"Az én anyám még él, 92 éves. De minek? Csapnivaló anya volt, sohasem foglalkozott velem. Már vagy 30 éve felé sem néztem, még telefonon sem beszélünk. A mai napig nem tudom megbocsájtani neki, hogy nem szeretett eléggé."

Fájdalmas szavak ezek egy hatvanas éveiben járó hölgy szájából. És egyben tanulságosak is. A gyerekkori szeretethiány sosem múlik el, egy életen át elkísér. A nagymama szavai jutnak eszembe, valahányszor elhanyagolt, szeretethiányos gyerekeket látok. És egyre többet látok manapság.

A világ megváltozott. A családok széthullanak, az emberek önmegvalósítanak, karriert építenek. Sok nőnek már fontosabb, hogy sikeres legyen a munkájában, mint hogy meleg fészket varázsoljon a gyermekeinek. A gyerekek az idejük nagy részét a családtól elszakítva, állami intézményekben töltik. Naponta átlag 7 perc figyelem jut rájuk otthon.

A világ megváltozott, de a gyerekek igényei nem. Nekik továbbra is a feltétel nélküli, mindent elsöprő szeretet a lételemük. Nem márkás cuccokra és különórákra van szükségük ahhoz, hogy boldog és sikeres felnőtté váljanak, hanem sok-sok szeretetre.

Régen mindig gondban voltam, amikor nekem szegezték a kérdést a dolgozó anyukák:
"És te mikor mész vissza dolgozni? Nem unod halálra magad, hogy csak a gyerekkel foglalkozol?" 

Most már pontosan tudom, mit feleljek: életem legfontosabb hivatását végzem idestova 6,5 éve. És nem, nem hiányzik a tanítás. Korábban idegeneket tanítottam, most viszont a lányomnak adom át a tudásomat, ami a legcsodálatosabb dolog a világon. Emellett a napi néhány óra szabadidőmben szeretnék valami igazán hasznosat csinálni.

Ezért is hoztam létre a blogomat. Itt megoszthatom más anyukákkal a sok-sok élményt, tudást és tapasztalatot, amit az évek során magamba szívtam.

Egy kommentelő egyszer azt írta, hogy az írásaim csupán egy otthonülő, unatkozó anyuka beszűkült agymenései. Pedig erről szó sincs. Az egyetemen tanultam gyermeklélektant, és most is naponta olvasom a szakemberek írásait. Tíz éven át tanítottam, több száz tanítványom volt ez idő alatt, rengeteg élettörténetet ismertem meg. Az elmúlt években pedig folyamatosan beszélgetek édesanyákkal, édesapákkal, nagymamákkal, nagypapákkal, óvónőkkel és gyerekekkel. Ezeket az élményeket, tapasztalatokat gyúrom össze egy-egy írásomban.

Ezt a bejegyzést például az említett nagymama mondatai és Sebestény Eszter pszichológus témába vágó írása ihlette. "A kisgyerekkori szülői szeretet soha semmivel nem pótolható teljesen. Csitítható, enyhíthető, csillapítható, de soha nem pótolható."

Szeressétek hát a gyerekeiteket és éreztessétek velük, hogy milyen fontosak számotokra, hogy felnőve ne hordozzanak magukban olyan mély sebeket, mint a fent említett nagymama.

Forrás: Lányomnak az életről 
Kép: Pezibear / Pixabay