-Azt hiszem a férjemnek van valakije!-mondta Ágnes egy borongós napon a munkahelyünkön.

Ezt a mondatot háromheti tépelődés, önmarcangolás előzte meg, és egy névtelen levél erősítette felismeréssé. Nekem elég volt a bepárásodott tekintet, a lehajtott fej, a sok tétova mozdulat. Neki elég volt a bizalom, miután a szemébe néztem. - Tudod, ezt az ember megérzi - mondta. -Nem ugyanaz a szeretet, a hűvössége, a hallgatása  gyanakvóvá tett. Most meg ez a levél, amelyben figyelmeztet a "jóakaróm" , hogy a férjemnek szeretője van.Ő tagad, és egy falat épít kettőnk közé, amit nem tudok áttörni. A szavak lepattognak róla, és én tehetetlenül állok a túlsó oldalon.

Hallgattam Ágnest, és olyan nehéz lett a szívem, mintha mázsás súlyokat pakoltak volna rám. Mit mondhattam volna? Este felhívtam: ő sem jutott semmire, és kétségek közt vergődött. Éreztem, hogy bár nem tehetek semmit, némi erőt önthetek belé. Egy SMS-t küldtem neki: "A szeretet sohasem fog cserben hagyni. Te vagy az, aki nem hisz eléggé benne!". Nem tudtam, van-e értelme az üzenetnek, de aztán a másnapi találkozásnál így szólt: - Nem töröltem ki, amit írtál. Miután elolvastam, átértékeltem mindent. Szembeállítottam magammal őkegyelmét, és keményen azt mondtam neki: "Vagy elmondod az igazat vagy vége, elhagylak, mert ezt nem bírom tovább!". Erre megtört a jég, és ő beszélt...Hogy igen...Hogy kellett...És hogy csak egyszer...De már nem kell neki, és hogy megváltozik. Mindenkinek jár egy esély. Én megadtam neki. De ahhoz, hogy végig tudjam csinálni, hogy erőt merítsek, még többször el kell majd olvasnom az üzenetet!