Az anyaság egyik legnehezebb velejárója a folyamatos aggódás

A megállóban állok. Az ellenkező irányban egymás után mennek el a villamosok, erre semmi. Ránézek az órámra, most csöngetnek ki. A percek peregnek, villamos sehol. Egyre idegesebb vagyok. Remélem Fanni elvitte a telefonját. Remélem fel van töltve. Miért nem hív? Végre megszólal a telefon. Mintha mázsás kő esne le a vállamról. 

Azt hiszem sok anyukának ismerős érzések ezek.

Az anyaság egyik legnehezebb velejárója a folyamatos aggódás.

Gyerekkènt nem értettem, Anyu miért esett pánikba, amikor a nővérem egy órával később ért haza a szokásosnál. Már értem.

Ahogy azt is, hogy Nagyikám még 90 évesen is felhívta Anyut, hogy rendben hazaért-e.

A mostani világ nem kedvez a hozzám hasonló anyukáknak. Szinte mindig van valami, ami miatt aggódni lehet. Még úgy is, hogy a híreket Fanni kétéves kora óta nem nézem. Azóta, hogy a híradóban láttam, amint számunkra teljesen idegen kultúrából èrkező fiatal fèrfiakkal teletömött hajók árasztják el Európát.

Emlékszem, hogy azon az éjjelen álmatlanul feküdtem és azon agyaltam milyen jövő vár Fannira.

A hírek persze így is utolérnek. A klímaválság, pusztító tűzvészek, árvízek ès földrengések, bevándorló áradat, a szomszédban zajló háború mind-mind alattomosan beszivárog az ember tudatába.

Nem irigylem azokat a párokat, akik most alapítanak családot. Annyi negativitás vesz körül minket, nem is tudom mernék-e gyereket vállalni ebben a háborgó világban.

Nagyikámra gondolok és arra, hogy egy anya az utolsó lehelletéig anya marad. Lélekben pedig felkészülök, hogy még számos álmatlan éjszakám lesz Fanni miatt.

Forrás: Lányomnak az életről 
Indexkép: Depositphotos.com