 |
Dr. Kollárné Déri KrisztiLife Coach, párkapcsolati, válási mediátorÉletvezetési, párkapcsolati és válási problémák Elérhetőségeim: Telefon: 06-30/331-18-78 E-mail: kriszti.deri@gmail.com Honlap: http://www.szervezetepites.hu/ |
Kérdezz-felelek
Kérdezni a gomb megnyomásával tudsz, amennyiben a napi kérdések száma még nem haladta meg a napi limitet.
Kedves Kriszti,
egy tegnap esti nagy veszekedés után írok, teljesen elbizonytalanodva, elkeseredve, egyre inkább küzdésre képtelenebbül.
(26 éve élünk házasságban, diplomás ötvenesek vagyunk, két szép, okos gyerekkel, biztos anyagi háttérrel, mindketten dolgozunk, nem kimondott szerelemből mentem férjhez, de vonzódás, közös értékrend, közös célok, ő viszont fülig szerelmes volt belém...)
most (persze, nem először) egy születésnapi családi összejövetel kapcsán kaptunk össze, finoman jeleztem, szeretném, ha édesanyám is jönne velünk vasárnap (szereti, becsüli anyósát, anyagilag nagyon sokat köszönhetünk nekik) az ő anyjáékhoz, ebédre.
Édesapám fél éve meghalt, szeretném édesanyámat kimozdítani minél többször a magányából, fájdalmából, főleg, hogy a fél éve külföldön tartózkodó unokája hazajön és az ő szülinapját tartjuk.
Férjem durván és egyértelműen azt mondta , nem, meglepett és nagyon fájt, nem tudtam kezelni a helyzetet, (egyébként is a hormonok felborulása? miatt kicsit depressziós,, enervált, sokszor rosszkedvű vagyok, tele mérhetetlen feszültséggel, nem találom a helyem, lelkileg fáradt és kedvetlen vagyok mindenhez, tudom, hogy nem könnyű velem, néha magamnak sem....)
, sírással és sértődéssel válaszoltam, ez olaj volt a tűzre, eljutottunk odáig, hogy édesanyám idegen, nem tartozik ahhoz a családhoz, mindig az van, amit én akarok,ő nem mondhatja el a véleményét, neki nem lehet más véleménye, mint nekem.... kértem, fejezzük, be, mert ez méltatlan hozzám , édesanyámhoz, méltatlan kettőnkhöz is, persze, szó és kibékülés nélkül feküdtünk le (ez nagyon rossz megoldás, éjszaka folyton felébredtem, ő nem...)
Kriszti, nem az a baj, hogy más véleménye van, hanem az, hogy amikor látja, nekem , milyen fontos lenne pl. az, hogy édesanyám velünk legyen azon a vasárnapon, akkor sem tudja azt mondani, jó, az a véleményem, hogy ne jöjjön anyád, de látom, neked ez milyen sokat számít, hát jöjjön...
ezt meg tudnám köszönni, ezért hálás tudnék lenni....
s ha a jelen pillanatig bocsánatot kért volna a viselkedéséért, akkor meg tudnék bocsájtani...
Kriszti, igazából az esett volna jó a lelkemnek és talán el is várható, hogy a kérdésemre, kérésemre azt válaszolja, "persze, kicsim, jöjjön anyád, annyit van egyedül , ez egy közös ünnep"..., ezt nem tette, (fordított esetben én így reagáltam volna), de ha kérem, és érzékeltetem, hogy nekem fontos, ha sírok és szenvedést , fájdalmat okoz nekem (és ezt meg is mondom neki), még akkor sem tud egy lépést hátralépni és azt mondani (nem majd esetleg 3 nappal később...), hanem még olyan fázisban, amikor nem kerülök teljesen magam alá, hogy miattam és anyád miatt, aki fiaként szereti..., változtatok a sarkos véleményemen.
Most úgy érzem, túl vagyunk egy határon, nem tudom a megoldást, a visszautat, a leendő vasárnapi ünnep megkeseredett.
Tudom, hibás vagyok, nem jól "kezelem"őt, nem értek a nyelvén,ö biztosan jót akar, szeret is a maga módján, de érzelmileg, empatikusan nem érett, nem találja meg a megfelelő szavakat, mozdulatokat, nem támaszom, nem érzem az őszinteséget és az empátiát benne, nem érzem azt, hogy támaszkodhatnék rá, ő nem ért meg engem, csak azt látja, már megint az van, amit én akarok...(persze, lehet, hogy a hiba bennem van, a gyerekek kirepülőben, érzem, egy új életszakasz közeledik, nem találom önmagam, nincs bennem belső béke, megnyugvás, elégedettség, ebben tud segíteni? Vagy csak én tudok magamon?
Én úgy látom, elveszi a maradék energiámat, felőröl, nem hogy nem inspirál, inkább lehúz....
Kétféle mércével mér, én mindent fogadjak el tőle, ha egyedül megy Izraelbe, ha Pestre koncertre, ha minden este megiszik egy pohár bort, nekem ne legyen erről véleményem, vagy ha van, nem érdekli, vágjak hozzá jó képet..., támogatom, ha úszik, ha angolt tanul, finomakat főzök (nagyon fontos neki...), megyek vele olyan koncertre is, ami nem is érdekel, csak az együtt töltött minőségi idő miatt...., az én lelki igényeimet viszont nem elégíti ki (azt ne is mondjam, hogy évek óta a testit sem, tudom, ez is nagyon nagy baj)
Tőlem már nem fogad el semmit, mert én mondom, ha ma anyósom azt mondja neki, hozzuk édesanyámat is (mert jól megvannak, szeretik egymást), akkor bólogat és azt mondja, természetesen.
Tudom, hogy magammal kell foglalkoznom, magamat kell szeretnem és elfogadnom, Ön szerint mit tegyek?
Nincs más egyikünk kapcsolatában sem, fel akarom tölteni erővel a kapcsolatunkat (ő is partner ebben), de én mondjam meg, hogyan, ő a maga módján próbálkozik, de azt mondja, amit én szeretnék tőle, azt nem tudja megadni, pedig én csak egy kis belülről jövő megértést, melegséget és őszinte, cinkos viszonyt szeretnék, ezt elmondtam neki is, jó lenne, ha felnézhetnék rá, ha támaszkodhatnék rá, ha férfi lenne...
Kérem, segítsen...
Várom visszajelzését,kérdezzen nyugodtan, nagyon fájót is, válaszolok, üdv: Klára
egy tegnap esti nagy veszekedés után írok, teljesen elbizonytalanodva, elkeseredve, egyre inkább küzdésre képtelenebbül.
(26 éve élünk házasságban, diplomás ötvenesek vagyunk, két szép, okos gyerekkel, biztos anyagi háttérrel, mindketten dolgozunk, nem kimondott szerelemből mentem férjhez, de vonzódás, közös értékrend, közös célok, ő viszont fülig szerelmes volt belém...)
most (persze, nem először) egy születésnapi családi összejövetel kapcsán kaptunk össze, finoman jeleztem, szeretném, ha édesanyám is jönne velünk vasárnap (szereti, becsüli anyósát, anyagilag nagyon sokat köszönhetünk nekik) az ő anyjáékhoz, ebédre.
Édesapám fél éve meghalt, szeretném édesanyámat kimozdítani minél többször a magányából, fájdalmából, főleg, hogy a fél éve külföldön tartózkodó unokája hazajön és az ő szülinapját tartjuk.
Férjem durván és egyértelműen azt mondta , nem, meglepett és nagyon fájt, nem tudtam kezelni a helyzetet, (egyébként is a hormonok felborulása? miatt kicsit depressziós,, enervált, sokszor rosszkedvű vagyok, tele mérhetetlen feszültséggel, nem találom a helyem, lelkileg fáradt és kedvetlen vagyok mindenhez, tudom, hogy nem könnyű velem, néha magamnak sem....)
, sírással és sértődéssel válaszoltam, ez olaj volt a tűzre, eljutottunk odáig, hogy édesanyám idegen, nem tartozik ahhoz a családhoz, mindig az van, amit én akarok,ő nem mondhatja el a véleményét, neki nem lehet más véleménye, mint nekem.... kértem, fejezzük, be, mert ez méltatlan hozzám , édesanyámhoz, méltatlan kettőnkhöz is, persze, szó és kibékülés nélkül feküdtünk le (ez nagyon rossz megoldás, éjszaka folyton felébredtem, ő nem...)
Kriszti, nem az a baj, hogy más véleménye van, hanem az, hogy amikor látja, nekem , milyen fontos lenne pl. az, hogy édesanyám velünk legyen azon a vasárnapon, akkor sem tudja azt mondani, jó, az a véleményem, hogy ne jöjjön anyád, de látom, neked ez milyen sokat számít, hát jöjjön...
ezt meg tudnám köszönni, ezért hálás tudnék lenni....
s ha a jelen pillanatig bocsánatot kért volna a viselkedéséért, akkor meg tudnék bocsájtani...
Kriszti, igazából az esett volna jó a lelkemnek és talán el is várható, hogy a kérdésemre, kérésemre azt válaszolja, "persze, kicsim, jöjjön anyád, annyit van egyedül , ez egy közös ünnep"..., ezt nem tette, (fordított esetben én így reagáltam volna), de ha kérem, és érzékeltetem, hogy nekem fontos, ha sírok és szenvedést , fájdalmat okoz nekem (és ezt meg is mondom neki), még akkor sem tud egy lépést hátralépni és azt mondani (nem majd esetleg 3 nappal később...), hanem még olyan fázisban, amikor nem kerülök teljesen magam alá, hogy miattam és anyád miatt, aki fiaként szereti..., változtatok a sarkos véleményemen.
Most úgy érzem, túl vagyunk egy határon, nem tudom a megoldást, a visszautat, a leendő vasárnapi ünnep megkeseredett.
Tudom, hibás vagyok, nem jól "kezelem"őt, nem értek a nyelvén,ö biztosan jót akar, szeret is a maga módján, de érzelmileg, empatikusan nem érett, nem találja meg a megfelelő szavakat, mozdulatokat, nem támaszom, nem érzem az őszinteséget és az empátiát benne, nem érzem azt, hogy támaszkodhatnék rá, ő nem ért meg engem, csak azt látja, már megint az van, amit én akarok...(persze, lehet, hogy a hiba bennem van, a gyerekek kirepülőben, érzem, egy új életszakasz közeledik, nem találom önmagam, nincs bennem belső béke, megnyugvás, elégedettség, ebben tud segíteni? Vagy csak én tudok magamon?
Én úgy látom, elveszi a maradék energiámat, felőröl, nem hogy nem inspirál, inkább lehúz....
Kétféle mércével mér, én mindent fogadjak el tőle, ha egyedül megy Izraelbe, ha Pestre koncertre, ha minden este megiszik egy pohár bort, nekem ne legyen erről véleményem, vagy ha van, nem érdekli, vágjak hozzá jó képet..., támogatom, ha úszik, ha angolt tanul, finomakat főzök (nagyon fontos neki...), megyek vele olyan koncertre is, ami nem is érdekel, csak az együtt töltött minőségi idő miatt...., az én lelki igényeimet viszont nem elégíti ki (azt ne is mondjam, hogy évek óta a testit sem, tudom, ez is nagyon nagy baj)
Tőlem már nem fogad el semmit, mert én mondom, ha ma anyósom azt mondja neki, hozzuk édesanyámat is (mert jól megvannak, szeretik egymást), akkor bólogat és azt mondja, természetesen.
Tudom, hogy magammal kell foglalkoznom, magamat kell szeretnem és elfogadnom, Ön szerint mit tegyek?
Nincs más egyikünk kapcsolatában sem, fel akarom tölteni erővel a kapcsolatunkat (ő is partner ebben), de én mondjam meg, hogyan, ő a maga módján próbálkozik, de azt mondja, amit én szeretnék tőle, azt nem tudja megadni, pedig én csak egy kis belülről jövő megértést, melegséget és őszinte, cinkos viszonyt szeretnék, ezt elmondtam neki is, jó lenne, ha felnézhetnék rá, ha támaszkodhatnék rá, ha férfi lenne...
Kérem, segítsen...
Várom visszajelzését,kérdezzen nyugodtan, nagyon fájót is, válaszolok, üdv: Klára
Kedves Klára!
Köszönöm, hogy megtisztelt engem a kérdésével.
"nem az a baj, hogy más véleménye van, hanem az, hogy amikor látja, nekem, milyen fontos lenne"
Ha ezeket a sorokat a férje írná nekem? Ha valamiért az a bizonyos dolog neki is fontos lenne?
Örömmel ajánlom ennek kapcsán ezt a könyvet, ha lehetne, receptre íratnám fel mindenkinek:
R.D. Laing: Gubancok: bookline.hu/product/home.action?id=66923&type=22&_v=R_D_Laing_Tenyleg_szeretsz_Gubancok
A szerző egy pszichiáter, aki az anti-pszichiátria mozgalom egyik vezéralakja volt. Szándéka: „NE AZÉRT HIGGY NEKEM, MERT ÉN MONDOM – NÉZZ A TÜKÖRBE ÉS LÁSS MAGADTÓL”
"azt mondja, amit én szeretnék tőle, azt nem tudja megadni"
Ezt bizony elhiszem. Ön azt akarja, hogy ő azt akarja, amit Ön akar, de ne azért akarja, mert Ön akarja, hanem magától akarja pontosan azt, amit Ön akar.
Ez a double bind, vagyis a kettős kötés.
Nem lehet belőle jól kijönni.
Mindkettejüknek egy-egy csapda.
(Korábban már nagyon sokat írtam erről a témáról itt a kérdések rovatban, így nem ismételgetném önmagamat.)
"nem támaszom, nem érzem... az empátiát benne, nem érzem azt, hogy támaszkodhatnék rá, ő nem ért meg engem"
Attól tartok, ezt éppen ön megválaszolta már önmagának:
"nem találom önmagam, nincs bennem belső béke, megnyugvás, elégedettség"
Én nem tudok Önnek boldogságot adni, de egy ennél fontosabb szempontot, szempontrendszert igen:
Az ontológia alapú coaching és mediáció -- más coaching-iskolákkal szemben, amelyek szerint az életünk mindhalálig megoldandó problémák sora -- arra az előfeltevésre épül, hogy az élet érdekes, bár kockázatos kalandok láncolata. Az ontológiai coachok szerint az emberek a számukra vonzó, felemelő, értékes dolgokat, helyzeteket, emberi kapcsolatokat, tevékenységeket keresik, az unalmasakat, a semmitmondókat, a lealacsonyítókat, megalázókat kerülik. Ez szemben áll azzal a szakállas elképzeléssel, hogy az életünk nem más, mint problémák, feladatok, elintézendő ügyek megoldásának a harci terepe, amelyekben, ha jó megoldásokat találunk, győzünk, azaz leszerelt katonákként is boldog, minőségi életet élő civilek leszünk, ha pedig nem, akkor a Lúzerek Virtuális Gulágján szomorkodhatunk. Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregénye egy sztálini munkatábor egyetlen „jó” napját ábrázolja, mely modellértékűen mutatja be, hogy a problémák megoldása önmagában nem érinti a fogolylét valódi kérdéseit. Szolzsenyicin egy totálisan perspektíva nélküli világot tár elénk, melyben a büntetésüket töltő személyeknek nincs sem múltjuk, sem jövőjük. A büntetés ideje bizonytalan, a tábor feloszlatásának reménye hiú ábránd. Mindennapos problémájuk, hogy miként nyerhetik meg az ötdekás zabkásaadagokért folytatott közelharcokat, hogyan vesztegethetik meg egy darab szalonnával a brigádvezetőt, hogyan szerezhetik meg az életben maradáshoz minimális feltételeket biztosító táborban a léttengetés elengedhetetlen eszközeit. De az összes problémájuk megoldása sem ad választ az őket érintő lényegi kérdésekre. „Ki bizonyult embernek? Ki óvta meg emberi méltóságát és integritást? Ki –és hogyan – állta meg a helyét? Ki őrizte meg emberi szubsztanciáját? Hol ferdítették el, törték meg és semmisítették meg ezt?” Az ontológiai coaching és mediáció szerint a problémamegoldás világa más, mint a boldogságé, bár a megoldatlan problémák akár boldogtalanná is tehetnek, de nem szükségképpen. A boldogság érzés, ami akkor jár át, amikor megerősítem magamban: az a fajta ember vagyok, aki lenni szeretnék.
Úgy véljük, hogy az önismeret nem a boldogság oka, hanem utóbbi az előbbi kritériuma. Vagyis, aki boldog, az önismerettel bír. Ez szemben áll azzal a szokásos előfeltevéssel, hogy a problémák megoldásában annál sikeresebbek vagyunk, minél jobban ismerjük magunkat. Ha a problémamegoldás szükséges és elégséges feltétele lenne a boldog életnek, ez akkor sem lenne igaz. Egyéb könyvek mellett Timothy D. Wilson kísérleti pszichológus Ismeretlen önmagunk című tanulmányában meggyőzően bizonyítja, hogy az önismeret komoly akadályokba ütközik. „Az utóbbi időben jelentősen megnőtt az önismerettel foglalkozó tudományos kutatás mennyisége, és más képet fest róla, mint ahogy Freud és követői látták. Erős, kifinomult adaptív tudattalannal rendelkezünk, amely létfontosságú ahhoz, hogy életben maradjunk a világban. Mivel azonban a tudattalan rendkívül hatékonyan, észlelésünk határán kívül működik, jórészt hozzáférhetetlen számunkra…” A szerző szerint jobb kifelé tekinteni, mint befelé, azaz másoknak a viselkedésünkre adott reakcióiból célszerű megkonstruálni belső világunkat. Olyan életrajzokat „írni” magunknak és másoknak magunkról, amelyek cselekvéseinket, érzéseinket csábító narratívákba illesztik.
Az ontológia coaching fogalomrendszerében a boldogság nem más, mint a vágy metaszövege. Arról az emberről mondjuk, hogy önismerettel bír, aki boldog, vagyis olyan vágyai vannak, amelyekkel arra vágyik, hogy olyan vágyai legyenek, amilyenek vannak, azaz olyan ember maradjon, amilyen, hiszen így boldog. Ez a metavágy nem akaratlagos, tehát nem probléma, hanem egy olyan élet beteljesült vágya, amire a személy jelenleg is vágyik, és arra vágyik, hogy továbbra is beteljesült vágy maradjon, azaz a jövőben is boldog legyen. Ez nem azt jelenti, hogy minden vágyunk teljesült vagy teljesülni fog. A boldogság az összes beteljesült és beteljesületlen vágyunk vágyására irányuló vágy metaszövege, mely arról szól, hogy olyan beteljesült és beteljesületlen vágyak vágyásra vágyunk, amelyekre vágyunk. A boldogtalanság ezzel szemben tehát az az állapot, amikor nem telesülnek a vágy metaszövegébe illesztett vágyak. Arról az emberről mondjuk, hogy nem bír önismerettel, aki boldogtalan, vagyis olyan vágyai vannak, amelyekkel nem vágyik arra, hogy ne olyan vágyai legyenek, amilyenek vannak, azaz ne olyan ember maradjon, amilyen: vagyis boldogtalan. Az ontológiai coaching célja a vágy metaszövegének, a boldogságnak az előidézése csábító narratívák akaratlagos létrehívása révén. A vágyott állapot, hogy a coachee örüljön annak, hogy arra vágyik, hogy az maradjon, „aki”, és ne vágyjon rá, hogy olyan (elérhető vagy elérhetetlen) vágyai legyenek, melyekre a boldogság átfogó perspektívájából nem vágyik. Amikor valaki boldogtalan, naiv módon akaratlagosan olyan vágyak vágyására vágyik, amelyekre nem vágyik, hiszen ha vágyna, boldog lenne. Ezért nem működik, ha a boldogtalannak azt parancsoljuk „Légy boldog!”. Az ontológiai coaching nyelvén ez így hangoznék. „Vágyjál merőben más (a beteljesült és beteljesületlen) vágyaidra irányuló vágyra!” A boldogtalan nem azért nem boldog, mert nem akar boldog lenni. A boldogtalan életből a boldogba való átmenet tehát nem akaratlagos elhatározás kérdése, hanem egy merőben új vágy metaszövegének részben tudattalan előállítását előidéző csábító ajánlat.
Célunk tehát nem egyedi vagy átfogó problémák megoldása, hanem a vágy metaszövegének, a boldogságnak az előidézése.
Szeretettel látom a tanácsadásomon.
Aki válaszolt:
www.drkollarcoaching.hu
Dr. Kollárné Déri Kriszti 2012. 10. 10. 12:47
Köszönöm, hogy megtisztelt engem a kérdésével.
"nem az a baj, hogy más véleménye van, hanem az, hogy amikor látja, nekem, milyen fontos lenne"
Ha ezeket a sorokat a férje írná nekem? Ha valamiért az a bizonyos dolog neki is fontos lenne?
Örömmel ajánlom ennek kapcsán ezt a könyvet, ha lehetne, receptre íratnám fel mindenkinek:
R.D. Laing: Gubancok: bookline.hu/product/home.action?id=66923&type=22&_v=R_D_Laing_Tenyleg_szeretsz_Gubancok
A szerző egy pszichiáter, aki az anti-pszichiátria mozgalom egyik vezéralakja volt. Szándéka: „NE AZÉRT HIGGY NEKEM, MERT ÉN MONDOM – NÉZZ A TÜKÖRBE ÉS LÁSS MAGADTÓL”
"azt mondja, amit én szeretnék tőle, azt nem tudja megadni"
Ezt bizony elhiszem. Ön azt akarja, hogy ő azt akarja, amit Ön akar, de ne azért akarja, mert Ön akarja, hanem magától akarja pontosan azt, amit Ön akar.
Ez a double bind, vagyis a kettős kötés.
Nem lehet belőle jól kijönni.
Mindkettejüknek egy-egy csapda.
(Korábban már nagyon sokat írtam erről a témáról itt a kérdések rovatban, így nem ismételgetném önmagamat.)
"nem támaszom, nem érzem... az empátiát benne, nem érzem azt, hogy támaszkodhatnék rá, ő nem ért meg engem"
Attól tartok, ezt éppen ön megválaszolta már önmagának:
"nem találom önmagam, nincs bennem belső béke, megnyugvás, elégedettség"
Én nem tudok Önnek boldogságot adni, de egy ennél fontosabb szempontot, szempontrendszert igen:
Az ontológia alapú coaching és mediáció -- más coaching-iskolákkal szemben, amelyek szerint az életünk mindhalálig megoldandó problémák sora -- arra az előfeltevésre épül, hogy az élet érdekes, bár kockázatos kalandok láncolata. Az ontológiai coachok szerint az emberek a számukra vonzó, felemelő, értékes dolgokat, helyzeteket, emberi kapcsolatokat, tevékenységeket keresik, az unalmasakat, a semmitmondókat, a lealacsonyítókat, megalázókat kerülik. Ez szemben áll azzal a szakállas elképzeléssel, hogy az életünk nem más, mint problémák, feladatok, elintézendő ügyek megoldásának a harci terepe, amelyekben, ha jó megoldásokat találunk, győzünk, azaz leszerelt katonákként is boldog, minőségi életet élő civilek leszünk, ha pedig nem, akkor a Lúzerek Virtuális Gulágján szomorkodhatunk. Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregénye egy sztálini munkatábor egyetlen „jó” napját ábrázolja, mely modellértékűen mutatja be, hogy a problémák megoldása önmagában nem érinti a fogolylét valódi kérdéseit. Szolzsenyicin egy totálisan perspektíva nélküli világot tár elénk, melyben a büntetésüket töltő személyeknek nincs sem múltjuk, sem jövőjük. A büntetés ideje bizonytalan, a tábor feloszlatásának reménye hiú ábránd. Mindennapos problémájuk, hogy miként nyerhetik meg az ötdekás zabkásaadagokért folytatott közelharcokat, hogyan vesztegethetik meg egy darab szalonnával a brigádvezetőt, hogyan szerezhetik meg az életben maradáshoz minimális feltételeket biztosító táborban a léttengetés elengedhetetlen eszközeit. De az összes problémájuk megoldása sem ad választ az őket érintő lényegi kérdésekre. „Ki bizonyult embernek? Ki óvta meg emberi méltóságát és integritást? Ki –és hogyan – állta meg a helyét? Ki őrizte meg emberi szubsztanciáját? Hol ferdítették el, törték meg és semmisítették meg ezt?” Az ontológiai coaching és mediáció szerint a problémamegoldás világa más, mint a boldogságé, bár a megoldatlan problémák akár boldogtalanná is tehetnek, de nem szükségképpen. A boldogság érzés, ami akkor jár át, amikor megerősítem magamban: az a fajta ember vagyok, aki lenni szeretnék.
Úgy véljük, hogy az önismeret nem a boldogság oka, hanem utóbbi az előbbi kritériuma. Vagyis, aki boldog, az önismerettel bír. Ez szemben áll azzal a szokásos előfeltevéssel, hogy a problémák megoldásában annál sikeresebbek vagyunk, minél jobban ismerjük magunkat. Ha a problémamegoldás szükséges és elégséges feltétele lenne a boldog életnek, ez akkor sem lenne igaz. Egyéb könyvek mellett Timothy D. Wilson kísérleti pszichológus Ismeretlen önmagunk című tanulmányában meggyőzően bizonyítja, hogy az önismeret komoly akadályokba ütközik. „Az utóbbi időben jelentősen megnőtt az önismerettel foglalkozó tudományos kutatás mennyisége, és más képet fest róla, mint ahogy Freud és követői látták. Erős, kifinomult adaptív tudattalannal rendelkezünk, amely létfontosságú ahhoz, hogy életben maradjunk a világban. Mivel azonban a tudattalan rendkívül hatékonyan, észlelésünk határán kívül működik, jórészt hozzáférhetetlen számunkra…” A szerző szerint jobb kifelé tekinteni, mint befelé, azaz másoknak a viselkedésünkre adott reakcióiból célszerű megkonstruálni belső világunkat. Olyan életrajzokat „írni” magunknak és másoknak magunkról, amelyek cselekvéseinket, érzéseinket csábító narratívákba illesztik.
Az ontológia coaching fogalomrendszerében a boldogság nem más, mint a vágy metaszövege. Arról az emberről mondjuk, hogy önismerettel bír, aki boldog, vagyis olyan vágyai vannak, amelyekkel arra vágyik, hogy olyan vágyai legyenek, amilyenek vannak, azaz olyan ember maradjon, amilyen, hiszen így boldog. Ez a metavágy nem akaratlagos, tehát nem probléma, hanem egy olyan élet beteljesült vágya, amire a személy jelenleg is vágyik, és arra vágyik, hogy továbbra is beteljesült vágy maradjon, azaz a jövőben is boldog legyen. Ez nem azt jelenti, hogy minden vágyunk teljesült vagy teljesülni fog. A boldogság az összes beteljesült és beteljesületlen vágyunk vágyására irányuló vágy metaszövege, mely arról szól, hogy olyan beteljesült és beteljesületlen vágyak vágyásra vágyunk, amelyekre vágyunk. A boldogtalanság ezzel szemben tehát az az állapot, amikor nem telesülnek a vágy metaszövegébe illesztett vágyak. Arról az emberről mondjuk, hogy nem bír önismerettel, aki boldogtalan, vagyis olyan vágyai vannak, amelyekkel nem vágyik arra, hogy ne olyan vágyai legyenek, amilyenek vannak, azaz ne olyan ember maradjon, amilyen: vagyis boldogtalan. Az ontológiai coaching célja a vágy metaszövegének, a boldogságnak az előidézése csábító narratívák akaratlagos létrehívása révén. A vágyott állapot, hogy a coachee örüljön annak, hogy arra vágyik, hogy az maradjon, „aki”, és ne vágyjon rá, hogy olyan (elérhető vagy elérhetetlen) vágyai legyenek, melyekre a boldogság átfogó perspektívájából nem vágyik. Amikor valaki boldogtalan, naiv módon akaratlagosan olyan vágyak vágyására vágyik, amelyekre nem vágyik, hiszen ha vágyna, boldog lenne. Ezért nem működik, ha a boldogtalannak azt parancsoljuk „Légy boldog!”. Az ontológiai coaching nyelvén ez így hangoznék. „Vágyjál merőben más (a beteljesült és beteljesületlen) vágyaidra irányuló vágyra!” A boldogtalan nem azért nem boldog, mert nem akar boldog lenni. A boldogtalan életből a boldogba való átmenet tehát nem akaratlagos elhatározás kérdése, hanem egy merőben új vágy metaszövegének részben tudattalan előállítását előidéző csábító ajánlat.
Célunk tehát nem egyedi vagy átfogó problémák megoldása, hanem a vágy metaszövegének, a boldogságnak az előidézése.
Szeretettel látom a tanácsadásomon.
Aki válaszolt:
www.drkollarcoaching.hu
Dr. Kollárné Déri Kriszti 2012. 10. 10. 12:47
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Vannak periodusok amikor a férjem egy áldott jo ember, máskor meg durváskodik-szavakkal-, én megsártodok...egy honapig haragban vagyunk, de annyira, hogy ha az uton elbiciklizik melettem, akkor nem is koszon.
Aztan kibekulunk, eltelik egy-ket honap, aztan ismét kezdodik elolrol az egéssz.
Ez mindig igy volt, de amiota a lányunk egyetemre ment, azota ketten vagyunk és ugy érzem most sokkal durvább mint máskor.
Paraszt velem.Kozben depresszios vagyok, itthon nem beszelgetunk, csak ha nagyon muszaly. Egeszen kivagyok keszulve... De nem csak a férjem miatt, hanem azert, mert eletemben mindig arra vagytam, hogy legyen egy igaz tarsam, de nem jott ossze...
Ez gondolom a társas tarsas magány...
Sokszor azon filozofálok, hogy ha a lányunk vegleg elmegy itthonrol, akkor hazakoltozok. Vagy ha ugyesebb lennek kulfoldre is kimehetnek dolgozni, de nem akarom a szuleimet oregsegukre itthagyni....
Annyira szeretnem megtudni mit hoz a jovo? Vagy merre kanyarodjak tovabb az eletben?...Mit csinaljak?
Nincs aki megvigasztaljon...nem a szuleimre es a csaladra gondolok, hanem egy baratra-nem a szex kedvéért, hanem, h. érezzem magam noként...
Soha nem volt szerencsem a ferfiakhoz...
A férjem meg eddig nem utott hozzam...igaz egyszer mar regebb a kezemet fogta meg ugy h. megkekult...de sokszor van olyan érzésem, hogy ha már nem lessz édesapám (mert tart tole), akkor majd megkapom a magamét...
Tudom, hogy bennem is van hiba...de mit tehetek most?
Csak azt szeretném tudni mi az oka annak, hogy ilyen paraszt velem ez az ember? Miért akar letorni? Mit akar?
En mindig turtem, azért, hogy a lányunknak legyen otthona és édesapja...de az apját se szereti nagyon..Paraszt a lányunkkal is...Mostanában nem annyira-miota egyetemista, de igy is haragszik ha pénzt kell kuldeni..
En csak utmutatást szeretnék kapni...hogyan legyen tovább???
Megkaptam az imel cimemre kuldott linket. Koszonom, hogy segiteni akar nekem.
Azota, miota megirtam ezt a levelet onnek, kaptam ajándékba az
0lettol egy barétot.Ugyanitt lakik, ahol én, de 68 éves. Chattelunk es webkamerázunk, ugy kommunikálunk. De a férfi nagyon ragaszkodik hozzám es ugy
0rzem, hogy egy jo barátra találtam benne.
Válaszát elore is koszonom!
Aztan kibekulunk, eltelik egy-ket honap, aztan ismét kezdodik elolrol az egéssz.
Ez mindig igy volt, de amiota a lányunk egyetemre ment, azota ketten vagyunk és ugy érzem most sokkal durvább mint máskor.
Paraszt velem.Kozben depresszios vagyok, itthon nem beszelgetunk, csak ha nagyon muszaly. Egeszen kivagyok keszulve... De nem csak a férjem miatt, hanem azert, mert eletemben mindig arra vagytam, hogy legyen egy igaz tarsam, de nem jott ossze...
Ez gondolom a társas tarsas magány...
Sokszor azon filozofálok, hogy ha a lányunk vegleg elmegy itthonrol, akkor hazakoltozok. Vagy ha ugyesebb lennek kulfoldre is kimehetnek dolgozni, de nem akarom a szuleimet oregsegukre itthagyni....
Annyira szeretnem megtudni mit hoz a jovo? Vagy merre kanyarodjak tovabb az eletben?...Mit csinaljak?
Nincs aki megvigasztaljon...nem a szuleimre es a csaladra gondolok, hanem egy baratra-nem a szex kedvéért, hanem, h. érezzem magam noként...
Soha nem volt szerencsem a ferfiakhoz...
A férjem meg eddig nem utott hozzam...igaz egyszer mar regebb a kezemet fogta meg ugy h. megkekult...de sokszor van olyan érzésem, hogy ha már nem lessz édesapám (mert tart tole), akkor majd megkapom a magamét...
Tudom, hogy bennem is van hiba...de mit tehetek most?
Csak azt szeretném tudni mi az oka annak, hogy ilyen paraszt velem ez az ember? Miért akar letorni? Mit akar?
En mindig turtem, azért, hogy a lányunknak legyen otthona és édesapja...de az apját se szereti nagyon..Paraszt a lányunkkal is...Mostanában nem annyira-miota egyetemista, de igy is haragszik ha pénzt kell kuldeni..
En csak utmutatást szeretnék kapni...hogyan legyen tovább???
Megkaptam az imel cimemre kuldott linket. Koszonom, hogy segiteni akar nekem.
Azota, miota megirtam ezt a levelet onnek, kaptam ajándékba az
0lettol egy barétot.Ugyanitt lakik, ahol én, de 68 éves. Chattelunk es webkamerázunk, ugy kommunikálunk. De a férfi nagyon ragaszkodik hozzám es ugy
0rzem, hogy egy jo barátra találtam benne.
Válaszát elore is koszonom!
Ha meg akarja érteni, mi zajlik Önök között, jó szívvel ajánlok egy értelmes és valóban szakmai (könnyen olvasható) könyvet: Patricia Evens: Szavakkal verve.
Ön feltehetően szóbeli bántalmazás, verbális erőszak áldozata.
Kellemetlen módon nem bünteti a törvény. A patriarchális jogalkotásban és pszichoterápiában még mindig nincs kellő helye a nők elleni bűncselekményeknek.
Pedig ez terror és bűncselekmény a javából.
Nehezen lehet felismerni, mert a szóbeli erőszaktevő mások előtt titkolja és tagadja a tettét.
Az erőszak rendszerint titokban, négyszemközt történik, az áldozat számára nincs támogató közeg, mert a kívülállók rendes fickónak látják a bántalmazót. Miután az áldozat időről-időre alkalmazkodni próbál (kezdetben ráadásul magában keresi a hibát, elhiszi, hogy megérdemli a szidást), ezért aztán az erőszak intenzitása fokozódik. A szóbeli erőszak elveszi áldozatától a lehetőséget, hogy áldozatként definiálja önmagát.
Az elkövető technikái sokféle álarcot ölthetnek.
"A sérülésnek nincsenek testi jelei: nincsenek zúzódások, monoklik vagy eltört csontok. A sérülés mértéke az áldozat által megélt szenvedés intenzitásától függ." (Patricia Evens)
Jó hírem, hogy a partnerbántalmazás csupán addig tart, míg fel nem ismerjük azt.
DE!
Egy szóban bántalmazó kapcsolat valódi konfliktusok helyett valójában a hatalomgyakorlásról szól, (tehát magában a kapcsolatban nincs igazából megoldandó, megoldható konfliktus), a probléma a szokásos konfliktuskezelő eszközökkel nem kezelhető!
Evens szerint sajnos még mindig sok pszichológus képzetlen a szóbeli bántalmazásból, helyette rendre patológiát keresnek, és a személyben látják a probléma forrását.
Ne fogadja el olyan "szakemberek" segítségét,
- akik a szóbeli erőszakot nem ismerik el ugyanolyan erőszaknak, mint a fizikait
- akik nem otthonosak a patriarchátus, a hatalom és a nemi szerepek témakörében
- akik bármi módon az áldozatot hibáztatják vagy teszik felelőssé a bántalmazásért
- akik nem veszik komolyan az áldozat tapasztalatait, mert az csak ilyen önsegítő könyvekben szerepel, amilyen ez is; kliensük tapasztalatai helyett saját "szakértő" tudásukat fogják előtérbe helyezni
- akiknek terápiás beállítódása nem enged teret a tiszteleten alapuló együttműködéseknek.
A bántalmazás felismerése veszteséggel is jár, az illúziókat, a problémakezelésre elvesztegetett időt, az autonómiához való jogunk eltiprását gyászoljuk meg. Éppen ezért mondom, tudatosan készüljön föl a fájó élményre mikor is leszámol azzal a reménnyel, hogy társa egyszer megérti Önt.
"Egy tudós egyszer kísérletbe kezdett. Beletett egy békát egy forró vízzel teli edénybe. A béka azonnal kiugrott. Aztán egy másik békát beletett egy hideg vízzel teli edénybe. Ez a béka nem ugrott ki. A tudós fokozatosan melegíteni kezdte a vizet. A béka fokozatosan hozzászokott, mígnem megfőtt a forró vízben."
Ez az idézet jól példázza a bántalmazó idomítása során létrejövő, a fokozatosság miatt nehezen észrevehető áldozati alkalmazkodást és kondicionáló technikákat.
"Annyira hozzászoktam, hogy azt halljam, amit mindig hallottam, hogy egy idő után már meg sem hallottam, amit mindig hallottam. Érti, mit akarok mondani?"
Hiszem, hogy a könyvben megszólaló interjúalany, Alice Miller jól megfogalmazta a változás lehetőségét: ha leleplezünk egy öntudatlan, önmagát legitimáló hatalmi játszmát, nagy változásokat érhetünk el.
Ha konkrét eseteket említ, szívesen nyújtok konkrét segítséget is, hogyan kezelhet egy-egy szituációt.
Addig is egy történetet mondok el támpontul, milyen double bind-re épülő paradox-technikák segítenek ebben az esetben (a történet csak egy metafora, nem konkrét megoldás még!):
"Vártak, vártak, hát egyszer csak mit látnak, ki lebeg ott alant a vízen?
Füles. Füles?
– Jaj, nem tudtam, hogy csak játszol! – mondta Zsebibaba.
– Egyáltalán nem játszom – felelt Füles.
– Ugyan, Füles, mit csinálsz te ott lenn? – kérdezte Nyuszi.
– Három találós kérdést teszek fel neked, Nyuszi. Lyukat túrni a földbe? Az nem az igazi. Fiatal tölgyön ágról ágra repkedni? Az se az igazi. Még hogy én arra várjak, hogy valaki kihúz a vízből? Az már igen. Hagyjátok a Nyuszit… adjatok neki időt… időt… tudni fogja a kötelességét.
Akkor Micimackónak nagy ötlete támadt. Köveket kellene hajítani a folyóba, a kövek hullámokat vernének, és a hullámok kimosnák Fülest a partra. Nyuszi szerint az ötlet remek volt. Füles szerint kevésbé.
– De hátha nyakon ütjük véletlenül? – kérdi Malacka aggódva.
– Vagy véletlenül nem találtok el? – kérdi Füles. – Fontolóra kell venni minden lehetőséget… mielőtt mulatni mentek, Malacka.
De Micimackó már meg is ragadott egy akkora követ, amit egyáltalán vinni tudott. Áthajolt a hídon, úgy szorította a mancsa közé.
– Nem vágom hozzád, csak úgy leejtem, Füles – magyarázta buzgón. – Nem téveszthetem el, csak rád eshet… vagyis hát csak melléd mehet, Füles… Mondd, abbahagynád kevés időre a bukdácsolást és forgást? Tudod, csupa sár leszek!
– Nem hagyhatom abba – felelt Füles. – Szeretek így forogni.
Nyuszi érezte, hogy itt az ideje a parancsnokságot átvenni.
– Micimackó – mondta –, ha azt mondom: NNA MOST!, akkor dobhatod. Füles, ha azt mondom: NNA MOST!, akkor Micimackó dob…
– Köszönöm, Nyuszi... de úgy vélem, úgyis észreveszem majd…
– No, kész vagy, Micimackó? Malacka, engedj csak egy kis helyet Micimackónak! Térj ki kicsit, Zsebibaba… Kész vagytok?
– Én egész kész vagyok – mondta Füles.
– Nna most! – vezényelt Nyuszi.
Micimackó elengedte a követ. Hatalmas csobbanás, Füles eltűnt…
Hát ez félelmetes volt ott fenn a hídon azoknak, akik nézték… csak nézték ám, nézték, bámulták… még azon se örültek, hogy a Malacka botja végre megjelent, kicsit előbb, mint a Nyuszié. Szívből ennek se tudtak örülni. Mikor Micimackó éppen azon kezdett tűnődni, hogy alighanem a rosszabbik követ választotta, vagy pedig a folyó nem az, aminek lennie kellene, és ahogy ő a folyókat képzeli: egyszer csak valami szürkét pillantottak meg a folyó partján… valami szürke, de mindig nagyobb lesz – na és tessék! Füles kecmereg kifelé."
Aki válaszolt:
Dr. Kollárné Déri Krisztina mérnök-szakközgazdász, senior fokozattal rendelkező coach és mediátor-kiképző tréner, jelölt nemzetközi ACC tanácsadói fokozat, ICF tagja, IACM elnökségi tagja, Magyar Coachszövetség KA kuratóriumi elnöke
Dr. Kollár Coaching Iskolacsoport
coachkepzes.szervezetepites.hu
IACM Üzleti Akadémiája
egyetem.szervezetepites.hu
.
Dr. Kollárné Déri Kriszti 2012. 03. 24. 13:13
Ön feltehetően szóbeli bántalmazás, verbális erőszak áldozata.
Kellemetlen módon nem bünteti a törvény. A patriarchális jogalkotásban és pszichoterápiában még mindig nincs kellő helye a nők elleni bűncselekményeknek.
Pedig ez terror és bűncselekmény a javából.
Nehezen lehet felismerni, mert a szóbeli erőszaktevő mások előtt titkolja és tagadja a tettét.
Az erőszak rendszerint titokban, négyszemközt történik, az áldozat számára nincs támogató közeg, mert a kívülállók rendes fickónak látják a bántalmazót. Miután az áldozat időről-időre alkalmazkodni próbál (kezdetben ráadásul magában keresi a hibát, elhiszi, hogy megérdemli a szidást), ezért aztán az erőszak intenzitása fokozódik. A szóbeli erőszak elveszi áldozatától a lehetőséget, hogy áldozatként definiálja önmagát.
Az elkövető technikái sokféle álarcot ölthetnek.
"A sérülésnek nincsenek testi jelei: nincsenek zúzódások, monoklik vagy eltört csontok. A sérülés mértéke az áldozat által megélt szenvedés intenzitásától függ." (Patricia Evens)
Jó hírem, hogy a partnerbántalmazás csupán addig tart, míg fel nem ismerjük azt.
DE!
Egy szóban bántalmazó kapcsolat valódi konfliktusok helyett valójában a hatalomgyakorlásról szól, (tehát magában a kapcsolatban nincs igazából megoldandó, megoldható konfliktus), a probléma a szokásos konfliktuskezelő eszközökkel nem kezelhető!
Evens szerint sajnos még mindig sok pszichológus képzetlen a szóbeli bántalmazásból, helyette rendre patológiát keresnek, és a személyben látják a probléma forrását.
Ne fogadja el olyan "szakemberek" segítségét,
- akik a szóbeli erőszakot nem ismerik el ugyanolyan erőszaknak, mint a fizikait
- akik nem otthonosak a patriarchátus, a hatalom és a nemi szerepek témakörében
- akik bármi módon az áldozatot hibáztatják vagy teszik felelőssé a bántalmazásért
- akik nem veszik komolyan az áldozat tapasztalatait, mert az csak ilyen önsegítő könyvekben szerepel, amilyen ez is; kliensük tapasztalatai helyett saját "szakértő" tudásukat fogják előtérbe helyezni
- akiknek terápiás beállítódása nem enged teret a tiszteleten alapuló együttműködéseknek.
A bántalmazás felismerése veszteséggel is jár, az illúziókat, a problémakezelésre elvesztegetett időt, az autonómiához való jogunk eltiprását gyászoljuk meg. Éppen ezért mondom, tudatosan készüljön föl a fájó élményre mikor is leszámol azzal a reménnyel, hogy társa egyszer megérti Önt.
"Egy tudós egyszer kísérletbe kezdett. Beletett egy békát egy forró vízzel teli edénybe. A béka azonnal kiugrott. Aztán egy másik békát beletett egy hideg vízzel teli edénybe. Ez a béka nem ugrott ki. A tudós fokozatosan melegíteni kezdte a vizet. A béka fokozatosan hozzászokott, mígnem megfőtt a forró vízben."
Ez az idézet jól példázza a bántalmazó idomítása során létrejövő, a fokozatosság miatt nehezen észrevehető áldozati alkalmazkodást és kondicionáló technikákat.
"Annyira hozzászoktam, hogy azt halljam, amit mindig hallottam, hogy egy idő után már meg sem hallottam, amit mindig hallottam. Érti, mit akarok mondani?"
Hiszem, hogy a könyvben megszólaló interjúalany, Alice Miller jól megfogalmazta a változás lehetőségét: ha leleplezünk egy öntudatlan, önmagát legitimáló hatalmi játszmát, nagy változásokat érhetünk el.
Ha konkrét eseteket említ, szívesen nyújtok konkrét segítséget is, hogyan kezelhet egy-egy szituációt.
Addig is egy történetet mondok el támpontul, milyen double bind-re épülő paradox-technikák segítenek ebben az esetben (a történet csak egy metafora, nem konkrét megoldás még!):
"Vártak, vártak, hát egyszer csak mit látnak, ki lebeg ott alant a vízen?
Füles. Füles?
– Jaj, nem tudtam, hogy csak játszol! – mondta Zsebibaba.
– Egyáltalán nem játszom – felelt Füles.
– Ugyan, Füles, mit csinálsz te ott lenn? – kérdezte Nyuszi.
– Három találós kérdést teszek fel neked, Nyuszi. Lyukat túrni a földbe? Az nem az igazi. Fiatal tölgyön ágról ágra repkedni? Az se az igazi. Még hogy én arra várjak, hogy valaki kihúz a vízből? Az már igen. Hagyjátok a Nyuszit… adjatok neki időt… időt… tudni fogja a kötelességét.
Akkor Micimackónak nagy ötlete támadt. Köveket kellene hajítani a folyóba, a kövek hullámokat vernének, és a hullámok kimosnák Fülest a partra. Nyuszi szerint az ötlet remek volt. Füles szerint kevésbé.
– De hátha nyakon ütjük véletlenül? – kérdi Malacka aggódva.
– Vagy véletlenül nem találtok el? – kérdi Füles. – Fontolóra kell venni minden lehetőséget… mielőtt mulatni mentek, Malacka.
De Micimackó már meg is ragadott egy akkora követ, amit egyáltalán vinni tudott. Áthajolt a hídon, úgy szorította a mancsa közé.
– Nem vágom hozzád, csak úgy leejtem, Füles – magyarázta buzgón. – Nem téveszthetem el, csak rád eshet… vagyis hát csak melléd mehet, Füles… Mondd, abbahagynád kevés időre a bukdácsolást és forgást? Tudod, csupa sár leszek!
– Nem hagyhatom abba – felelt Füles. – Szeretek így forogni.
Nyuszi érezte, hogy itt az ideje a parancsnokságot átvenni.
– Micimackó – mondta –, ha azt mondom: NNA MOST!, akkor dobhatod. Füles, ha azt mondom: NNA MOST!, akkor Micimackó dob…
– Köszönöm, Nyuszi... de úgy vélem, úgyis észreveszem majd…
– No, kész vagy, Micimackó? Malacka, engedj csak egy kis helyet Micimackónak! Térj ki kicsit, Zsebibaba… Kész vagytok?
– Én egész kész vagyok – mondta Füles.
– Nna most! – vezényelt Nyuszi.
Micimackó elengedte a követ. Hatalmas csobbanás, Füles eltűnt…
Hát ez félelmetes volt ott fenn a hídon azoknak, akik nézték… csak nézték ám, nézték, bámulták… még azon se örültek, hogy a Malacka botja végre megjelent, kicsit előbb, mint a Nyuszié. Szívből ennek se tudtak örülni. Mikor Micimackó éppen azon kezdett tűnődni, hogy alighanem a rosszabbik követ választotta, vagy pedig a folyó nem az, aminek lennie kellene, és ahogy ő a folyókat képzeli: egyszer csak valami szürkét pillantottak meg a folyó partján… valami szürke, de mindig nagyobb lesz – na és tessék! Füles kecmereg kifelé."
Aki válaszolt:
Dr. Kollárné Déri Krisztina mérnök-szakközgazdász, senior fokozattal rendelkező coach és mediátor-kiképző tréner, jelölt nemzetközi ACC tanácsadói fokozat, ICF tagja, IACM elnökségi tagja, Magyar Coachszövetség KA kuratóriumi elnöke
Dr. Kollár Coaching Iskolacsoport
coachkepzes.szervezetepites.hu
IACM Üzleti Akadémiája
egyetem.szervezetepites.hu
.
Dr. Kollárné Déri Kriszti 2012. 03. 24. 13:13
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Kriszti!
Családjoggal kapcsolatban fordulok Önhöz. Röviden vázolnám családom életét. Van egy 23 éves húgom, aki másfél éve nem dolgozik. Otthon ül, és semmit nem csinál. Napi szintűek a veszekedések közte és szüleink között. Majdnem biztosak vagyunk benne, hogy rendszeresen nyúl drogokhoz. Ezt hangulat ingadozásaiból, viselkedéséből tudjuk. Természetesen tagad. Egyre agresszívebben viselkedik. Volt rá példa, hogy teljesen egyedül volt és őrült kiabálásra lettek figyelmesek lakók. Egyre nehezebben viseljük ezt az állapotot. Nem tudjuk mi a teendő. Nem hajlandó sem dolgozni, sem orvosi segítséget kérni szakembertől Szüleim már fenyegetik, hogy ha nem változik semmi, ki fogják őt dobni. Kérem segítsen. Minden tanácsot szívesen fogadnék.
Tisztelettel: Anikó
Kedves Anikó,
Proust szerint (vö. Deleuze, 2002) a tanulás során úgy tekintünk egy dologra vagy embertársunkra, mintha megfejtésre váró jelek hordozója lenne. Feladatunknak tekintjük, hogy kvázi-egyiptológusokként értelmezzük életének hieroglifáit.
Ha a jelek összekuszálódtak, zavarosnak tűnnek, minket sokkal jobban bánt, mint a hieroglifákat.
Ezzel azt szeretném kifejezni, hogy nagyon kevés információm van arról, hogy a húga beteg, vagy "csak" küzd az élet viharában (eközben kiált), tanul az élet iskolájában (miközben a tanárok figyelmeztetőt írnak az ellenőrzőjébe).
Másképpen azt is mondhatnám, ha
-nem akarják őt anyagilag támogatni (drogra pénzt adni), egész egyszerűen ne támogassák;
-Önöket veszélyezteti, fizikailag, vagy más módon akaratuk ellenére korlátozza, forduljanak ügyvédhez és bírósághoz;
-betegnek tartják, kérjék a házirovos segítségét.
Ehhez minden joguk megvan (a kérdés, mint családjogi probléma).
A dolgot egyéb vonatkozásában (élet a jogszabályokon túl) hihetetlenül magas szinten tárgyalja Proust: Az eltűnt idők nyomában című csodálatos írásában.
Mi is az élet értelme? Mi a normális viselkedés? Hogy kell élni? Mi a normális élet? Mit jelent boldognak lenni? Hogy kell bodognak lenni (boldogulni)?
Dr. Kollár József, a hazai Life Coaching (életvezetési tanácsadás) megteremtője (l. Wikipédia: hu.wikipedia.org/wiki/Koll%C3%A1r_J%C3%B3zsef_(filoz%C3%B3fus) így interpretálja:
"A társasági élet jelei a valódi gondolatok és cselekvések hiányát leplezik, intenzív termelésük arra szolgál, hogy elhitessék a résztvevőkkel, hogy valami érdemleges történik velük. Meg kell győzniük magukat és egymást, hogy a szórakozásra fordított idő nem semmittevés, hanem értelmes foglalatosság: a csevegések, flörtök fonalából szőtt hálóban szabadon szaladgáló pókokként, és nem az unalomtól vergődő legyekként léteznek.
A társasági élet jelei tehát csak szimulálják, hogy önmagukon túl valami másra is vonatkoznak, például valódi gondolatokra és érzelmekre. Olyan szimbólumok, amelyek arra szolgálnak, hogy az idő elvesztegetésére szánt órákat legitimálják, a vergődést szabad szárnyalásként ábrázolják a résztvevők számára.
A korabeli társaságok örökösei, a bulizók miközben született kamaszokként bőkezűen termelik a jeleket, megpróbálják örökre elfelejteni az időről szerzett minden addigi tudásukat.
A zene lüktetése arra szolgál, hogy helyettesítse az idő elvesztegetéséből származó hiányt, a tánc célja nem az önkifejezésre, hanem az önelvesztésre irányuló vágy. A „hétvégi bulik” résztvevői kettős kötésben szenvedek, hiszen kötelezően jól kell érezniük magukat, miközben jól tudják, hogy a jó kedvet nem lehet akarni, csak szimulálni.
A semmire sem vonatkozó jelek burjánzásának tehát éppen ez a magyarázata: az idő elvesztegetésének elleplezése gombnyomásra induló, jeltermelő boldogsággépezet tuningolása révén.
Az elvesztegetett időben mindenki annyi évessé válhat, amennyinek érezni akarja magát, csupán el kell felejtenie az időről való minden tudását, és meg kell tanulnia élvezni a boldogsággépezetet által generált örömöket."
Az információs társadalomban már nem érvényes a "ki korán kel, aranyat lel" bölcselem. Új értékek jönnek, régiek elavulnak. ÉrtékVÁLSÁG. A kontrollÉLMÉNY hiánya. Dr. Kollár József: Született kamaszok: www.mentofaktura.hu/kollar_szuletettkamaszok.pdf
Mindezzel együtt lehet, hogy tényleg baj van, az élet, mint vad motorozás közben kiesett a kerék, életveszélyesen sodródunk a halál felé. Ez az utazás kockázata. Mérlegelni kell (pl. egyéni tanácsadás keretében szakemberrel).
Köszönöm, hogy megtisztelt a kérdésével és főképpen azt, hogy megoszthattam Önnel a gondolataimat.
Aki válaszolt:
Dr. Kollárné Déri Krisztina,
a Magyar Coachszövetség kuratóriumának elnöke (coachok.ning.com)
az International Association of Coaching and Mediation (www.iacm-info.com) alapító elnökségi tagja
a Dr. Kollár Coaching Iskolacsoport vezető trénere (coachkepzes.szervezetepites.hu)
.
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
.jpg){kind=small}
