A kudarccal érkező elkeseredést, dühöt, szomorúságot nagyon nehéz feldolgozni, kezelni felnőttként. Gyerekként még nehezebb a dolgunk. Viszont mindenhol leskelődik ránk. Senki sem úszhatja meg egy-egy jelentősebb kudarc nélkül az életet, hiszen teljességgel a velejárója.

Kudarc gyerekkorban

Gyermekkoromban hamar megtanultam, hogy a bukás és a vele érkező csalódás természetes dolog. Nem voltam kiemelkedően jó tanuló, a legokosabb, nem voltam az osztály legszebb lánya, nem büszkélkedhettem nagy tehetséggel vagy jó sportteljesítménnyel, így rendre veszítettem a rajzversenyen, a futóversenyen, a versmondón (ott még el is ájultam izgalmamban) és minden megmérettetésen. A napi dolgozatokat, felelést is versenyként éltem meg, hát még a különféle vizsgákat, fellépéseket, ha nem úgy sikerültek, ahogy gondoltam.

Tudtam, hogy nem leszek sosem híres, kiemelkedően jó semmiben. A tűrhető szintet és a teljesítettet megugrottam, olykor az élvonalban, de sosem elsőként végeztem. Hogy ennek mi volt az oka? Kishitűség, félelem a kudarctól, drukk, néhol a tehetség, a képességeim hiánya, máskor más állt közöttem és a győztes első helyek között. És ezek így mind egyszerre is kicsit. Viszont hamar elkönyveltem magamban, hogy ez van. Nem rohantam el zokogva, nem lettem depis a sikertelenségtől, inkább még nagyobb kitartásra sarkallt. Igyekeztem a legtöbbet, a maximumot kihozni magamból. Ösztönzően hatott rám a sikertelenség. Na majd én akkor is megmutatom...

Végül elengedtem a megfelelési kényszert. Már igyekszem úgy élni az életem, hogy a versengést elkerüljem. Nem állok bele. Nem vagyok hajlandó feladni, de nem töröm magam mindenáron az első helyért. Nem fontos, ha nem én vagyok az első. Engem a kudarc egyértelműen inspirál, azaz segít.

A megfelelési kényszer terhe

Viszont a karma. Kaptam három csemetét az élettől és ebből a két nagyobb már biztos, hogy megfelelési kényszeres, mint én. A kicsin még nem vettem észre. Remélem őt elkerüli ez az "átok". Nem így neveltem őket. Igyekeztem elkerülni, hogy ezt a terhet rájuk rakjam. Hozzáteszem, nálam sem a szüleim vetítették rám. Sosem voltam számon kérve. Nem ösztönöztek, kértek, nem várták el, hogy a legjobb legyek. És én sem szeretném, hogy a gyermekeim a legjobbak legyenek. Magukhoz képest nyújtsák a legjobbat, és annyi pont elég. Viszont csak örökölték tőlem ezt a fránya tulajdonságot.

Nekik cseppnyi kudarctűrő képességük sincs. Hogyan neveljem le őket erről? Mit lehet kezdeni ezzel a tulajdonsággal? Na, ez egy nagyon jó kérdés. Kezdeni kell-e egyáltalán vele valamit vagy magától megoldódik?

Hogy ezt miből következtettem ki? Sírnak, ha nem nyernek, ha nem az elsők bármiben és mindenben. Márpedig nem lehetünk mindig elsők. Az a fránya iskolakör vagy a rajzverseny. Még a közös, baráti társasnál is mindig megy a vita, sértődés, sírás az utolsónál. Sok kellemetlen percet okozva ezzel nekünk. Mert az élet mindig újra és újra versenyhelyzet elé állítja őket. És sokszor van úgy bizony, hogy nem leszünk a dobogón.

Kell ez a kudarc? Azt kell mondjam, hogy fontos dolog. Rengeteg mindenre megtanít minket. Kitartásra, veszíteni méltósággal, újrakezdésre, ösztönzésre... És hiába tartanánk őket burokban, akkor is újra és újra szembe találják majd magukat vele.

Lehet fejleszteni a kudarctűrő képességet?

Talán egy kicsit.

• Újra és újra apróbb versenyhelyzetet teremtve, akár egy egyszerű társasjáték által is. Egy idő után elfogadja, megérti, leküzdi a kudarc miatt átélt rossz érzést.
• Aztán lehet saját példákat hozva mesélni, hogy minket milyen kudarcok értek az életben. Bármi történhet, az csak megerősít, hiszen felálltunk, itt vagyunk.
• Különféle sportra, foglalkozásra járatni a csemetét, ami szintén egy jó kudarctűrésre, kitartásra serkentő közeg.
• Hasonló témában történeteket mesélni, könyveket olvasni, mesét, filmet nézni, amit aztán meg lehet közösen beszélni.
• Dicsérni, támogatni, jelezni felé, hogy nekünk így is tökéletes, szeretjük, bármi történjék is.
• Növelni az önbizalmát más módokon.
• Beszélgetés. A hibázás elfogadott dolog, a tanulás folyamatának, a fejlődésnek elengedhetetlen része. Tudatosítsuk benne.
• Példamutatás. Veszítsünk és mutassuk meg, mennyire természetes dolog, hogy frusztrál, de akkor sem zuhanunk bánatba, kiabálásba, hanem tudomásul vesszük.

Nem mondom, hogy megy nekünk tökéletesen, de elindultunk közösen a kudarctűrő képesség határainak feszegetése felé. Alakítjuk majd szép lassan. Egyszer biztos túl leszünk rajta, de addig is sok víz lefolyik majd a Dunán és sok társasozás nevetése fullad sírásba majd...

Mindentől nem védhetjük meg őket!

Forrás: Re-ad blog

Kapcsolódó cikkeink:

• Nem tud veszíteni a gyerek? 6 tipp azért, hogy élmény legyen a közös társasozás
• Az önbizalom növelése gyerekkorban
• Biztos, hogy kell az a kitűnő bizonyítvány? - az élet egy hajcsár szülő mellett
• Gyermekeink és a kudarc - hagyjuk-e őket néha veszíteni?
• Megfelelési kényszerben szenvedő gyerekek

Kép: sasint / pixabay