy jó ember” felmentéssel igazat adjon neki, vagy akár legyen olyan, aki még mellé is áll. Lesz, aki azt mondja, hogy jól tette, hogy a gyerekek alkotásait - mint a sátán műveit - megsemmisítette, hiszen a gyerekeknek itt az ideje megtanulni, hogy hol lakik az a haragos atyaúristen, amit mindenki, aki öregapja nyomdokaiban lépdel, az fél. Minél nagyobb tekintélyű ember áll az ügy mellé, annál előbb legitimálódik. Ha ugyanezt egy kamasz követi el szerelmi bánatában, akkor az egész közösség éveken át kiveti magából, viszont a papnak - a megbocsátás emberének - hajlamosak pontosan ugyanazt a dolgot megbocsátani. 

Mit lehet tenni ilyenkor? 

Attól függ, hogy van-e néhány épeszű és elegendő hangerővel megáldott tagja a közösségnek, aki képes kimondani, hogy mi ebben a nem helyes. Sőt, a papnak is szüksége lehet a saját lelki vezetőjével való elmélyült diskurzusra. Az egyházon belül erre mód és lehetőség kínálkozik. 

Ki hogy oldaná meg ezt a helyzetet? 

A kérdés mindig akkor érdekes, ha az olvasó eljátszik a gondolattal - ha a mi templomunk vagy mi közösségünk vezetője csinál ilyet, nálunk vajon mit tennének az emberek? Megvédnekék a gyerekeket vagy a pap mellé állnak? Ki-ki maga tudja. Érdekes lehet végiggondolni, hogy is volna mindez, ha velünk esne meg! 

Indexkép: