A darabban két és fél hét iskolaidőszak játszódik le három óra alatt, ahol a történet sodrásában hol lelassul az idő, hol pedig hirtelen magával ragad. A pokoli indító ötlet az, hogy még a játék megkezdése előtt az egész osztály kap egy fapados közösségi oldalra hasonlító alkalmazást a telefonjára, mely a tanárt játszó karakter számára láthatatlan.

– Te hogy érezted magad a játékban? – kérdezi tőlem Zoltán.

– Két ízben is borzasztóan megrendültem. Először akkor, amikor tapasztaltam, hogy a diákokat rettentően gyorsan, pár perc alatt be lehetett vonni a bántalmazásba. Az első nap végén már megjelent a felületen az első bántalmazó üzenet: „Pusztulj el, Dalma!”

A másik megdöbbenésem akkor történt, mikor ugyanez a gyerek a feldolgozó időszakban úgy ítélte meg, hogy számára nagyon felzaklatóak voltak a történeten belüli napok. Akkor úgy éreztem: mégis van remény.

– Minden osztályban folyik valamilyen szintű bántalmazás. Az osztálytalálkozókon mindig van egy volt osztálytárs, aki soha nem jön el… Saját kutatásunk alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy

az osztály válasza, amit a bántalmazásra ad, nagy mértékben függ attól, amit a pedagógus gondol a helyzetről.

Ha a tanár nyitottan gondolkodik, és sok tényezőt vesz számításba, akkor az osztályban is megjelenik a befogadó viselkedés, ahol viszont a tanár azt mondja, hogy „a Jani azért van kirekesztve, mert ő olyan dolgokat csinál”, ott az osztálynak is ez lesz minden válasza. Amilyen légkör van az iskolában, az megérkezik a tanulókhoz is, és amilyen légkör van a társadalomban, az megérkezik az iskolába is.

– Tudnál erre mondani egy példát?

– Például az osztályozás – ez a ki tudja, kik által kreált mérce - egy olyan teljesítményi nyomás, aminek mentén a gyermeki magatartásában megjelenhet a frusztráció.

Az osztályozás önmagában lehetőség a bántalmazásra az én megítélésemben.

– Ezt jelenti, amit korábban mondtál: „Ha nem lehetek önmagam, akkor nem vagyok biztonságban”?

– Ha nem lehetek önmagam, akkor valahogy kibillenek. Ebben az állapotban akaratlanul is produkálhatunk olyan problémás viselkedéseket, mint amilyen a bántalmazás. Az ütközések ilyenkor gyűlnek odabenn, azután később, mint egy feszültséggel teli villám, belecsapunk másokba. Belecsapunk abba, aki később jött, akinek vörös a haja…

Az iskolai életnek ez velejárója, de minél nagyobb a teljesítménykényszer, annál inkább felfedezhető a kiegyensúlyozottság hiánya és a bántalmazás.

Finom módon ebben az is benne van, hogy állandóan döntéseket hoznak a gyerekeink feje fölött, aminek semmilyen szinten nem részesei. Ilyen döntés például a nyolcórás kezdés, ami egy kamasz élettani ritmusával egyáltalán nem fér össze. A kibillenéses bántalmazás nem az egyetlen oka ennek a viselkedésnek, de nagyon jelen van az iskolai életben.

– Nyilván az életnek vannak szabályai, mivel mások is mozognak benne, szükség van a keretekre…

– És pont ezt mondja a társadalom is: nem a világot rendeztük be rosszul, dehogyis, hanem te vagy az, aki alkalmatlan… Ez a bántalmazás táptalaja: nem érdekel, hogy te ki vagy, milyen vágyaid, eszközeid vannak, hanem csak az, hogy idomulj! Ha olyan szabályokhoz kell alkalmazkodni, amit velem nem egyeztettek, az maga a bántalmazás! Ha gyerekekről van szó, akkor az ő szintjükön kellene egyeztetni a problémákról, vagy hiteles képviselők kellenek a keretek kialakításához.

A társadalomban folyó bántalmazás tükröződik vissza annak kicsinyített másaiban, az osztályokban is. Oda csak akkor nem érkezik meg a bántalmazás, ha az igazgató, vagy egy tanár védőernyőt terjeszt ki a gyerekek feje fölé.

– Ezt a kibillentségből eredő helyzetet idézi elő az előadás is?

– Igen, egyfajta nyomás alatt tartja a gyerekeket a darab, erről gondoskodunk… Viszi őket az is, hogy szórakoztató, sodró maga a történet, az ellenállásukat sokszor humorral oldjuk fel, de a feszültség miatt kénytelenek ösztönösen reagálni – mint a valós iskolai életben is. Nincs idejük gondolkodni, hogy mi lenne a helyes, mit várnak el a felnőttek, hanem viszi őket a sodrásunk: kicsit elaltatjuk őket, ahogy belecsúsznak a történetbe, azután már nem lehet kiszállni. Amikor kilépnek innen, én azt szeretném, ha egy olyan élmény-csomag lenne náluk, ami nem fér be a „fiókjaikba”, hogy kelljen vele dolgozniuk, utakat találniuk, szintet lépniük. Legyen ez a csomagjuk furcsa alakú, éktelen színű, ne illjen sehova, ne tudják egy kategóriába temetni és jó mélyre elásni.

– Az egyik beépített szereplő (én provokátornak neveztem) egy ponton odakiáltotta a bántalmazott lány telefonját megszerző osztálytársnak: „Kezedben van, használhatod!” A manipulatív szlogen kellő hangerővel és határozottsággal hangzott el, és láttam, hogy sok gyerek meginog…

– A bántalmazó többnyire népszerű, „menő”, jól kommunikáló, és meglehetős hangerővel rendelkező vezéregyéniség. Olyasvalaki, aki kitölti a teret, aki a remek kommunikációs készségét fegyverként használja. A mi foglalkozásainknak az ő holdkaréjában álló néma szemlélők a célcsoportja, mivel ők tudnak a legtöbbet tenni a bántalmazás megakadályozásért, ha ki tudnak lépni a szerepükből.

– Az általad a darabban megszemélyesített pedagógus nem tűnt nagy védőernyő-készítőnek, bár kedves volt a gyerekekhez, a problémára mégis süket volt. Talán mert nem is tudott az alkalmazásról, a diákok titokban tartották. A digitális világhoz sem értett: nem kezelte jól az alkalmazásokat, elindítani, kikapcsolni tudta, de ennél jobban nem érdekelte ez a világ.

– Viszont le tudott állni a tanmenettel, amikor a bántalmazás ténye világossá vált a számára, és a diákokkal közösen próbált megoldást keresni. A darabnak itt van vége, ekkor letesszük a szerepeinket.

– Mit csináltok akkor, ha a diákokat nem tudjátok bevonni a darabba, vagy ha nagyon elfajul a bántalmazás?

– Ezt úgy érdemes elképzelni, mint egy bobpályát. Lassíthatnak vagy gyorsíthatnak a gyerekek, oldalra is dőlhetnek, de az általunk kiépített vájatban érkeznek meg az általunk tervezett célhoz. A játék ideje alatt végig egy védett térben mozognak, viselkedéseket és azok következményeit próbálhatják ki szerepben maradva, valós következmények nélkül. Ez játék. Ez egy kontrollált, eltávolított valóság, ahonnan szükség esetén kiléptethetjük őket, vagy visszaugorhatunk az időben, és ott akár máshogy is dönthetnek. Ez azért is fontos, mert a használatban lévő viselkedéseink többnyire begyakoroltak, kipróbáltak, de a valós életben kevés lehetőségünk van kockázat nélkül újakat tesztelni. Utoljára óvodás korunkban volt erre lehetőségünk egy vitatott dömper felett, hogy lehessünk bántalmazók, vagy akár áldozatok, esetleg védők, és dönthettünk, hogy melyikben mozgunk otthonosan. A darabban bántalmazott áldozat beépített szereplő, így a diákok ettől a szereptől védve vannak. Amíg nálunk vannak…

– Ez lényegében a színházi nevelés módszere? Úgy tudom, te nem szereted a „nevelés” szót, mert úgy érzed, alá-fölé rendelést feltételez, lényegében gyereknek kezeli a másik felet, ti pedig törekedtek őket a foglalkozás során egyenrangú félként kezelni.

– Jobban tetszik a felfedezés szó, de nem azok adják a nevet, akik művelik a műfajt… A színházi nevelés azt jelenti, hogy az oktatásban megjelenik, „színre lép” a színház. A nevelés szónak az én fejemben van egy teljesítmény-vonzata, ez nem jó szájízű dolog számomra, van benne valami át-nevelés, ránevelés-szerű értelmezés... Mi játszunk. Ez tanulást és feldolgozott tapasztalatot eredményez, sőt ez valójában ennél is több: megélés. Érzek, érzékelek, majd kilépek belőle, és gondolkodom róla – ez a lényeg. A színházi eszköztáron keresztül itt pedagógiai cél valósul meg. Másik fontos vonás, hogy olyan közösséggel dolgozunk, olyan osztályokkal, melyekben már kialakult viszonyok és viselkedések vannak. A „nézők” ebben a térben maguk is alkotóvá válnak. Én azt vallom, minden osztálynak van dolga magával, mi ehhez biztosítunk védett teret és közös gondolkodást.

– Már magamnak is elég gondolkodni valót adtál. Azon töröm a fejem, hogy tulajdonképpen felnőttként mit várhatunk el a gyermekeinktől? A darabban elhangzott a tanár részéről: „Akkor maguk mind ártatlanok?” Úgy tűnt, a hallgatás sem elég az ártatlansághoz. Mire tanítsuk, mit várjunk hát el a gyerekünktől, ha az osztályában bántalmazás folyik?

– Nem várhatjuk el mindenkitől, hogy védelmezőként lépjen fel, ez nem lenne életszerű. A gyerekek különböző helyeket foglalnak el az osztály közösségi térképén, van, aki nevet, mert ő is fél a bántalmazótól, van, aki csak néz, mert egyetért vele, de van, aki nem ért egyet, és ő sem tesz semmit. Mindenki részese az eseménynek, és mindenkinek van döntési joga arra, hogy szerepet változtasson. Az átlépések nehezek, következménnyel járnak. Ha valaki szerepet vált, akkor a bántalmazónak nehezebb fenntartania a hatalmát. Ha sokan védelmezik a célkeresztben lévő gyereket, akkor nem éri meg a bántalmazó számára a befektetett energia. Mindenki, aki a teremben van, legalizálja a bántalmazást, és mindenkinek van benne felelőssége. Szerintem az lehet az elvárás, hogy a valós véleményét a gyerek a saját körében mondja ki, képviselje azt. Tedd témává, beszélj róla! Az is ellenállás, ha külső segítséget hív a gyermek.

– Ez a társadalomra is vonatkozik? Ha nem vagyok hatalmasság, sem áldozat, akkor képviseljem a véleményem? Beszéljünk róla? Ne maradjunk csendben?

– A bántalmazás első ránézésre olyan, mint az őserdő, de megfigyelve azt felfedezhetők benne a mintázatok, a járható utak. Ha ismerjük, könnyebb tenni valamit azért, hogy ne lobbanjon be. Az emberek fejlődnek, változnak, párbeszédekbe mennek, a bántalmazást fenntartani pedig óriási energiát igényel. Egy ember, egy gyerek, egy szerepváltás is elég, hogy máshogy alakuljon a történet.