Kiss Réka egy olyan tragédián van túl, ami minden szülő rémálma: elvesztette a gyermekét.

Réka kétszer volt férjnél, első házasságából két lánya született, a másodikból pedig egy fia. Lánya, Fábián Krisztina Réka kicsit más volt, mint a többiek – leszbikus volt. Környezete nem fogadta el, ő pedig képtelen volt elviselni azt a rengeteg bántást, amit kapott, és véget vetett az életének.
 

Réka most elhatározta, hogy megosztja történetüket a világgal, mert szeretné, hogy az emberek elgondolkozzanak azon, mekkora súlya van a szavaiknak.

Valamint szeretne támaszt nyújtani a hasonló cipőben járó fiataloknak és szülőknek.

Mikor vetted észre, hogy a lányod más, mint a többi kislány?

Krisztinámnál elég hamar világossá vált, hogy ő különleges. Nem akart hosszú hajat, nem babázott, hanem focizott, nem is akárhogy! Nem jött úgy haza az oviból, hogy ő szerelmes Pistikébe, Jancsikába. Nem hordott szoknyát vagy csajos ruhákat.
 

Amikor elém állt és közölte, hogy leszbikus, annyit mondtam neki, hogy tudom. 14 éves volt ekkor.

Mivel otthon mi ezt egy percig sem kezeltük tabuként, úgy gondolta (helyesen), hogy ezen nincs mit szégyellni, és felvállalta. Csakhogy a világ nem ilyen elfogadó. Nagyon sokszor bántották.
 

Hogyan bántották?

A legfinomabb és legáltalánosabb a "Te fiú vagy, vagy lány?" kérdés volt, de ennél sokkal durvább esetek is történtek vele. Rászálltak az iskolában, megverték, kiközösítették, gúnyt űztek belőle. A legdurvább az volt, amikor a hittan tanára 45 percen keresztül, folyamatosan őt nézve azt ecsetelte, hogy Hitler félmunkát végzett, mert az összes b*zit ki kellett volna irtani, gázkamrába zárni és reméli, hogy visszajöhet még ez a kor. 5 év alatt annyiszor érte abúzus, megaláztatás, csalódás, hogy egy napon nem bírta tovább. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor pár fiú egy szombati buli után körbeállta és egyesével leköpték, azon versenyezve, hogy melyiküké a legnagyobb és melyik csattan legnagyobbat az arcán, csak azért, mert egy szájrapuszival búcsúzott el a barátnőjétől.
 

Hogyan történt a tragédia?

Pár nappal később elment itthonról a barátnőjéhez és nem jött haza többé.
 

Vonat alá feküdt, mert nem bírta tovább. Kevés voltam, hogy megmentsem.

Még egy napig volt gépeken, mielőtt kimondták a végét. 19 éves volt. Az én kislányom, az én kis hősöm, aki a halálával is segített, ahogyan azt életében is tette. 4 kisgyerek kapta meg a szerveit,
 

4 boldog anyuka ad ma is minden este jóéjt puszit a gyermekének, mert az én kislányom szíve, mája, veséi új életet adtak. Csak én nem puszilhatom meg többé a kislányom, én nem ölelhetem meg többé. Mindezt azért, mert más volt, mert különleges volt.
 

Hogyan tudtad meg, hogy meghalt? Mit éreztél? Hogyan reagáltál rá először?

A fiam születésnapjának estéjén elment itthonról a barátnőjéhez. Reggel, mikor felkeltem, szokás szerint benéztem a szobáikba, de ő nem volt ott. Akkor irkálni kezdtem neki, hogy merre van és miért nem szólt, hogy nem jön haza. Nem jött válasz, viszont mivel ez kb. reggel 5 óra környékén volt, azt hittem, alszik.

Hirtelen lett egy rossz érzésem. Visszamentem a szobájába és láttam, hogy ott vannak az iratai, a cigis cuccai, a kulcsa, mindene az íróasztalán. Ekkor írtam a barátnőjének, aki elmondta, hogy összevesztek és a lányom úgy éjfél felé eljött. Akkor hívtam a nagyobbik lányom, hogy nincs-e ott a húga, hátha elment kiönteni a lelkét neki. Nem volt ott és abban maradtunk a nagyobbikkal, hogy hívom a kórházat.

Ott elmondták, hogy bevittek egy lányt, de mivel nem voltak iratai, nem mondhatnak többet, hívjam a rendőrséget. Hívtam őket és a 2. mondatukban már a lányom születési dátumát mondták. Mondtam, hogy ő az. Közölték, hogy értem jönnek. Elmondták, hogy egy 30-al tolató vonat alá feküdt, és ha nem ül fel, akkor simán elmegy felette. Valószínűleg meggondolta magát, így az ütköző oldalról eltalálta a fejét.

Bevittek az intenzívre. Azonosítanom kellett, hogy valóban ő-e az. Mikor megláttam messziről a kis kezét, már tudtam, hogy ő az. Még élt, gépeken volt. Aznap délután elvitték CT-re. Ezt követően megkeresett az orvos, és közölte, hogy annyira bevérzett a koponyája és annyira be van simulva az agya a CT szerint, hogy klinikai értelemben agyhalott.

Innentől kezdve egy 12 órás protokoll vár ránk, mely alatt többször próbálják levenni a gépekről, hátha beindul a spontán légzés, majd egy 3 orvosból álló orvosi team a végén újra megpróbálja, és ha az is sikertelen, hivatalosan is kimondják a végét.

Elmondta, hogy mivel Kriszti elmúlt már 18, így a magyar törvények szerint, aki életében nem rendelkezik másként, a szervei felajánlhatók, de megkérdezi, hogy én mit szólnék hozzá. Először tiltakoztam, de átfutott rajtam, hogy milyen ember is volt a lányom, és tudtam, hogy ő segíteni akarna, így belementem.
 

Másnap 13 órakor kimondták a végét. Emlékszem, lementem a kórház elé, térdre rogytam és üvöltve zokogtam. Nem érdekelt, ki látja, vagy mit gondolnak. Nem voltam magamnál.

Ez 2018.06.20-án történt.
 

Este még bemehettem, mielőtt a műtőbe tolták és jött a szerveiért a helikopter. Elmondtam neki, hogy mennyire szeretem és hogy számomra ő egy HŐS, aki megmenti mások életét.

Majd betolták a műtőbe. Sokáig ott álltam még, és csak néztem utána. Legközelebb a patológián láttam. Július 4-én temettük el.

Mikor érett meg benned a gondolat, hogy megosztod, ami történt veletek? Minek a hatására döntöttél így?

Először 10 hónappal a történtek után írtam magáról a szervdonációról cikket a Wmn oldalán, majd a szervátültetettek hivatalos újságjába egy cikket. Most Osváth Zsolti (Zshowtime) idei homofóbia ellenes világnapi videójához osztottam meg a teljes történetet. Mindenképp el akartam mondani, hogy milyen következményei lehetnek a bántalmazásnak. Ezután csináltam meg a tiktok oldalam, ahol mostmár közel 8800-an követnek.
 

Ha csak egy ember elgondolkodik azon, hogy milyen következményei vannak a szavaknak, vagy csak egy LMBTQ fiatalt sikerül visszafordítani a végzetes döntéstől, már megérte.

Mit tanácsolnál azoknak a szülőknek, akiknek meleg a gyermekük?

Ne ostorozzák magukat, ha először idegenkednek ettől, vagy megijednek. Ez természetes. Csak annyi a dolguk, hogy átöleljék a gyermeküket, elmondják, hogy mennyire szeretik és milyen büszkék rá.

Mi az, amire oda kell figyelniük az ilyen gyerekek szüleinek, hogy ne történjen tragédia?

Erre nincs sajnos jó recept. A maximum, amit megtehetnek, az az, hogy mellettük állnak és biztosítják őket arról, hogy szeretik őket, és hogy bármikor fordulhatnak hozzájuk. Ami a legfontosabb, hogy sem a gyerek, sem ők nem tehetnek semmiről. Ne féljenek segítséget kérni, járjanak utána, milyen krízisközponthoz fordulhatnak!

Sajnos nem Krisztina az egyetlen, aki hasonló okok miatt véget vetett az életének. LMBTQ fiatalok tömkelege teszi nap mint nap ugyanezt, csupán azért, mert a társadalom képtelen elviselni, hogyha valaki kicsit más. Az új, LMBTQ ellenes törvény megtiltotta, hogy az iskolában felvilágosítást vagy érzékenyítést kapjanak a gyerekek a homoszexualitásról, ami egyáltalán nem segíti ezeknek a gyerekeknek a helyzetét.

Még egy olyan támogató szülő mellett is, mint Réka, megtörténhet a tragédia. Fontos lenne megtanítani a gyerekeknek, hogy a szavainknak súlya van, hogy elkerülhessük a hasonló tragédiákat. Krisztina senkinek sem ártott a másságával – csupán élni szeretett volna, ahogy mindenki más. Iskolába járni, tanulni, focizni, szerelmesnek lenni. Sajnos nem tehette meg, túl korán kellett elmennie. Édesanyja most azért harcol, hogy ez ne történjen meg több gyerekkel, és egyetlen anyának se kelljen keresztülmennie azon, amin neki kellett.