sztereotípia

Válaszol: Dr. Kollárné Déri Kriszti, life coach (akkreditált személyi és életvezetési tanácsadó/ Dr. Kollár Coaching Iskolacsoport), www.szervezetepites.hu

Nagyon egyszerűen az emberek kétféle virtuális térben és időben tartózkodnak: „szent” és a profán váltakoztatja egymást.
„Szent” tér és idő: pl. a szokások, rítusok, ünnepek, boldog percek, nagy alkalmak (találkozás, házasság, gyermek születése, szexuális aktusok, stb.)
Profán létet a mindennapok lehangoló szürkesége jellemzi: munka, mechanizálódás, stb.

Ehhez illeszkedően az emberek magukra és egymásra is két módon tekinthetnek: eszközként, vagy műalkotásként. Másképpen, feltehetjük egymásnak és magunknak a kérdést, egy párkapcsolatban vajon mi vagyok: eszköz, vagy műalkotás?

Ha magamra mint műalkotásra tekintek, szintén újabb eltérő stratégiákkal választhatok szemlélőt, vagy nézőt (az én páromat, csodálómat, kiszolgálómat, stb.).
Ha egy híres múzeumot szeretnék felépíteni (az eszményi pár analógiája), akkor nyilvánvalóan műalkotást választok magam mellé. Ha a múzeumban én akarok a rendkívüli, egyedi és megismételhetetlen maradni, nem a műalkotásra voksolok (első lesz az ilyen párkapcsolatban a kényelem: ne kelljen nagyon küzdeni azért, hogy megtartsam a páromat, tehát pl. inkább legyen csúnyácskább).
Ha a társam számára, vagy éppen saját magam szemében inkább jellemzően eszköz vagyok (magát alulértékelő személyiség), akkor társamként, vagy egy másik eszközt választhatok (egy magát alulértékelő szép férfi egy csúnyább nőt), vagy egy műalkotást (akit csodálhatok, rajonghatok érte, stb.).

Érdemes megfigyelni, hogy a 4 alapvariáció közül két esetben is kijön, hogy szép férfi csúnyább nőt választ, azonban az indokok, vagy a maga számára sem tudatosult okok mások! Azt mondhatjuk tehát, hogy az okok a személy önértékelésében és személyes életfilozófiájában (életstratégiájában) keresendő. Ha ez adaptív, azaz így boldog lesz a párkapcsolat, nincs mit keresnünk és szakértenünk a helyzetben. Mindig az dönti el, hogy szükséges-e szakember bevonása, hogy mennyire elégedett egy személy a helyzetével, mennyire illeszkedik az életvitele a személy és környezete adottságaihoz és elvárásaihoz.

Az hogy egy személy miképpen értékeli önmagát, illetve mit gondol arról, milyen módon kell élni(e), nagymértékben befolyásolja, milyen neveltetésben részesült (a családból, az iskolából! hozott értékítélet), milyen egyéb hatások érték (baráti kör értékrendje, saját, személyes tapasztalatai, kudarcai, élményei, stb.) milyen szokások, előítéletek reflektálatlan rabjává vált.
Sajnos számos téves heurisztika (egyfajta ökölszabályok, beidegződések, automatizmusok, szokások) hat a gondolkodásunkra olyan módon, hogy nem is tudunk róla. A népi bölcsességek, a szólás-mondások, közmondások a téves heurisztikák melegágyai! Pl. Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. A kérdése kapcsán ezt úgy is interpretálhatjuk, hogy egy szép nő addig-addig jelent kísértést, míg egyszer (előbb-utóbb, de egészen bizonyosan és elkerülhetetlenül) megtörténik a baj és beadja a derekát, azaz megcsalja a partnerét. Az általunk művelt szakterületen, az ontológiai coachingban ezt úgy hívjuk: „a szavak időnként helyettünk cselekszenek” (Dr. Kollár József)

Egy ennél is fontosabb döntéselméleti modell a szemetesláda-modell a párkapcsolatokban is értelmezhető. Lényege: idővel erősen átalakulnak a saját adottságaink (tanulás útján nőhet az értékünk, ennek hiányában csökken a versenyképességünk a párválasztási piacon). Ami ma még elérhető, holnap már nem az (pl. megöregszünk és nem választhatunk bármilyen korosztályból társat ugyanolyan jó eséllyel), de fordítva is igaz lehet, idővel újabb és újabb kompetenciák megszerzésével (edzés, sport, ápolt külső, tanulás, stb.) egyre jobb esélyeink lesznek a párválasztás alkalmával. Nem mindegy tehát az sem, hogy mikor szánjuk rá magunkat a szerelmre, netán a házasságra. Ha elég sok nyerő adottságunk van, akkor sem biztos, hogy éppen akkor és éppen ott megjelenik az a személy, aki a méltó társunk lehet (szép férfihez szép nő), tehát kénytelenek vagyunk lejjebb adni…
Ilyenkor jól működik a kognitív disszonancia: gond nélkül megmagyarázzuk magunknak és másoknak is a kétségeket ébresztő döntéseink okát (azért választottam csúnyább nőt, mert az nem csal meg, stb.). Ezek a magyarázatok bár racionálisnak látszanak, de nem azok. Ilyen értelemben semmiképpen sem kezelhetjük úgy őket, mint szó szerinti igaz állítások. Csak gyógyír az örökké racionálisnak látszani akaró emberiség számára.

A belső irracionalitásokkal még nem is számoltunk. Igen gyakori, hogy azt halljuk, én mindig a rosszabb utat választom, amikor dönteni kell. Vajon miért lehet ez így, ha már maga a személy is észrevette a saját hibás döntési mechanizmusát? Ezeket az okokat a személy elől rejtett indokoknak nevezzük. Feltárása pszichológus és jól képzett coach dolga.

Az információs társadalomban egy biztos, hogy semmi sem biztos: az értékek és az identitások örök változásának, átalakulásának lehetünk tanúi. A nők a legkülönbözőbb szerepekben tűnnek fel a médiában. Ennek észlelését befolyásolja a szelektív percepció, azaz azt, hogy mit vesz észre egy néző (milyen szerepeket, értékeket lát meg), éppen a személy és környezete ontológiája (elképzelése arról, milyen a világ, milyen szabályok szervezik, mit tekinthetünk értéknek benne, stb.).

Kinek mi a szép problémára ezúttal nem is reflektálok (evolúciósan ködolt néhány sikerparaméter, amit persze a kultúra már bőven át is írhatott).

A képzett (hangsúlyozom, ez egy szakma, coachságot tanulni kell, a pszichológus, pszichiáter, tanár, szomszéd néni nem lesz coach automatikusan) life coach (személyi és életvezetési tanácsadó) nagyon jó eséllyel tud segíteni ezeken a válsághelyzeteken. Dr. Kollárné Déri Kriszti 2011. 02. 18. 02:40