A kislányunk egyszer kitalálta, hogy felemás zoknit fog viselni. Kérdeztem, miért. Azt mondta, mert így nyuszi is, meg kutyus is lehet a lábán. Aztán úgy maradt. Mármint a felemás zokniság.
Aztán elsős lett. Várta az iskolát, a tanulást - az Állati küldetésnek köszönhetően már többet tudott a tasmán ördögről, mint én, betűzgetett, számolt.
Egy reggel a kiborított zoknik felett üldögélt, hosszasan keresgélve.
- Mit keresel?
- Hát... ennek a párját.
Megértettem azonnal. Ma nem akar szokatlan lenni. Nem akar egyszerre többféle lenni. Nem akar színesebb lenni. Sőt, pandás fülvédőt se akar. Azért nem, mert az a többieknek nem tetszik.
Vagyis azzal még nem lenne baj, ha nem tetszene. Csak közben jönnek a mondatok és a folyosón lökdösések.

"Mi van, anyádnak nincs elég ideje, hogy párosítsa a zoknidat?"
"Mi van, nincs pénzetek rendes zoknikat venni?"
"Teccő! Járunk?"
"Akkorát rúgok beléd, hogy kiröpülsz az iskolából!"
"Mit hallgatsz, zenét?"
"Biztos csórók vagytok!"

És záporoznak a példamondatok. Ahogyan arra se tanítottuk, hogy különleges legyen, úgy arra se, hogy találjon ki válogatott csúfságokat. Amit mond, hallom a hangján, hogy a fülébe kapta.
Ülünk a zoknik felett. Tanácstalanul. Apaként Terminátornak kell lenni? Anyaként Tigrisnek? Vagy mint egy láthatatlan dzsinn, leckéztessük meg a bántalmazókat? Húzzuk a fejükre az alsógatyájukat, mint a filmekben?

Aztán rájövök, hogy igazából nincs semmi baj, valamit jól csináltunk. Ülünk a zoknik felett, és mesél. Elmondja, mi van. Nem nyeli le, nem fojtja el, és bármennyire rosszul esik neki, nem szégyelli előttünk. Elmeséli.

Forrás: Fölnőttségek 
Indexkép: Rainer_Maiores / Pixabay

betöltés...