|
Bader GyörgyPszichológus, asztrológus, tanár, családállítópszichológus, Hellinger-féle családállító, asztrológus, Bach-virágterapeuta Elérhetőségeim: Cím: 7625 Pécs, Dr. Majorossy I. utca 36. Telefon: 06-30/940-67-89 E-mail: info@pramana.hu Honlap: http://www.pramana.hu/ |
Kérdezz-felelek
De most már régota,miota nyugodt munkahelyem van mert a régi streszeset ott hagytam,jobban vagyok,és a vérnyomásom inkább kevés mint nagy .Mikor rosszul érzem magam és szédülgetek..akkor megnézem a vernyomasom és 105-110 körül van,ilyenkor iszok egy kis kávét,de van hogy segit ,de van hogy nem segit és ugyanugy érzem magam. AMugy nem kávézom és nem iszom,nem cigizem ,ezeket már kb 10 éve elhagytam.Meg azt is észre vettem ,hogy nem csak akkor ha rossz az időjárás,hanem akkor is ha pl egy családi vitánk van és én ha nem jövök ki jol belőle,vagyis hogy ha nem ugy történik valami kis dolog ahogyan én szeretném,akkor már nem tudok elaludni és egész éjel és nappal azon kattog az agyam ,hogy mit kellene mondjak vagy tegyek,hogy ugy legyen ahogy én akarom..,és ilyenkor nem érdekel hogy hán yora van vagy az sem hogy mit csinálok,ugy elvagyok a mérgelődéstől gondolkodva,hogy nem tudok dolgozni,semmi kedvem hozzá,nem telik az idő,és olyan mintha nem lennék a testembe,az sem érdekel mit veszek fel,csak a gondolataim járnak az eszembe..Másik dolog pedig az hogy kb 8-9 orát alszom átlagosan,de mikor valamivel korábban kell fölkeljek és kb csak 7 orát alszom,akkor is már este jön elő az az érzés hogy nyomodik az agyam,kezdek kábult lenni,és szédülök,és erőtlen vagyok..
Ön szerint mi lehet ezeknek az oka?
Lehet hogy egy régebben átesett idegkimerültségemből adodnak ezek a tünetek,és az is lehet hogy ezek a tünetek más ilyen idegbetegségben szenvedő és kikezelt betegeknél is normálisnak mondhato,ha hasonloan érzik magukat mint én,mert ezeket nem lehet megszüntetni,mert az idegbetegség olyan lenne,hogy ha egyszer megsérült,akkor hiába kezelik ki,ezek a tünetek megmaradnak ugy mint egy sziv betegségben szedvedőnél ,mikor ők is megérzik a meleg vagy hideg frontot,hiába szednek,vagy szedtek gyogyszert,vagy egy eltört csontnál,mert azok is ugy tudom megérzik a frontokat...
Előre is köszönöm válaszát!
azt javaslom, hogy keressen egy olyan pszichológus, vagy pszichoterapeuta kollégát, aki valamilyen képalkotó-imaginációs módszerrel dolgozik. A bonyolultnak tűnő név ellenére ez egy nagyon egyszerű folyamat, amelyben Önben keletkező képek segítségével történhet meg a gyógyulás. Egy ilyen lehetséges módszer a KIP (katathym imaginatív pszichoterápia), de több, hasonlóan jó módszer is létezik.
Ha jól sejtem, annak idején "csak" beszélgettek a pszichológus kollégával és az Ön esetében - bár kezdésnek ez jó volt - még tovább kell haladni, hogy egy stabil mindennapi működés állhasson elő az életében.
Üdvözlettel és a legjobbakat kívánva:
Érdeklődni szeretnék a családállítással kapcsolatban. Létezik egyéni családállítás ? Amikor csak egy szakértő és én vagyok ott? Beszélgetés zajlik a szakértő és köztem? Ez egy alkalom vagy esetleg több?
Megpróbálom röviden vázolni a problémámat és kérem segítsen abban , hogy ez a probléma megoldható e családállapítással.
Két olyan 5 évig tartó együtt élésen vagyok túl - a másodikból gyermekem is született- ahol a párjaim mind a két esetben a kapcsolatunk vége felé egyértelműen - ők nem ismerték el - rendszeresen nem mondtak igazat. Bizonyos esetekben a konfliktus elkerülése miatt. A másik párom egyértelműen egy másik nő iránti vonzalmát próbálta tagadni.
Válaszát előre is köszönöm!
igen, létezik egyéni ülés keretében végzett családállítás.
A fent leírt élet-jelenséget tekintve meglátásom szerint előre nem tudható, hogy az Ön esetében emögött egyéni, vagy családrendszeri ok áll-e, esetleg mindkettő.
E miatt az sem tudható, hogy valójában hány találkozásra lenne szükség, hogy ennek a végére járjanak.
Azt javaslom, hogy keressen egy olyan segítőt a lakóhelye közelében, aki egyéni terápiás és családállítói rutinnal is rendelkezik, és vele kezdjen bele egy közös munkába.
Sok sikert kívánva az önismereti munkához, üdvözlettel:
a következő (látszólag kicsit furcsa) dolgot javaslom:
először is keresse vissza azt az élményt, amikor gyerekkorában a legboldogabb volt és élje át újra itt és most mindennel együtt, ami akkor hozzátartozott.
Másodszor pedig 3 hónapon keresztül - amikor csak eszébe jut a párja, vagy akár amikor együtt lesznek egy adott helyzetben, akkor is - idézze fel tudatosan ezt a gyerekkori élményt és végig erre összpontosítson, amíg a párja jelen van, akár fizikailag, akár a gondolataiban.
És persze emellett reagálhat, beszélgethet, megtehet bármit, ami az adott helyzetben szükséges, úgy, mint amikor mosogatás, vagy vasalás közben figyeli a tévét, vagy zenét hallgat.
És akkor azt fogja észrevenni, hogy 3 hónap múlva - anélkül, hogy külön megoldotta volna a kérdést - tudni fogja, hogy mi a teendője ezt a helyzetet és a párját illetően.
A (körülményekhez képest) legjobbakat kívánva:
Létezik olyan házassagon kivüli ferfi női kapcsolat amit baráti alapúnak vesznek? Férjemnek múlthéten derült ki, hogy van egy ilyen fajta kapcsolata, amiben egyik sem vár el semmit a másik féltől, mindenkinek családja van, ugymond a nő férje tudja is, hogy néha az ő felesége találkozik az én férjemmel, általános dolgokrol beszélnek. és ez nálluk nem gond. De a bökkenő ott kezdődik, hogy férjem egy telefonhivást kapott amiben női hangot hallotam és miután megkérdeztem kivel beszélt azt mondta egy kollegájával, valami belső hang belőlem nem hitt neki és megnéztem telefonját,ténylegesen egy ismeretlen szám vvolt, végig néztem s ugyan ez a számtól még volt hivás és üzenet is. Férjemnek ezt mind elmondtam mit gondolok, ő nagyon kevesett tiltakozott de utánna bevalotta, hogy igenis van egy ilyen személy akivel néha elbeszélgetnek, de semmi mást, nem is akar ebből kázust csinálni, éppen ezert nem mondta el nekem,, hogy ne vádoljam és ne reagálljam túl a dolgokat, neki ez fontos, hogy eltudjon beszélgetni szimpatizált női személyel. Családját szereti, engem szeret, gyerekeket de akkor mért fontos ez a fajta kapcsolat? Hol kellenen jaitanunk?Engem az zavar a legjobban, hogy másféleképpen is kezelhették volna a dolgot, ha nincs valami titokzatosság benne. Igen is sokszor szoktam sokmindenen rágodni, néha túlzásba is viszem. Kérdésem az, hogyan tudjam realisan látni a dolgokat, sok minden fut végig az agyamon, sokszor indulatból beszélek. Mit tegyek tovább?
Nagyon várom válaszát
ha valaki titkol valamit a másik előtt, akkor ott mindig vannak rejtett hatótényezők a háttérben, amikről viszont az érintett ember (jelen esetben a férje) nem feltétlenül tud.
Ez azt jelenti, hogy könnyen elképzelhető, hogy valóban az van a valóságban, amit mond, nevezetesen, hogy ténylegesen csak beszélgetnek. Ám ettől még egész biztos, hogy vannak tudatosulatlan hatótényezők mind a férje, mind a hölgy lelkében. De mégis igazat mondhatnak, mivel erről nem feltétlenül tudnak ők maguk sem (feltételezve, hogy nem hazudnak szándékosan).
Mármost, mivel a férje köszöni szépen, jól van ebben a helyzetben, így onnét nem várható változás. És mivel Önt zavarja ez a helyzet, így azt javaslom, hogy keressen fel egy pszichológus kollégát, akivel néhány alkalmon keresztül át tudhatják beszélni a kialakult helyzetet és találhatnak az Ön számára megfelelő lépéseket, amiket megtehet ebben a helyzetben, hogy olyan irányba változhassanak a dolgok, hogy jobban érezhesse magát a mindennapokban.
Sok sikert kívánva, üdvözlettel:
Középső gyermekem 21 éves nő, felsőfokú oktatási intézményben tanul, jó képességei vannak, mindig tehetséges tanuló volt... 18 éves korában még nekem is jött, nem tudta elfogadni, hogy az anyagiak terén határ van. Még nővérének "csapdát" is állított (olajad öntött a szobája elé), és őneki is neki akart menni. Lenyugodott. 3. éve él már külön tőlünk, és amikor hazajön újabban nem szól sem a testvéreihez sem pedig hozzám. Most is úgy érzem, hogy anyagi oldalról mintha zsarolás lenne, érzelmi zsarolás, pedig több mint 1 havi fizetés elmegy utána, ő ez nem érti meg. Sajnos nem régen örököltem, az örökségemet a gyermekeimre fordítom, de nem úgy hogy egyszerre odaadom nekik, hanem én kezelem. Vibrál a levegő, ha elmegy mellettem lányom, beteszi az ajtót előttem, ha véletlenül elmegyek a fürdőszoba előtt... Kérés, kérdezés nélkül odatolakszik - némán - a tűzhelyhez, ahol főzök. Semmit az iskoláról, a magánéletéről, az eredményeiről, a kapcsolatairól, stb. nem tudok. A párommal úgy-ahogy elbeszélget, de semmi több... Úgy érzem tarthatatlan ami van, menekülnék otthonról ha itthon van. Pedig a gyermekem és szeretem, a Teremtőtől mindegyik gyermekemnek a segítséget kérem... Nem tudom mi van, érzem, hogy zsarolásnak vagyok kitéve(?). Kérem szépen, adjon tanácsot, hogy kezeljem a helyzetet, mit tegyek. Úgy érzem, hogy itt segítségre van szükség. Köszönöm segítő válaszát, minden jót kívánva! Üdvözlettel heiwa 62!
ahogyan írva vagyon, itt, ebben a valóságban "tükör által homályosan" látunk.
Ez többek között azt is jelenti, hogy minden egyes emberi kapcsolaton belül tükröződünk egymásban. Ennek a ténynek az egyik következménye az, hogy amennyiben előáll egy tetszőleges problémás helyzet két ember között, akkor az adott probléma mindkét oldala jelen kell, hogy legyen mindkét emberben.
Ez a gondolat eléggé távol áll a hétköznapi gondolkodásunktól, ha gondolja, elmélkedje át, hogy miként érzékeli Ön ezt a kérdést más emberek kapcsolatait kívülről szemlélve (ha akarja, itt: http://www.pramana.hu/index.php?mode=s&id=33 bővebben is utána olvashat a "Külvilág tükör" c. résznél).
Mármost, ami Önöket illeti, ez a helyzet azt kell, hogy jelentse, hogy a lányában van egy érzelmi zsaroló és egy érzelmileg zsarolt én-összetevő, al-személyiség, belső szereplő - és ugyanez a kettő Önben is ott van valamilyen módon. És ahogy Ön nem lett megtanítva arra (ahogy egyikünk sem), hogy ezekre rá tudjon tekinteni, úgy a lánya sem.
Fentiekből kifolyólag, amikor valamilyen oknál fogva egyikükben, vagy másikukban aktiválódik az egyik, vagy másik rész (a zsaroló, vagy a megzsarolt), akkor sem Önben, sem a lányában nem tudatosul, hogy most ez történt - csak érzik a hatását, mégpedig látszólag a másik miatt.
Ennél természetesen alaposabb elemzésre van szükség ahhoz, hogy hatékonyan lehessen nekiállni megváltoztatni a kialakult helyzetet, és bár magától értetődően például ezt önismereti terápiával is el lehetne érni, én most inkább azt javasolnám, hogy keressen a lakóhelye környékén egy pszichológiai végzettséggel is rendelkező asztrológus kollégát-kolléganőt, és vele néhány találkozás alatt fel lehet deríteni a legfontosabb közreható tényezőket.
Üdvözlettel:
Köszönöm a választ. A lakhatásunk a barátommal tulajdonképpen azzal függ össze hogy ö is itt lakik velem ahol a gyerekekre vigyázok...haza nem akarna menni meg a gyerekek anyja is beleegyezett hogy itt legyen a barátom is. Anyukámnak eléggé sok betegsége van ....Agylágyulás amelynek következtében maradandó károsodása lett nem tud rendesen menni...sokszor megy rosszul a ball oldalát nem is érzi már kerekes széket is kiirtak neki. De nem csak ez több is van chron beteg, meg sokféle reumatologiai , neurologiai, pszichiátriai problémái is vannak. Válaszát elöre is köszönöm.
a fentiek alapján a barátja esetében feltehetőleg az egyik legfontosabb mozgatórugó a nagyobb kereseti lehetőség, merthogy jelenleg Önnek köszönheti még a lakhatását is. Könnyen lehet, hogy ezt a külföldi munkát pont a kapcsolat komolyan vétele miatt akarná elvállalni; talán ezzel szeretné megalapozni a közös jövőjüket. Ha ez így lenne, akkor elképzelhető, hogy például büszkeségből nem mondta el mindezeket.
Ami az édesanyját illeti, az ő állapota valóban nem tűnik könnyűnek. Lehet, hogy érdemes lenne őt magát - mármint az édesanyját - megkérdezni, hogy mit szólna ahhoz, ha mondjuk két évre kimennének valahova közösen dolgozni (akár Ön is vállalhatna gyerekfelvigyázást ott is). Meg tudná-e oldani valamiképp az önmagáról való gondoskodást, vagy Ő is úgy érzi, ahogy jelenleg Ön, hogy egyedül nem boldogulna.
És ha mind a barátjával, mind az édesanyjával végigbeszélte ezeket, lehet, hogy nyílik egy ösvény a lehetséges megoldás felé.
Üdvözlettel:
Segítséget szeretnék kérni párkapcsolati problémával. A barátom 29éves én 25 éves vagyok. A barátommal lassan 5 éve vagyunk együtt és együtt is lakunk mert egy családnál vigyázok két gyerekre akiknek az édesanyjuk egy másik városban dolgozok. Eddig se volt túl felhötlen a párkapcsolatom, de ami mostanság történt az mindent visz. Ebbe az évbe egész jól megvoltunk a barátommal amig egyszer ugy jött haza munkából, hogy a legjobbarátja kijutott külföldre dolgozni és h ö is utána fog menni. Észrevette h nem esett nekem jól amit mondott (ez juniusba történt) és itt kezdödtek el a viták Annyit mondtam neki h nem esik jól hogy ezt meg se beszélted velem és nekem ha tetszik ha nem fogadjam ezt el. Ekkor felkapta a vizet h én öt önzönek állitom be de hogy akkor én is önzö vagyok mert meg akarom fosztani a boldogságtól hogy külföldön dolgozzon..Sok hónapi beszélgetés után többször is hangoztatam neki h mi az oka annak hogy nem tudnék utána menni , mert ö azt akarta volna hogy menjek utána. Az ok pedig hogy anyukám beteg nem hagyhatom igy itt mögöttem nincs család akinek szólni tudnék hogy segitsen. Ezt a barátom is tudja jól. Teltek a hónapok de még mindig nagyon mehetnékje van ma is ugy tett nekem hogy hát ez a jövö zenéje hogy most nálam hogyan alakulnak a dolgok (vagyis h megyek-e utána vagy sem). Ez nekem nagyon rosszul esik mert nem tesz arra kitéröt hogyha tegyük fel kimegy márpedig jövöre mindenáron el akar menni akkor velünk mi lesz a továbbiakban. Én nagyon szeretem de ezzel iszonyatosan nagy fájdalmat okoz nekem hiszen ugy is tudja hogy nem tudnék utána menni és azt látom rajta mint ha öt ez nem is érdekelné csak ö ki tudjon jutni külföldre. Annyit mondott hogy nem akar szakitani de nem élek álom világba tudom hogy a távkapcsik nem müködnek hosszú távon és gyakorlatilag azt érzem hogy a pénzt választja mindenki helyett .. helyettem is van egy fia is aki nem tölem van 6 éves de mindig az égig magasztalja és a multkor se tetszett az neki hogy többet kellett dolgoznia menni mert hogy nem tud a fiával lenni, de ha bezzeg külföld jön szóba akkor érdekes nem baj ha nem fogja majd látni .Egyszerüen nem tudom hogyan kezelni ezt az egész helyzetet és rosszul esik hogy tudja a dolgokat hogy miért nem tudnék utána menni ennek ellenére mégis el akar menni mintha nem is érdekelné az hogy 5 éve lassan hogy együtt vagyunk és együtt is élünk sokszor már az is megfordult a fejembe hogy esetleg nem -e azt várja hogy én szakitsak vele .már nem tudom eldönteni és azt se hogy mit tegyek .várom a válaszát.
mielőtt válaszolnék Önnek, két dolgot szeretnék megkérdezni.
Az első, hogy miként függ össze az együtt lakásuk azzal, hogy a két gyerekre felügyelés a munkája? ("a barátommal ... együtt is lakunk mert egy családnál vigyázok két gyerekre")
A másik, hogy az édesanyjának mi a betegsége?
Üdvözlettel:
Nekem olyanproblémám van,hogy ha valaki a munkahelyen,vagy családba,olyat állit ami nem igaz.
Vagy bármilyen igazságtalánság ér amit nem tudok tisztázni az illetővel,és magamba kell tartsam,mert vagy főnök,vagy munkatárs,vagy éppen családtag és nem lehet elmondani,mert mindig csak ugyis nekik kell igazuk legyen,mert régebben probáltam tisztázni,de az álláspontom csak az enyém maradt,mert a másik fél még jobban felháborodott és akkor keresztbe tett nekem,pedig egy kivülálló embernek is szembetünően látszik,hogy nekem van igazam.
Ezért inkább nem szolok és magamba őrlődök,nem alszom éjszakánként,és csak magamba fogalmazom a mondatokat,amiket elszeretnék mondani az illetőnek,ujabb és ujabb mondatokat fogalmazok egész éjelen át,és másnap is csak az jár a fejembe,és semmi más nem érdekel,még dolgozni sem tudok olyankor mert nem figyelek sehova csak arra amin éppen gondolkozok,és mérgelődök.
Sokszor annyira felőrlöm magam,hogy már érzem hogy robbanok el,és még meleg is lessz az egész arcom,mintha lázas lennék,,a torkamba dobog a szivem ,ugy mérgelődök és hiába mondom magamnak hogy gondoljak másra,hogy szép az idő vagy hogy jo hogy van amit egyek és mindenem megvan.,
de hiába a gondolataim csak jönnek és ez igy megy 1-2 napig,de ha közbe még valami rossz történik,akkor több napon át tart,a ,a páromnak meg hiába mondom hogy miket gondolok,ő csak azt mondja hogy hallgassak el már,mert má elege van belőle,hogy mindig ugyanazon rágodom,és ő is tudja hogy igazam van,ő is mérges,de nincs mit tenni mert ha kimondom az igazam,akkor elvesztem a munkám,vagy a családtagok megharagusznak,és utánna csak rosszabb lessz..
Ön szerint hogyan lehetne egy ilyen helyzetbe helyt álnom,lehet hogy valami komolyabb betegség ez nállam?.
Előre is köszönöm válaszát!
talán nem is feltétlenül azzal van a baj, amit mondani szeretne - több dolog is állhat egy ilyen jelenség hátterében.
Elképzelhető, hogy azt az Ön által érzékelt igaz dolgot, amit ezekben a helyzetekben el szeretne mondani, csak olyan módon lehetne sikeresen kommunikálva eljuttatni a másikhoz - úgy, hogy a másik olyan módon értse azt meg, ahogy az Önben él -, ahogyan Ön nem tudhatja jelenleg elmondani. Például azért, mert nem lett megtanítva arra - ahogy egyikünk sem -, hogy miként kell egy bennünket idegesítő dolgot jól elmondani.
Ha ez lenne a helyzet, akkor egy kommunikációs tanfolyam, vagy egy segítővel folytatott néhány alkalmas tanulás változtathat ezen.
De az is lehet, hogy Ön annyira el szeretné mondani az Ön által helyesnek tartott véleményt egy adott dolog kapcsán, hogy - anélkül, hogy észrevenné - túl intenzíven próbál kommunikálni, és ezzel - a konkrét mondanivalótól függetlenül - már eleve megriasztja és védekezésre/támadásra készteti a másikat.
Ha ez lenne a helyzet, akkor pszichológus kollégával lenne érdemes konzultálni, hogy változtatni lehessen ezen a valóban áldatlan helyzeten.
És a fentiek mellett harmadik tényezőként az is elképzelhető, hogy valamilyen elme-lecsendesítési technika, például relaxáció, autogén-tréning, agykontroll, jóga-nidra elsajátítása segíthetne, hogy hatalmában álljon leállítani az elméjében őrlő malomkerekek forgását, ha úgy akarja.
Sok sikert kívánva, üdvözlettel:
Remélem a megfelelő embert választottam, hogy kérdésemre választ kapjak. Az előzmények: 54 éves nő vagyok, 27 éve szép házasságban élek, ami 2 évvel ezelőtt felborult. Az internetnek "köszönhetően" belegabalyodtam egy kapcsolatban egy nálam sok-sok évvel fiatalabb emberrel. Le kell irnom, hogy én Rák jegyben születtem, ezért fontos volt egész életemben a családomról gondoskodás, gyerekek /3/ érzelem gazdag, otthonszerető, romantikus alkatu nő vagyok. A férjem Halak, ami a legideálisabb páros. mindketten érzékenyek, érzelmesek vagyunk, a tartós, harmonikus kapcsolat jellemzi ezt a párost. Ez igy is volt, és soha nem gondoltam, hogy én leszek az, aki felborit mindent, mert ez annyira távol állt tőlem. De megtörtént. A dolog persze kiderült, azóta rengeteg szenvedésen mentünk keresztül. A férjem részéről megértés, várakozás, további szeretet, majd eltávolodás és uj kapcsolat keresése. Aztán részemről ragaszkodás, szeretet, . Közösen ujrapróbálás, harmadik személytől való eltávolodás. Hosszu történet, oldalakat tudnék irni. De a lényeg amiért irtam a következő: Ez a kapcsolat, ami először csak ártatlan chatelésnek indult, másfél évig tartott, ez idő alatt pár alkalommal /5-6/ testi kapcsolatra is sor került. De számomra fontosabbak voltak a beszélgetések, egy ilyen koru nő, - aki még csinosnak mondható, akár 10 évet is letagadhatnék, azt mondják, - tehát belementem a játékba, a hizelgő szavak vonzóak voltak. De később számomra több is volt már mint játék, kezdtem nagyon vonzódni, és azt gondoltam ez már szerelem. Nem tudtam semmi másra gondolni, semmivel sem törődni, csak hogy a géphez üljek és beszéljek vele. Teljesen fogva tartott az érzés. Miután kiderült, a férjem várt rám, várta, hogy visszatérjek abból a búbánatos állapotból, amibe kerültem. Várt több mint 1 évet. Én meg csak őrlődtem, és vártam, hogy vége legyen a fejemben a zavarnak. Nem is értem magam utólag. Ez lenne az a kérdés, amit szeretnék szakértőnek feltenni: létezik, hogy az ember fogvatart egy érzést, amiben jól érezte magát, és önszántából, önakaratból nem tud onnan kilépni? Mert ugyanis a férjemnek ez fáj, ezt nem tudja feldolgozni, hogy nem tudtam visszatérni hozzá. Én nagyon tudok ragaszkodni mindenhez, amit megélek, amit megszeretek, a multhoz, minden régihez, a falumhoz, régi emlékekhez, tárgyakhoz, ez jellemző rá. Azért gondolom, hogy létezik ilyen, hogy valaki már nem az illető személyt keresi, hanem valami egészen mást, dédelgettem egy érzést magamban, és azt akartam, hogy ne muljon el. A férjem közben, mivel azt gondolta, nem akarok visszatérni hozzá, ezért a szeretetlenségtől keresett egy beszélgetőtársat, ami sajnos komolyra sikerült. Soha eszébe nem jutott volna, ha én nem várok tul sokáig. Eljött az idő, amikor azt mondta, hogy elköltözik kis időre, mert ez igy nem mehet tovább, mert neki van valakije. Na ez volt, az a pillanat, ami visszarántott engem az addigi elmebajos állapotomból. Attól kezdve küzdünk mindketten. Én bizonygatom, hogy mennyire szeretem, mert valójában mi mindig nagyon szép életet éltünk, mintaházaspár voltunk sokak szemében, soha az évek alatt nem veszekedtünk, utaztunk, kirándultunk. De valami mégis hiányzott neki, ő mint Halak szülött, tulteng benne a szeretetvágy, ő tényleg szeretett engem, és is szerettem, de nem lobogó szerelemmel, ő ezt szerette volna. Való igaz, nem mondtam gyakran , hogy szeretem és azt sem ugy állitólag ahogy ő szerette volna. A világ legrendesebb embere ő, és szégyenlem, hogy ezt tettem vele. Azt mondja, hogy nem is lett volna annyira baj, ha megcsalom és azzal vége. De ez a hosszu idő, amiről ő azt gondolta, hogy én nem akarok vele élni , ezt nem tudja feldolgozni, ezt vágja a fejemhez, jogosan. Azt sem hiszi el, hogy miután visszarántott a való életbe, én belém olyan szeretet költözött iránta, amit nem éreztem eddig, sokkal jobban szeretem, ráébresztett, hogy mit is veszitenék el, soha nem voltam hozzá rossz,félreértés ne essék, és értékeltem a jóságát, de most azért mégis nagyon ragaszkodom hozzá teljes szivemből. Csak sajnos most már ő is ragaszkodik az ujhoz. De én nem adtam, nem adom fel, most fogvatartja őt is az uj érzés, az hogy megértette őt valaki, de közben engem is szeret, mert amig sirni tud egy neki küldött versen, egy zenén, addig tudom, hogy szeret. Bár most nem tudja velem elképzelni tovább, de nem végleges a döntése- A lelke még tulságosan feldult. Én azt mondtam neki, hogy a lélek fájdalma is begyógyul, és akkor ami nagyon fáj neki, hogy nem maradt együtt a család, és hogy mi nem együtt fogunk megöregedni és hogy átvertem és nem tudtam őt megtartani, ezeket mind másképp fogja gondolni és akkor visszatér. Lehet ujrakezdés, hiszek benne, ő is, nem is lenne semmi gond talán, ha nem lépett volna be a harmadik. Most azt kéri a férjem, hogy engedjem, hogy élje az életét, erre van szüksége. Engem terhel a bünbánat, imádkozom, hogy érjen véget minél előbb, mert ez szerintem csak illuzió, ő is talán csak az érzésbe szerelmes, mint én annak idején. A távolságról nem is beszélve, másik ország 700 km. Meddig is müködhet igy egy kapcsolat, ha 2 heteket tölt kint havonta kb. Egyenlőre megoldják, a férjem utazik, magyarnyelvü településről van szó, ezért a vállalkozásával kapcsolatos munkákat keres. Nagyon fontos neki a családi háttér, ezért reménykedem, hogy visszatér hozzánk. Csak az a kérdésem továbbra is, hogy meg tudom-e neki magyarázni ezt a hosszu várakozást részemről, van-e ilyen a pszichológiában, hogy megreked valami a lélekben, ami már lehet, hogy nem is olyan fontos, de egyedül, segitség nélkül nem bir onnan kijutni. És azt, hogy létezik az, hogy egy megrázkódtatástól rádöbben az ember, hogy tényleg szeret valakit, és jobban mint azelőtt, egy ilyen trauma kell-e ehhez, hogy azt mondják elhagynak, ahhoz, hogy rádöbbenjen az ember és előhozza a tényleges erősebb szeretetet. Én ezt megéltem és azóta is vele szeretnék élni, de most ez lehetetlen még. Kérem válaszoljon nekem, hogy tényleg ilyen nehéz-e kizökkenni ilyen helyzetből? Szeretném, ha hinne nekem a férjem, hogy nem a személye ellen irányult a megcsalás, csak gyengeségem miatt, jó volt ujra fiatalnak éreznem magam, mint régen, nem volt erre szükségem soha, hogy bókoljanak nekem, a férjemtől azt is megkaptam, de a szép szavak elcsábitottak mégis, és nagyon szégyenlem. Most ugy néz ki, az egész további életemmel fizetek érte. Csak legalább értené meg, hogy nem szándékos volt, csak belesodródtam napról-napra, ugye létezik ilyen? Tudom erősnek kellett volna lennem, és ellenállni, de nem tudtam.
Elég hosszu lett igy is a levelem, hogy rövidre fogtam a történetünket, persze lehet, hogy igy nem igazán érthető, de remélem a lényeg azért kiszürödik belőle.
Várom válaszát.
Üdvözlettel.
Várom válaszát
a kérdését illetően igen a válasz, létezik ilyen - ez a jó hír. A rossz pedig az, hogy ha ezt el is fogadná a férje, azzal sem lenne megoldva jól a helyzet, a következők miatt:
Újrakezdés, újjászületés egy kapcsolaton belül valóban létezik (akár olvashatnak is róla, itt: Boswijk-Hummel, Riekje: A párkapcsolat forradalma), de keményen meg kell dolgozni érte. Ennek az oka pedig az, hogy mindig mindkét fél lelkében voltak-vannak olyan működések, érzések, én-részek, amelyeket a felek külön-külön nem ismertek fel önmagukban a krízist megelőzően.
Tehát Ön sem ismerte a "más-bókjaira-vágyó-és-egy-érzésbe-szerelmes" részét, és a férje sem az ezzel szinkronban lévő részt önmagán belül. És őbenne pont ez a része került felszínre most, amikor meg ő nem akar már visszatérni. Persze jogos a megbántottsága a párjának, de ez semmit sem változtat azon, hogy ő sem ismerte meg önmagán belül (mert egyikünk sem lett ezekre megtanítva) a másra-vágyó részét - ami pedig már azelőtt is ott lapult az ő lelkében is, mielőtt mindez megtörtént volna, és nem most "született meg" nagy hirtelen, reakcióképpen az Ön külső kapcsolatára.
Kicsit lesarkítva úgy is lehetne fogalmazni, hogy Ön nem Őt csalta meg, hanem a "szeretem-a-páromat-és-a-család-a-fontos" én-részéhez nem bírt hűséges maradni, mert előbukkant a másra vágyó része. Ha ez nem történt volna meg, akkor is ott lett volna ez a része, csak más módon "jelzett volna be", például egy öregkori depresszióval, vagy azzal, hogy nyugdíjas-korában "teljesen érthetetlen" módon elkezdte volna kritizálni és szekálni az "áldott jó ember" férjét.
És persze szó nincs arról, hogy akkor meg ezzel a lendülettel felmentenénk Önt a saját felelőssége alól. Inkább az a helyzet, hogy párban élve szinkron-kibillentségeink vannak minden ilyen esetben, még akkor is, ha a felszínen általában csak az egyik félre húzzuk rá a vizes lepedőt. Ismét kicsit sarkosabban: senki sem bűntelen a saját megcsalattatásában.
A lehetséges megoldás felé haladva célszerű lenne (akár harmadik fél, például terapeuta, párkapcsolati mediátor, stb.) segítségével feltárni a mindkettőjük lelkében akkor és most közreható tényezőket, majd amikor a fentiek alapján mind a két fél készen áll rá, akkor egy új szerződést kell kötni (akár ceremóniával együtt, de ez nem feltétlenül szükséges).
A korábbiakban a másikat bántó dolgok miatt jóvátételt kell adni egymásnak kölcsönösen, olyan módon, hogy mindketten úgy érezzék, hogy az adott jóvátételekkel valóban képesek már lélekben továbblépni. Ha ezek is megvoltak, akkor pedig onnantól kezdve nagyon szigorúan nem hánytorgatunk fel semmit a múltból, mert már végig lett beszélve minden és ki lettek egyenlítve a számlák.
Üdvözlettel és a legjobbakat kívánva:
Az alábbi kéréssel fordulok Önhöz:
Két megoldatlan problémám van (vélhetően több is, de ezek a legégetőbbek, úgy érzem), amelyekkel nem tudok mit kezdeni, ebben kérném a segítségét.
37 éves nő vagyok, aki nagyon szeretné megtalálni a társát. Házas soha nem voltam, de olyan kapcsolatom sem volt, amelyben éreztem volna, hogy szeretnek. Ami a családi hátteret illeti, a következő a helyzet: nagyon-nagyon ingerszegény és szeretet nélküli családi környezetben nőttem fel. Olyan szülőkkel és nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel és testvérrel, akik legjellemzőbb tulajdonságai: a gyűlölet, az irigység, a rossz szándék. Önmagukhoz, egymáshoz és a legközelebbi hozzátartozóikhoz sem tudnak másképpen viszonyulni. Testi-lelki terrorban, elutasító, sőt kirekesztő, nagyon sokszor megalázó bánásmódban részesültem.
Kilógok a sorból: másképpen gondolkodom és érzek, mint ők.
34 éves koromban költöztem el otthonról, azaz 3 éve. Tudom, hogy túl későn, de ha 18 évesen teszem, az is túl késő lett volna. Egyszerűen nem sikerült. Bárhogy is próbálkoztam új életet kezdeni, nem ment. (Megjegyzem: egész odáig tanultam és dolgoztam, sokszor egyszerre, igen aktív és mozgalmas életet éltem, csak a kitörés abból a környezetből okozott problémát).
Rengeteg pozitív változáson mentem keresztül az elköltözésem óta, önmagában csak a környezetváltozástól. Most tudatosul azonban bennem egy jó csomó megoldatlan konfliktus. A legnyomasztóbbnak a magányt, a társtalanságot érzem, az építő emberi kapcsolatok hiányát. A korábbi években megvoltam enélkül is, hiszen jól lefoglaltam magam. Most is aktív vagyok, viszont úgy érzem, és nemcsak az életkorom miatt hogy ez már kevés.
Amit nem tudok megoldani, az a kapcsolataimban ismétlődő probléma. Felismerem én ezekben a családi/szülői mintát, a családi játszmákat, viszont nem tudom a helyén kezelni a problémákat.
A legutóbbi három kapcsolatom, vagyis úgy az elmúlt 5 év érdekes ebből a szempontból. Az első esetben nagyon nehezen, inkább későn tudatosult bennem, hogy az illető a szüleimhez nagyon hasonló jellemvonásokkal rendelkezik és hasonlóan bánik, viselkedik velem. A következő kapcsolatomban ezt nagyon gyorsan, kb. egy hónap együttlét után felismertem. A jelenlegiben is elég volt ehhez nagyjából ennyi idő. Az előző kettőben el is hagytak, meg nem is (ahogy szerettek is, meg nem is), és aztán mégis az én kezembe adták gyáva módon a döntést, én pedig mindkettőjüknek nemet mondtam. A jelenlegi kapcsolat még tart. Mivel megtorpantam és átgondoltam azt a lehetőséget, hogy mi van, ha nem otthagyni kell csapot-papot sértődötten, vagy mert kiprovokálják, hanem általa kell megtanulni ezt-azt. Úgy vélem, hogy ezért kapom újra és újra a nagyon hasonló partnereket.
A partnerrel kapcsolatban a legkirívóbb példákat és a leggyakrabban ismétlődő helyzeteket írom le: legfőképpen elutasító, kirekeszt a saját kapcsolatunkból. Mindig magányosnak érzem magam mellette. A jelenleg olyan mértékig zárkózott és kimért, hogy szó szerint nem érhetek hozzá, mert bárhol simogatom, az őt idegesíti. Sőt, odáig fajult, hogy mikor este megérkezem, ki se jön, nem is köszön, mintha ott sem lenne. Ha együtt vagyunk, akkor is kimért, pl. a testi kontaktus tekintetében: én igénylem a simogatást, a puszit, a bújást, amit szinte folyamatosan elutasít. A beszélgetésről nem beszélve: értékrend, elvek, gondolkodás terén fényévekre vagyunk egymástól. Ő szinte lehord engem azért, ha másképpen gondolok valamit, mint ő. Szó szerint felelősségre von. Pontosan úgy történik minden és úgy is érzem magam, mint otthon. Figyelmet és figyelmességet nem kapok, egyszer mentünk el közösen egy múzeumba, és még csak meg sem kérdezte, hogy meghívhat-e egy kávéra. Önzőnek és fukarnak gondolom őt. Mindenben és mindenkiben, bennem is a hibákat keresi, arra kíváncsi, hogy mit nem tudok, sokszor gúnyolódik. Pontosan úgy, ahogy a szüleim is. (Ezt nem szívesen mondom másoknak, mert eddig mindig engem köveztek meg érte, de a saját anyám sokszor még az ételt is sajnálja tőlem. Nekem a legnehezebb ezt tudomásul venni, de ez van ). Sokszor érzem, hogy nem tudják élvezni a társaságomat, hanem inkább azt keresik, miben lehetnék a hasznukra. Pl. takarítás, levelek legépelése stb. Ahogy mai napig is érzem, amikor havonta haza látogatok, hogy anyámnak is mintha terhére lennék és próbálja a hasznot keresni abban, hogy egy hétvégét ki kell bírnia velem (jóformán csak a kutya miatt megyek haza, akit nagyon szeretek). Ilyen hasznos tevékenység részemről a kutyasétáltatás például és még sorolhatnám, ami alól ilyenkor ő mentesül.
Nem azonosultam velük, teljesen más vagyok, mint ők, mindig is más voltam (gyerekkorom óta érzem, hogy nem fogadnak el). Azonban tisztában vagyok azzal, hogy vannak komoly hiányosságaim, amelyek a nem túl kedvező családi kapcsolatok eredményei: én magam sem tudok szeretni, mert egyszerűen nem volt kitől megtanulni. Néhány hete eldöntöttem, hogy másképpen csinálom, mint eddig: megpróbálok nem megsértődni kislány módjára minden apróságon, általában nem ösztönösen, hanem tudatosan cselekedni. Tisztelettel beszélni a másikkal, megtanulni elfogadni és inkább a szerethető tulajdonságait keresni. Ha ő szeretne elvonulni, akkor tiszteletben tartom (nem vagyok egy csüngő típus egyébként sem, van elég dolgom az életben, ami lefoglal). Sikerült is, a partnerem szóvá is tette, valamint ő is sokkal kedvesebb volt. Néhány napig Gyökeres változásokat azonban nem tapasztaltam nála, ugyanúgy bezárkózik.
Azt érzem, hogy nem kellek. Nem szeretnek. Nem vágynak a társaságomra, a közelségemre. A jelenlegi partneremet például az is zavarja, hogy véleménye szerint - túl értelmesen beszélek. Számára sokszor úgy tűnik, mintha szakfolyóiratból idéznék Otthon, a szülők és a testvér is kigúnyoltak, ha csak normálisan beszéltem. (Megjegyzem: ezt nem tudatosan teszem. Gondolom, természetesen fakad abból, hogy jelentős eltérés van a családtagok és közöttem iskolázottság tekintetében ami mindig gondot jelentett. Ebben az esetben sem vettem észre, teljesen megdöbbentett, amit a partnerem mondott).
A másik probléma: a testvér háború.
Lánytestvérem van, aki két évvel fiatalabb. Semmiben, még külsőre sem hasonlítunk egymásra. Mindig ellentét feszült közöttünk (most nagyon finoman fejeztem ki magam), amit az anyánk csak szított azzal, hogy az általa gyengébbnek vélt gyerekét mindig a pártfogásába vette. Ennek eredményeként biztosan sejti én lettem az az elnyomott, aki mindig bizonyítani akart, ebből következően egész más életutat jártunk be, én sikeres lettem, ő kevésbé (emiatti elkeseredettsége nagyon határozottan érezhető), ami tovább rontott a helyzeten. Meglátásom szerint ez a szerencsétlen helyzet mindkettőnkben nagyon mély nyomot hagyott. Amíg otthon laktunk, folyton provokált, állandó hatalmi játszmákat játszott, melyek elől én tudatosan elzárkóztam, de voltak pillanatok, amikor erőszakosan kitörtem, mert nem bírtam a nyomást. Ilyenkor visszafogta magát egy pár napig (még a torkát is megköszörülte, mielőtt hozzám szólt), de ez mindig csak átmeneti volt. A probléma azóta sem oldódott meg: egy évben egyszer-kétszer találkozunk, az év végi ünnepekkor mindig és minden ilyen alkalmat megragad A viselkedése minősíthetetlen, sokszor én szégyellem magam miatta és látom az anyámon is, hogy neki is nagyon kínos, de nem mer beavatkozni. Folyton próbál fölém kerekedni, a legocsmányabb kifejezés a legtalálóbb ezekre a helyzetekre: csicskáztatás. Sokszor mások előtt Iszonyatosan megalázó! Én pedig azt érzem, hogy igen, sebezhető vagyok és bizonytalan ebben a helyzetben. Nem tudom magam megvédeni. Feltehetően, ő is érzi ezt és ezért kap belém állandóan. Most szeptember van, de már előre félek a decembertől. Arra is gondoltam, hogy inkább nem megyek haza az ünnepekre, de egyrészt akkor azért is bántanának, másrészt azzal nem biztos, hogy megoldanám a problémát.
Ezt a szerencsétlen játszma itt a munkahelyen ismétlődik a főnökömmel, aki nő és éppen egyidős a testvéremmel. Az otthonihoz hasonló botrányos dolgok történtek már eddig is, amelyek miatt rengeteg tüske van bennem és félek, hogy ameddig nem találok megoldást, nem fogok tudni munkahelyet sem váltani, ami viszont tervben van és nagyon fontos nekem. Nem szeretnék odáig jutni, hogy teljesen aláássák az önbecsülésem.
Napi szinten kapok már dührohamokat attól a fájdalomtól és a tehetetlenségtől, ami bennem felgyűlt már a fenti megoldatlan helyzet/ek miatt.
Reggelente rendszeren arra ébredek, hogy vagy a magány fáj, vagy az, hogy nem találom a helyem az életben és sokszor inkább nem szeretnék élni. Tudom, hogy ezek a dolgok összefüggnek egymással és akadályoznak.
Hangsúlyozni szeretném: nem várok már a családomtól szeretetet, elfogadást és nem másokat akarok megváltoztatni. Szeretném megtanulni, hogyan válhatnék olyan személyiséggé, aki képes építő és valódi szereteten alapuló emberi kapcsolatokat kialakítani.
Bízom válaszukban és segítségükben!
Köszönettel: E.
örülök, hogy ilyen mélyen kielemezte magában a fennálló problémákat és rászánta magát, hogy a végére járjon a kérdésnek.
Igyekeznék személyre szabott lehetőségeket felkínálni, ezért az a kérésem, hogy amennyiben lehetséges, legyen szíves elküldeni a születési idejét (óra, perc is) és helyét, hogy áttekinthessem a horoszkópja segítségével a szóba jöhető alternatívákat.
Üdvözlettel:
Egy kérdés foglalkoztat egy ideje, amibe kicsit bele is merültem. Nagyon sok féle pszichológus könyveit, iratait , kutatásait olvastam ez ügyben, valamint több alternatív gyógymodot ( reinkarnáció, hipnozis, szellemlevétel stb.). De egyik sem adott a kérdésemre egyértelmű választ. Nagyon érdekelne, hogy ön mit gondol erről, minden elfogultság ellenére.
A kérdésem az lenne hogy ön mit gondol a nemi identitás zavarról? a transzszexuálisrol? Ez gyógyítható, vagy normális? Nagyon érdekelne engem, minden féle elfogultság ellenére. Csak az ön szakértelmére lennék kíváncsi, hogy ön mit gondol erről? Ha valaki másneműnek érzi magár, akkor az a megoldás hogy átműteni magát? Tudom ez így furán hangzik, engem ez nagyon érdekelne, , hogy ha nem egy estből indul ki az ember akkor mi a véleménye. ( Hiszen ha kezelhető akkor nem eset függő).Valamint, hogy ön találkozott már ilyen esettel, aki meggyógyult-és elfogadta a nemét.
De akkor az ember mért annak születik aminek? Vagy ezen ön szerint családállítással lehet javítani? hisz ez is egy generációs örökség? Nagyon sokat gondolkodtam ezen, senkit nem akarok elítélni, csupán meg szeretném érteni.Mert számomra érthetetlen, hogy valaki ezzel a céllal szülessen, és hogy egyre többen(már gyerekek is) vállalják ezt fel, és műtetik át magukat. Számomra ez nagyon furcsa., de semmiképp nem ítélem el őket.
Válaszát előre is köszönöm
Anita (30 éves)
úgy tűnik számomra, hogy a kérdésének mind az általános, objektív, mind az Önnel kapcsolatos, szubjektív vetülete fontos lehet.
Ami az általános részét illeti a kérdésnek, úgy vélem, hogy itt egy speciálisan feszítő kettősséggel állunk szemben, nevezetesen, hogy egy adott ember kétségbevonhatatlanul érzékelt vágyai és nemi önazonossága nem egyeznek a biológiai nemével.
Hétköznapi formában ezt talán úgy lehet elképzelni, hogy mondjuk, beleszületek egy spenóttermesztésből élő családba, de közben zsigerileg undorodom a spenóttól. Körülöttem mindenki szereti a spenótot, ez a Normális, de én utálom - és kétségem sincs afelől, hogy utálom. Ez nem egy könnyű helyzet.
A háttérben álló okok sokfélék lehetnek (mint ahogy nyilván olvasott is jó néhányról), feltehetőleg, ahány eset, annyiféle variációja állhat a közreható tényezőknek az érzések mögött. Ezeket fel lehet deríteni és ez által lehet optimalizálni az adott személyiség-működést, de a tapasztalatok szerint egy már stabilizálódott nemi identitást megváltoztatni nem lehet.
Egy újabb összetevője a képnek, hogy mindezek mögött mennyire áll valójában a felkapottság, az, hogy egyre inkább a köztudatba kerül ez a jelenség. Nehéz lenne ma megítélni, hogy eddig voltak csak szinte teljesen elnyomva az ilyen irányú tendenciák a korábban élt emberek esetében, vagy most van mesterségesen felszítva az erre való odafigyelés. Azt gondolom, hogy ez is, az is közrejátszhat valamilyen mértékig.
Ami pedig valószínűleg a tényleges megnyugvást elhozhatná Önnek ez ügyben, az az lehetne, ha sikerülne a végére járni annak, hogy miért is érdeklődik ennyire ez után a terület után. Ki az, aki "minden elfogultság ellenére" kíváncsi erre, és ki az, aki elítéli mindezeket (akár Önben lakozó személyiség-részek szintjén, akár a külvilágban Önnek fontos emberek szintjén), miközben az Anita az a személy, aki (nagyon helyesen) tudatosan igyekszik a végére járni ennek a kérdéskörnek.
Ha gondolja, akkor érdemes lenne esetleg egy ilyen téren tapasztalt kolléga segítségével végigbeszélgetni ezt a témát, hogy megnyugtató válaszokat találhasson a kérdésére. Ki tudja, hogy valójában miért bukkant fel a lelkében a kérdés, és hová akarja elvezetni.
Sok sikert a kereső-úton, üdvözlettel:
biztosan jól érzi, hogy csak irkálás történt, és ekkor a következőket javaslom:
1. mondja el a párjának, hogy szeretne túljutni ezen a dolgon, de eddig nem sikerült
2. egyezzenek meg egy "jóvátételben": valamiben, amit a párja tesz meg, vagy vesz meg, vagy old meg Önnek és amivel kiegyenlíti, "lekvitteli" amit tett
(ennek egy olyan valaminek kell lennie, amiről Ön azt érzi, hogy az elegendően nagy jóvátétel lenne az Ön számára, a párja pedig bevállalja; addig keressék, míg meg nem egyeznek - alkudozni szabad!:))
3. ígérje meg neki, hogy ezt követően soha többé nem fogja felemlegetni a történteket és ő is ígérje meg, hogy ez nem fog megismétlődni
4. bármikor, amikor a jóvátételt követően esetleg Önnek eszébe jutna az irkálás, akkor egyszerűen közölje a felbukkanó gondolattal, hogy "már lerendeztük, Isten áldjon".
Sok sikert, üdvözlettel:
A tanácsát szeretném kérni. Lassan betöltöm a 27.életévemet, és még mindig nem tudom, hogy mihez kezdjek magammal. Nem tudom, hogy jó óton járok-e. Tele vagyok ötletekkel, és mindig találok valami újat, amibe nagy lelkesen belevetem magam, aztán rövid idő múlva elkezdett kételkedni abban, hogy az adott dolog lenne az igazán nekem való, és ezért nem haladok egyről a kettőre. Mindig is irigyeltem azokat, akik gyerekkoruk óta tudják, hogy mik akarnak lenni, és így tudatosan haladnak a céljuk felé. Én már gyerekként sem tudtam, hogy mi akarok lenni. De így, ennyi idősen már nagyon szeretném megtalálni, mi az én igazi hivatásom. Nincs munkám, amit nem csodálok, hiszen aki nem tudja, hogy merre menjen, annak nincs kedvező széljárás... A Hellinger családállítás tudna nekem ez ügyben segíteni? Ön szerint mi lehet a gond, mi akadályoz, hogy haladjak az életutamon? Mitől van ez a nagy kételkedés és bizonytalanság? Leírom a születési adataimat, hátha így átláthatóbbá válik a helyzetem: 1987.04.06, 08:50, Szabadka/Szerbia.
Válaszát előre is nagyon köszönöm! E.
azt gyanítom, az Ön esetében három különböző ok is rejlik a háttérben a felszínen megmutatkozó probléma mögött - és feltehetőleg ezért is nem boldogult eddig a kérdéssel, úgyhogy ne bántsa magát: ahogy egyikünk sem, úgy Ön sem lett megtanítva ezekre a dolgokra, hát honnét tudhatta volna...
Az egyik ok feltehetőleg valóban egy családrendszeri kötés (ha tippelnem kéne azt mondanám, hogy valamilyen erőszakkal, erőszakos akaratérvényesítéssel összefüggő), és ezt illetően tényleg tudna segíteni egy családállítás, jól sejtette.
Ami az egyéni okokat illeti, Ikrek az Aszcendense és emellé van még egy jelentékeny Halak rész is a személyiségében.
Az Ikrek az, amelyik nem szerencsés esetben rengeteg kutat fúr a sivatagban, de egyiket sem elég mélyre ahhoz, hogy abból víz is fakadjon..., ezt élte eddig. Az energia viszont nem fátum, úgyhogy ezt éppúgy meg lehet tanulni kezelni, mint bármi mást is. Az alapvetés itt az, hogy az Önnek örömet okozó tevékenységekből szemezve előbb-utóbb megtalálja azt, amelyikben úgy tud megmaradni, hogy könnyedén és kellemesen érzi magát benne, anélkül, hogy erre erőszakkal venné rá önmagát. Keresgéljen nyugodtan, előbb-utóbb meglesz. Jóllehet elképzelhető, hogy végül ez nem feltétlenül egy, hanem két, párhuzamosan végzett dolog lesz.
Ami pedig a Halakat illeti, nos, ez az energia Önben azt igényli, hogy a hétköznapokban képes legyen valamilyen tevékenységben megélni a feloldódó eggyéválást, a flow-t, méghozzá egyéni és mással, másokkal végzett formában egyaránt, mégpedig az Önnek megfelelő mennyiségben.
Tudom, hogy ez eléggé megfoghatatlan így elsőre, ezért azt javaslom, hogy a honlapomon szereplő cikkek közül (Cikkek, tanulmányok menüpont alatt) ehhez olvassa el lábjegyzetként a Halak: Nem-evilági Angyalról szóló írást (egyébként az Ikrekről szóló is hasznos lehet az előző teendő kapcsán).
A két utóbbival képes boldogulni egyedül is, ha már átlátta, hogy miről van szó, a családlelki kötést illetően pedig kérjen segítséget.
Üdvözlettel és a legjobbakat kívánva:
Egyszerüen nem értem a barátomnak a viselkedését. Éppen a szilveszteri buliról beszélgettünk és hirtelen bedobott nekem egy olyat, hogy ö házibuliba megy és , hogy ne értsem férre a dolgokat mer az lenne a szíve vágya hogyha vele mennék de nem szeretnék inkább anyukámmal szilveszterezni, mert hogy már milyen régen szilvesztereztem az anyukámmal meg ki tudja hogy éppen milyen dolgom lesz vagy hogy hogy alakulnak nekem a dolgaim nem tudja hogy én mit szeretnék..... Ezzel engem totál ledöbbentett mert teljesen úgy jönnek le nekem a dolgok mint hogyha nem akarná, hogy én vele menjek. Ugyan mi dolgom lenne nekem szilveszterkor? Meg mér akarnám én anyával tölteni amikor ö sem lesz itthon hanem a barátnöjénél lesz amit meg is mondtam a barátomnak, hogy enm is lesz itthon, de ö anynit mondott hogy..... akkor nem akarok oda menni ahol anya lesz? 2012 októberébe a barátom megcsalt azota nehezebben bizok benne. ugy bukott le h elolvastam a teloját meg a facebookját. Most megint támadt egy rossz érzésem, hogy mi van akkor hogyha azért nem akarja hogy menjek vele mert esetleg emgint kavar valakivel.....Elolvastam tegnap a facebookját meg a teloját, de semmi érdekeset nem találtam....Akkor egyszerüen nem értem, hogy miért nem aakrja hogy vele menjek....pedig szerintem ez egy igen átlászó szöveg töle.....valami van csak nem mondja el nekem....Én olyan tipusú vagyok aki alkoholt nem iszik még bulin se meg annyira nem is szeretek a középpontban sem lenni hogy feszt táncoljak mivel jo mozgásom sincs. meg hát a barátai is sajnos eléggé bunkok velem nem jönnek oda hozzám beszélgetni sem....én meg ugy vagyok vele hogyha ök nem nyitnak felém én nem foguk utánuk szaladni. lehet hogy ez lenne a probléma? A másik bajom meg az hogy kezdem egyre jobban azt érezni hogy büdös neki a munka. Már régota otthagyta a munkahelyét 6 honapja hogy csak itthon van nem is keres melo helyet. A barátjátnak azt mondja aki pesten él h lehet h odamegy dolgozni hogy majd segitsen neki. nekem azt mondja h nem tudja hogy mit akar. Anyukámnak azt mondta nem is olyan rég hogy dehogy megy pestre az egy putris hely. Az ö anyjának meg azt mondta hogy azért nem megy mer hogy én miattam hogy én nem akaork menni....Egyszerüen ezzel si megöriti a másiakt, hoyg nem mondja el hogy mit akar.....Segitségét elöre is köszönöm.
én sem, tehát már ketten nem értjük.
Úgy gondolom, ha Ön megkérdezi direktben a párját, hogy miért mondta ezt és ő nem válaszol érdemben, akkor érdemes lenne találni egy olyan harmadik személyt (akiben mindketten megbíznak), akinek a segítő jelenlétében el tudnak beszélgetni kettejük dolgairól, a kommunikációjukról és a megbeszélés szükséges voltáról.
Üdvözlettel:
3 évvel ezelőtt történt már, hogy megcsalt a férjem.Megbeszéltük, újrakezdtük.Sokkal jobb lett a házasságunk ,mint előtte volt.Több lett a szex, az érintés, beszélgetés. Barátok,és szeretők lettünk egyszemélyben.
Viszont sokáig nem emésztettem meg,és felemlegettem 1-1 vita hevében.Ő jól tűrte,megnyugodtam, de még ennyi év múlva is előtör, néha.
Most ott tartok, hogy viccelődök vele néha erről,pl. milyen nagy Casanova, minden nő őt akarja,"biztos a szeretőd hívott",ha pl. egy eladó kedves vele, mondom neki, biztos beléd van esve...Vagy ha filmet látunk, amiben megcsalás van kommentelem.Nem bírom megállni, hogy hallgassak róla.
Ha szóbahozom ,viccelődés formájában,nevetünk rajta. De jó e ez?
A felemlegetésről már leszoktam,ill. nem vágom a fejéhez. De ezzel legyezgetem a hiúságát vajon, vagy az eszébe juttatom a történteket? Ön ,mint férfi hogyan látja?
De nem tudom tabuként kezelni, és soha egy szót se ejteni róla.Vagy az jobb lenne?
Érzem, hogy szeret, és nem tenné meg újból.
Mégis ezt csinálom,nagy baj -e?
Köszönöm a válaszát előre is.
Gabika
amin tudnak viccelődve nevetni, azzal már túl nagy baj nincs...
Ezzel együtt, a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy ilyen eseteknél az, akinek volt egy külső kapcsolata bizonyos értelemben "eladósodik" a társánál, mivel fájdalmat okoz neki a cselekedetével.
Valószínűleg ez volt az oka az Ön részéről a jó ideig tartó felemlegetésnek, ami - mivel megújulva újjászületett a kapcsolatuk - az idővel enyhült.
Ám amíg az eladósodás nincs "lerendezve", addig ott marad önök között a lelki-szellemi energiatérben a megtörtént dolog.
Így a javaslat úgy szól, hogy - amennyiben a párja erre nyitott - találjanak ki közösen valamilyen "jóvátételt", amiről Ő azt érzi, hogy szívesen megteszi, Ön pedig azt, hogy ha ezt megkapja, akkor utána már képes lesz megállni, hogy ne viccelődjön a párja kikacsingató részével minden alkalommal, amikor az valamilyen formában a külvilágból beköszön.
Ezzel természetesen nem szeretnénk sem meg nem történtté tenni a dolgot, sem pedig szemet hunyni afölött, hogy van a párjában egy másra vágyó rész is. Viszont ha a mindennapokban jól megvannak és - ha nem is mindig és reflexesen, de néha-néha, alkalomszerűen - viccelődni is tudnak a nem hűséges részek jelenlétén, akkor azt gondolom, hogy úgy mondanak igent a kapcsolati hűségnek ellentmondó részekre, hogy közben kézben tartják ezt az energiát és egyébként szeretetet hoznak létre és élnek meg a kapcsolatban. Ennél többet pedig nem nagyon lehet kívánni.
Fontos, hogy ha megtörténik a "jóvátétel", akkor utána valóban lépjenek túl az addigi szakaszon és tekintsék végérvényesen lezártnak a múltat.
Ha ötleteket akarnak esetleg gyűjteni ez ügyben, akkor elolvashatják bármelyik, a párkapcsolatokkal foglalkozó családállításos könyvet, pl. Johannes Neuhauser: Mi teszi sikeressé a szerelmet c. könyvét, vagy a másfelől közelítő, de ugyanolyan hasznos Boswijk-Hummel: A párkapcsolat forradalma c. könyvét.
Üdvözlettel:
szerencse a szerencsétlenségben, hogy nagyon tisztán látja a helyzetét.
Amint írja is, az "értéktelen vagyok, nem számítok" az a meghatározó érzelmi batyu, amivel megérkezett a felnőtt életbe. Mivel ezen már nem lehet változtatni, így ez hozzátartozott a felnövése árához.
És mivel mindannyian a kisugárzott energiánknak megfelelő valóságtartalmakat vonzunk magunk köré, így hát nem csoda, ha pont egy olyan helyzet alakult ki Ön körül, amilyet leír.
Ebből viszont egyenesen következik is a megoldás lehetséges útja: ha egy külső segítő (pl. terapeuta, kineziológus, stb.) segítségével beleásódik a lelke gyerekkori rétegeibe, akkor sikerülhet megváltoztatni lépésről-lépésre, fokozatosan ezt a fajta beállítódást. És utána ennek következtében változhat a konkrét élete is.
Természetesen e mellé kellhetnek gyakorlati lépések is, de mivel a leírtak alapján túl sok ráhatása jelenleg nincs az objektív körülményekre, így mindenképpen ez a belső út javasolt.
Üdvözlettel és boldogulást kívánva:
Egy 16 éves lány vagyok. Egyke. Anyukám egyedül nevel engem. Apukám 5 éves koromban hagyott el minket, megismert egy másik nőt és külföldre költözött vele. Nem sok emlékem van róla, csak elszórtan néhány. Akkoriban is elég keveset volt velem, de arra emlékszem, hogy nagyon szerettem játszani és hülyéskedni vele. Néha átfut az agyamon, vajon mennyivel lenne másabb az életem, ha ő is a részese lenne, mégse éreztem soha konkrétan a hiányát. Azóta összesen kétszer láttam őt, nem nagyon jár vissza az országba, de olykor az interneten keresztül ír nekem. Anyukám még mindig nagyon utálja apukámat, ezért nem örül neki, hogy néhanapján levelezem vele.
Anyámmal se túl fényes a kapcsolatom. Sose tudtam vele két értelmes szónál többet váltani. Sohase tudott használható tanácsot adni nekem, sose tudott lelki vigaszt, érzelmi támaszt, megnyugvást nyújtani számomra. Mivel egymaga kell, hogy eltartson kettőnket nagyon sokat robotol és mire hazaér a munkából általában hulla fáradt és teljesen kész van idegileg. Mindenféle különösebb ok nélkül rengeteget ordibál velem, nagyon türelmetlen, mindenbe beleköt és kritizál. Teljesen az idegeimre megy. Most már odáig fajult a dolog, hogy inkább elkerülöm őt és azt, hogy beszédbe kelljen elegyednem vele, mert ha rajta múlik veszekedésbe torkollik az egész. Állandóan dühös vagyok rá, de nem akarom ezt kimutatni, mert tudom, hogy neki is nehéz. Inkább bezárkózom a szobámba, hogy még véletlenül se legyen köztünk semmi konfliktus, de mostanában már egyre kevésbé viselem el az ebből fakadó magányt, úgyhogy a barátaimmal császkálom valamerre, vagy a nagyszüleimnél alszom.
Nincs óriási haveri köröm, nem szokásom bájologni a fél várossal, de van 4-5 barátnőm, akikkel nagyon közeli kapcsolatot ápolok. A nagyszüleimen kívül ők a napsugarak az életemben. Boldog vagyok, hogy vannak nekem.
A fiúk terén sajnos nincs ekkora szerencsém, pedig már egész kicsi korom óta nagyon vágyom az ellenkező nem társaságára. Néha szoktam pszichológiát olvasni, mert érdekel, többek között Freudot is és ő is szót ejt a gyermeki szexualitásról, hogy a gyermekeknek is van szexualitásuk. Ez teljesen rendben is van. Én mégis mindig úgy éreztem, hogy részemről ez meghaladja a normális szintet. Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy egész kicsi koromtól kezdve rossz és romlott gyereknek érezzem magamat. Ugyanakkor ez a szégyenérzet fokozta is a szexuális izgalmamat. Már óvodáskoromban is állandóan a szex körül forogtak a gondolataim, mindenről erre asszociáltam. Ennek persze megvoltak a maga előnyei is. Általános iskolában sikerült a társaimat lehengerelnem a perverz vicceimmel, fantáziámmal. Ugyanakkor a srácok inkább a csapat mókamestereként és haverként tekintettek rám. Amikor mint lány a fiúhoz próbáltam közeledni feléjük azt rendszerint elutasították, ráadásul volt, hogy kifejezetten durván. 7 éves koromtól kezdve már rendszeresen önkielégítettem a lakásban található tárgyakkal és felnőtt filmeket néztem, 14 éves koromra pedig már saját vibrátorokat is sikerült beszereznem otthonra.
10 éves koromra már teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a velem egyidős fiúk iránt. A 40 év körüli férfiak voltak azok, akik igazán felkorbácsolták bennem a szexuális vágyat. A korosztályom az idő múlásával egyre kevésbé érdekelt és én sem érdekeltem őket. Az idősebb férfiak viszont rendszerint kimutatták irányomba, hogy tetszem nekik és velük könnyebben találtam meg a közös hangot. Az edzőmmel egy tábor alkalmával kicsit össze is melegedtünk, amikor 14 éves voltam, de a behatolás nem történt meg, csak szájjal kényeztettük egymást. Ez volt az első és utolsó komolyabb szexuális élményem, azóta csak elvétve csattant el egy-két csók, szóval még a mai napig szűz vagyok. Viszont nagyon nehezen bírom türtőztetni magamat, mert nagyon kívánom már a szexet.
Szerencsére a nyári szünet alkalmával egy picikét elterelődött erről a figyelmem, mert sok a szabadidőm és igyekszem mindig csinálni magamnak valamilyen programot. Múlthéten például a nagyszüleimnél töltöttem az egész hetet, mert anyukám felutazott a nővéréhez Pestre, én meg nem szerettem volna egyedül maradni a lakásban. Velük egyébként is nagyon jó a kapcsolatom és örültek neki, hogy többet leszünk együtt. Ők nem olyanok, mint az átlag nagyszülők. Tatám 65 éves, de nagyon fiatalos, mindig bakancsot, farmert és bőrdzsekit hord. Lófarokba kötött vállig érő haja és bajusza van. Sokat sportol, úszik és motorozik, néha engem is elvisz magával egy-két motoros bulira, amit nagyon élvezek. Egy kisvárosban élünk és ő kb. az egész várossal jóban van, mert nagyon barátkozós, közvetlen és vagány. Mamám 63 éves, amolyan háziasszony típus, mert imád sütni, főzni, de ő is nyitott az új dolgokra. Pont ezt szeretem bennük, hogy míg anyukám rendkívül konzervatív, felszínes és pesszimista gondolkodású, ők nagyon szabad szellemiségűek, akárcsak én és sok mindenről hasonlóan gondolkodunk. Ők maguk is és a kapcsolatuk is rendkívül kiegyensúlyozott.
Egyik éjszaka túlzottan is sikerült erről megbizonyosodnom. Általában az MP3 lejátszómmal a fülemben alszom, de akkor sehogy se jött álom a szememre, ezért elhatároztam, hogy verseket írok, amíg el nem álmosodom. Ekkor hallottam meg a nagyszüleim szobája felől kiszűrődő hangokat. Teljesen ledermedtem a nyögések hallatán. Tudtam, hogy jó a házasságuk, de meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy valaha is hallani fogom őket a legintimebb pillanataik közben és hogy őszinte legyek, nem is nagyon vágytam rá. Annak ellenére, hogy kellemetlenül érintett a dolog, mégis volt valami izgató abban, hogy hallottam őket elélvezni. Tatám egyre szaporább, mélyről jövő, férfias nyögdécseléseit kifejezetten izgatónak találtam. Nagyon szégyelltem és szégyellem magamat emiatt, de egy kicsit felizgatott. Általában véve is minden kis apró ingerre izgalomba jövök és megszoktam, hogy pornónézés alatt is vizuális és auditív ingerekre gerjedek be. Ez viszont más volt és nagyon rosszul éreztem magamat, amiért kívántam, hogy magamhoz nyúljak. Talán pont ez az erősödő szégyenérzet volt az, ami ráadásképp hozzájárult ahhoz, hogy izgatónak találjam ezt a szituációt és a tudat, hogy most nem lenne szabad felizgulnom, mert ez egyszerűen undorító. Másnap alig bírtam a szemükbe nézni, persze próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Erre csak rátett még egy lapáttal, amikor tatám a beszélgetés közben átkarolt engem. Még élt bennem a tegnapi bűntudat, ugyanakkor minél inkább tiltakoztam ellene felsejlett bennem a hang, ahogyan tatám elélvezett. Az érintésébe belebizseregtem. Utáltam és utálom magamat. Teljesen össze vagyok zavarodva és meg vagyok ijedve, hogy hogyan lehetek ennyire undorító. Hogyan érezhetek ilyet? Tudom, hogy ez nem normális és beteges és az is, hogy egyáltalán megfordulnak a fejemben ilyesmik. Természetesen nem akarok tőle semmi szexuális jellegű dolgot. Még belegondolni is rossz. Azóta szörnyen rosszul érzem magamat és szégyellem magamat. Azon gondolkodom, hogy fordulhatott egyáltalán elő, hogy ilyet érezzek? Teljesen össze vagyok zavarodva.
Elnézést kérek, hogy ennyire mérhetetlenül hosszúra és részletesre sikeredett a levelem, de tényleg szeretném megtudni a problémám valódi okait és azt, hogy hogyan tudnám megszüntetni magamban ezeket a gondolatok és érzéseket! Azért lett ilyen terjedelmes a leírás, mert féltem, hogy nehogy kihagyjak olyan dolgokat a történetből, amik esetleg fontosak lehetnek ennek elérése érdekében! Nagyon össze vagyok zavarodva és undorodom magamtól. Mennyire számít betegesnek vagy normálisnak a helyzetem? Félek, hogy beteges vagyok!! Várom mielőbbi válaszát!
nagyon jól tette, hogy ilyen részletesen leírta mindazt, ami foglalkoztatja.
Úgy tűnik, hogy 3-4 különböző dolog is van, amire érdemes alapos figyelmet fordítania.
Először is, könnyen lehet, hogy abba az érzésébe, hogy Ön rossz, belejátszik az édesapja távozása, mivel minden gyerek reakciója egy ilyen helyzetre az, hogy talán ő volt a rossz, ő volt a szerethetetlen és emiatt ment el az apja. Érdemes képzeletben a karjába venni azt az 5 éves kislányt, aki akkor volt, megvigasztalni és megmagyarázni neki, hogy ő nem hibás ebben, ez a szülei kapcsolata és döntése volt és ami történt, az hozzátartozott a felnövése árához.
A rossz vagyok-érzés másik kiváltója pedig valószínűleg az Ön által fokozottnak érzékelt szexuális vágy. Tény, hogy van egy képzeletbeli átlag, amivel jellemezhető az ember a szexuális vágy intenzitása ügyében. Ez azonban semmit nem jelent az egyes konkrét emberek vonatkozásában. Megpróbálom egy példával szemléltetni. Ha valakinek nagyon jó zenei hallása van, akkor neki azzal lesz dolga, hogy ebből kihozzon valami jót, ha átlagos, akkor abból, ha pedig egyáltalán nincs (mint nekem is, sajnos), akkor ezen a téren nincs túl sok tennivalója (kivéve, hogy ne énekeljen mások jelenlétében:)).
No, mármost, Önnek abból a vágy-intenzitásból kell a saját maga számára valami jót kihoznia, ami megadatott. A javaslatom az, hogy kezdje el magát "képezni" ez ügyben, mintha zenélni tanulna. Olvasson el néhány, a szexualitás lélektanával, energetikájával, sőt akár szellemi-spirituális oldalával foglalkozó könyvet, vagy ismertetést a neten, hogy szép lassan kibontakozhasson Ön előtt, hogy hogyan tudná kiteljesítő módon megélni ezt a fajta késztetettséget. És nyugodjon meg, önmagában a fokozott késztetésben nincs semmi beteges.
Harmadrészt, a témánál maradva, tegyen egy tudatos megkülönböztetést a nagyapját illetően: ő az anyjának az apja, akinek részben az életét köszönheti (pont a tatája vágyának is!), másrészt egy férfi, aki a nagyi férje. Elképzelheti ezt a két részt akár képszerűen is a nagyapjában. És ami fontos, rakja a helyére a lelkében: az ő helye - ha az apját a saját jobb válla mögé, az édesanyját a bal válla mögé képzeli el - az anyja mögötti sorban, az édesanyja jobb válla mögött van (a nagyié az édesanyja bal válla mögött). És akármikor felbukkanna a nagyapa ölelése, vagy érintése miatti bizsergés, 2-3 másodpercre idézze fel, hogy hol van az ő helye valójában é s emellett ő egy férfi is. Mind a kettő teljesen természetes és rendjén való dolog. Mindannyiunkban feltámad egy homályos szégyenérzet, ha a felmenőinket intim helyzetben látjuk, halljuk, vagy más módon érzékeljük, ez is teljesen általános. Mivel az Ön esetében a vágyak jelenleg nem irányulnak egy konkrét férfira, így nem nagy csoda, ha egy ilyen éjszakai érzékelés után ezeket érezte. Ez a testi vágyakból fakad és ebben az értelemben nincs velük semmi baj, az más kérdés, hogy meg kell érteni és helyükön kell kezelni őket (így, ahogy csinálja is, mert ezért is írt, többek között).
Negyedrészt, a szexualitásról még annyit, hogy ha ilyen erős késztetettség mellett mai körülmények között 16 évesen még szűz, akkor az azt kell, hogy jelentse, hogy van a személyiségében egy nagyon erős személyiségrész, összetevő, belső szereplő a képzeletbeli lélek-színpadon, aki kontroll alatt tartja ezt a területet (persze lehet, hogy nemcsak ezt, hanem más területeket is az életében). Ez pedig azzal a reménnyel kecsegtet, hogy megtalálhatja a saját jó megoldásait, ugyanis az önkontroll az egyik legfontosabb jó tulajdonság (és ezt nem írja felül az, hogy az önkielégítés régóta jelen van az életében).
Végül, a szüleivel kapcsolatos érzései miatt azt gondolom, érdemes lenne valamikor családállítás közelébe kerülnie, ha erre adódik lehetősége és az anyagi keretekbe belefér. Úgy vélem, hogy a későbbi kapcsolatait kedvező irányban befolyásolhatja mindaz, amit ott megtapasztalhat.
Üdvözlettel és szép életet kívánva:
Segítséget szeretnék kérni párkapcsolat terén mert már nem tudom hogy mit gondoljak. 3,5 éve vagyunk együtt a barátommal. van egy munkahelye ahol nem érzi jol magát. Egyre gyakrabban emlegeti azt hogy másik városba akar menni dolgozni már kb. 1 éve ezt mondja.A baj csak az hogy magáról beszél csak. Én mondtam neki hogy én is vele mennék, de én azt látom rajta hogy ö nem akarja hogy vele menjek. Feszt a kifogásokkal jönn hogy de itt van anyukám a suli meg a munkahelyem és hogy én tiszta bolond vagyok hogy azt gondolom hogyha ö elmegy akkor vége lenne köztünk mindennek. Csak én ugy érzem hogy ez a részéröl csak egy háritás. neki is itt van mindene az anyukája a kisfia (aki nem tölem van) az unokatestvére. ínem élek rózsaszin ködbe attol, hogy szeretem én tudom hogy a távkapcsolatok nem müködnek. Egyszerüen nem értem h miért nem akarja hogy vele menjek! nekem ez roszsul esik és már probáltam vele erröl bezsélni de mindig ezt mondja. Én szeretném emgmenteni a kapcsolatomat nem aakrom hogy vége legyen emiatt.Néha azt érzem hogy mint hogyha ö nem is akarna tölem semmi komolyat mert ha akarna akkor én ugy gondolom hogy együtt kéne neki vágnunk a dolgoknak nem az hogy én itt maradok Miskolcon ö meg Bp.-en. Most mondta h késöbb utána mehetnék de én nem bizakodok annyira -e terén. Kérem segitsen nekem.Mit tudnék tenni?
talán az lehetne egyfajta megoldás, ha együtt elmennének valakihez, akiben mindketten megbíznak és megpróbálnák vele átbeszélni a dolgaikat, ugyanis annyiból, amennyit leírt, egyáltalán nem biztos (bár valóban elképzelhető), hogy a barátja Ön elől akar "menekülni" ezzel a lépéssel.
Például, az is lehet, hogy a lelkében nem sikerült jól lezárnia az előző kapcsolatát, amiből a gyerek született és emiatt akar messzebbre menni, hogy "távol legyen" a problémától - nem mintha ez valódi megoldás lehetne. Vagy az is lehet, hogy sikertelennek érzi magát a szakmájában és ettől a lépéstől azt reméli, hogy új lehetőségek nyílnak meg előtte és nem akarja Önt is " belerántani" a saját kockázatokat is rejtő lépésébe. És ezeken kívül is számos oka lehet még ennek a tervezett lépésnek, na meg persze az is, amitől Ön tart, hogy igazából nem tervez komolyan a kapcsolatukkal, de az is elképzelhető, hogy több ok kombinációja a valódi mozgató rugója.
Akárhogy is, úgy érzem, hogy szükségük lenne egy fórumra, lehetőségre, ahol mélységében is átbeszélhetik a helyzetüket.
Remélve, hogy végül találnak egy mindkettejük számára megnyugtató megoldást a helyzetre a legjobbakat kívánom Önöknek:
28 év házasság áll mögöttem amiről én azt gondoltam, hogy viszonylag jó...... voltak összezördüléseink aminek elsősorban a szex hiánya volt az oka!! Ezt párom is többször megerősítette, hogy tudja ha az működik akkor teljesen normális lenne a kapcsolatunk!! Ezek a veszekedések mára odáig fajultak, hogy a válást fontolgatjuk. Ő folyamatosan azt mondja hogy szeret, de a testiség számára nem fontos és azon a téren nem érez már semmit. Én felkerestem egy mediátort aki nekem személy szerint sokat segített viszont párom hallani sem akar róla és hiába jött el velem egy alkalommal hozzá soha többé nem kereste! Inkább az asztrológiában, az angyalokban jósnőkben, látókná keresi a megoldást.... Ezek a dolgok viszont tőlem távol állnak!!
El kell hogy mondjam 4 éve teljesen megváltozva többet figyelek a családra és ő rá is ami nagyon is tetszik neki de mint mondja elmúlt valami... Teszem hozzá nem iszom nincs kááros szenvedélyem csak a munkám volt olyan hogy keveset lehettem a családdal!!
Másfél éve elkezdtem kutakodni hogy hol ronthattam el és hol ronnthatta el ő??? Sajnos szörnyű dolgok derűltek ki róla!! Két gyermekünk van!! Mindig volt bennem kétely hogy az egyik gyerek nem az enyém... már akkor mikor kiderűlt hogy terhes!!! Bíztam benne és váltig tagadta, hogy ő valaha is megcsalt volna!!! most 19 év után nem nyugodtam és megcsináltattam a dns tesztet.... gyanum beigazolódott.... gyermek nem az enyém... sőt amikor ez kiderűlt még másra is fény derűlt volt pasija akkor is!! Egy világ omlott össze bennem hisz méretertlenűl tiszteltem azért hogy hűséges hozzám pedig volt hogy nem érdemeltem volna meg.... Amikor ezeket a bizonyítékokat elé tártam összetört és sírva zokogva kért bocsánatot azért amit tett velem!! Mit tettem én??? Esélyt adtam neki hisz szeretem a változásra....... nem igazán él vele sőt egyre inkább visszél vele!! Lassan tehetetlen vagyok nem tudok továbblépni.. a válás tényleg szóba jött de azt érzem valamiért mégsem akarja én pedig inkább a kapcsolatunk helyreállítását szeretném!! Nem értem miért történik ez velem velünk??
Én egy nor,ális családban nőttem fel....... az ő gyerekkora szörnyű volt!! 8 éves korában apját börtönbe zárták 4 évre valami szexuális zaklatásért majd mikor szabadúlt alkoholista lett ekkor párom kvázi elmenekűlt otthonról!!! Édesapja azóta elhunyt / Ő akkor 21 éves volt / Azt gyanítom, hogy valahol talán itt keresendő a baj????? A mediátorom erősen azt javasolja menjek l családállításra és ott választ kaphatok kérdéseimre!!! Elkeseredésemben én is megkerestem egy látót és azt mondta hogy jó ember vagyok és nem velem van a baj hanem páromnak kellene rendberakni a lelkét.....
Kérem a tanácsát!
pinkk
ha kialakul egy ilyen helyzet, mint az Önöké is, akkor abban mindig, mind a két félnek megvan a maga része, bár az is igaz, hogy a felszínen általában van egy "tettes", jelen esetben ez a felesége.
Az optimális az lehetne, ha mindketten elmennének egy olyan párterapeutához, aki a családfelállításban is jártas (ez ügyben teljesen egyetértek a mediátor kollégával), vagy esetleg elkezdhetnének két egyéni terápiát két kollégával, merthogy azt gyanítom, hogy önmagában a családállítás már nemigen lenne elég.
Azokból, amit leírt, úgy vélem, hogy több családállításra (legalább fejenként kettő) lenne szükség mind az Ön, mind a neje esetében és e mellé lenne még ideális egy egyéni folyamat, amibe be tudnák építeni a családfelállítások tapasztalatait. A szexualitás kérdésköre, a külső kapcsolatból fogant gyerek, a felesége lélekbeni "eladósodottsága" Ön felé, az ő gyerekkora, az Ön szinkron-része, amivel tudatosítatlanul is hozzájárult ahhoz, hogy ez a helyzet kialakulhasson a hosszú évek alatt mind-mind megdolgozást kívánnak, ezért vélem úgy, hogy érdemes lenne egy hosszabb terápiát szentelni ennek.
Azt javaslom, hogy keressen a lakóhelyén olyan kollégát (esetleg menjen el többhöz is ismerkedő beszélgetésre és aztán válassza, válasszák ki azt, akiről úgy érzik, hogy jól tudnának vele együtt dolgozni), aki pszichoterapeuta és a családállítás terén is otthonosan mozog.
A körülményekhez képest a legjobbakat kívánom Önöknek, üdvözlettel:
Kb 2 hónapja voltam egy családállításon. Megtapasztaltam ez milyen fantasztikus módszer, efelől kétségem sincs. Már segítőként is csodás dolgokat tapasztaltam meg. Amikor az én problémámra került sor, szóhoz sem tudtam jutni a családtagjaim képviselőinek viselkedésén - tökéletes volt. Valamit viszont nagyon nem értek: mi lehet az oka annak, hogy a tényleges problémám egy szemernyit sem javul.
Anyukámmal való kapcsolatomban nem stimmel valami. Ott az állításon sem tudtam közeledni \"hozzá\" (pontosabban az őt megszemélyesítő segítő felé), félelmet, taszítást, hidegséget éreztem. Az állítást vezető többszöri sugallatára végülis megöleltem, de nem volt jó érzés. Aztán megerősítő mondatokat kellett mondanom, ami nagyon távol állt tőlem, valamiért nem is akartam elismételni, aztán csak azért mondtam, hogy essünk már túl rajta.
Nem hiszem, hogy ennek így kell lennie. Ezalatt szinte végig sírtam, még most is, ha erre a jelenetre gondolok, tehát valami csak történt, de hát hogy van az, hogy egy \"esemény\" sírást vált ki, mégsem tudom mi történt, és mégsem hoz változást.
Azóta \"játszottam\" olyat, hogy felálltam ugyanúgy, mint ott, próbáltam a lehető legpontosabban visszaemlékezni a szavakra, mozdulatokra. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valami oknál fogva, a fejemet elfordítva csak nézek jobbra lefelé, ne kelljen ránézni anyukámra, mert mintha azt mondogatná \" Te vagy az oka, miattad van...\" Hiába kutatok a memóriámba, nem jut eszembe olyan helyzet, amikor ez elhangozhatott, de valamiért csak ez ugrott be.
Anyukámmal kapcsolatban arra is szerettem volna valamiféle választ, miért van az, hogy nem csak a régi dolgokban élem az ő életét, már már túl sok a hasonlóság - a mai napokban is számtalanszor történik velem olyasmi, amiről egy két nap után kiderül vele is... Pl megfájdult a térdem, ami egyébként nem jellemző, aztán másnap telefonált, hogy nem tudja mi van vele, de fáj a térde. Eleinte nem nagyon tűnt fel, de mostanra rengeteg ilyen dolog van.
Sajnos mostanában nem jutok el újabb állításra, de tudok-e tenni valamit, hogy jobb legyen ?
Köszönettel:
Iker
ha tippelnem kéne, akkor az aláírása a válasz: az iker.
Vagy Ön indulhatott ikerként, vagy az édesanyja, de az is lehet, hogy mindketten (egy ideje tudhatóan a "fél-ikrek" aránya a társadalomban kb. 70(!)%).
Elképzelhető, hogy az Ön lelkében az ikertestvére halála miatt tudatosítatlanul meglévő bűntudat vetül ki az édesanyjára (mert ha így lenne, akkor az ő méhében élte át mindezt), és rajta keresztül jelenik meg: "...te tehetsz a haláláról..." - ami persze téves, mert a feltételezett ikre sorsa az volt, hogy más utakra menjen, az Öné pedig, hogy megszülessen.
Nem biztos, hogy ez áll a dolgok hátterében, de a tünet-ismétlődés az Ön életében ezt látszik megerősíteni.
Úgyhogy, azt gondolom, hogy akár ez, akár más van a dolog hátterében, jelen esetben nem egy "kötés" gátolja Önt az édesanyjával való kapcsolat harmonizálásában, hanem több, ebből következően azt javaslom, hogy amikor megteheti majd, folytassa, amit elkezdett (ha erős ellenérzése maradt az adott módon dolgozó kollégával, akkor keressen egy másikat).
Vagyis, ebben az értelemben eddig senki nem rontott el semmit, "csak" tovább kell haladni az úton, amin elindult.
Üdvözlettel: