1. A leendő apukák nem tudnak mit kezdeni a várandósság tényével. Még akkor sem, ha sokat vártak a babára, mert ők a várakozást sem élik meg drasztikusan.

Él a köztudatban egy mítosz, mely szerint az apukák számára a gyermekvállalás szó szerint teher. A nő mindig hamarabb érett az anyaságra, az apukákat nyüstölni kell, vagy ne adj' Isten becserkészni. Mintha az apuka csak egy kellék lenne a "babaprojektben". Ezt egyes cikkek, könyvek szinte kész tényként kezelik, és nem látják az érem másik oldalát. Azt gondolom, nem lehet az emberi érzésekről ilyen általánosságban beszélni! Az elhúzódó babavárási időszakot és a meddőséget a férfiak is megélik, és itt sem mindenkire érvényes az a sztereotípia, hogy nem szívesen beszélnek róla. A múltkor egy apukával éppen arról beszélgettünk a rendelőben, milyen sokat jelentett neki, hogy a gyermekvárás ideje alatt két barátja is hasonló problémával küzdött.
 

2. Az apukák nem tudják úgy átélni a várandósság szépségeit mint az anyukák. Az apukák számára a terhesség: megváltozott, folyamatosan hízó, hisztiző feleség, akit ki kell szolgálni; szexmegvonás; kényszerű részvétel az orvosi vizsgálatokon, szülésen.

Ezeket a "kedves" jelzőket, melyekkel a várandós nőket illetik, nem egy helyen olvastam. Mintha természetes és elkerülhetetlen lenne, hogy mindenkinél minden "mellékhatás" jelentkezik. Egy jó párkapcsolatban az apuka számára nem a szexmegvonással lesz egyenlő a várandósság. Azért sem szeretem ezeket az általánosításokat, mert ha valaki komolyan veszi őket, még az is előfordulhat, hogy valóban eltávolodik a párjától. 
 

3. Az apukák automatikusan féltékenyek a kisbabára.

Az első gyermek érkezése valóban megváltoztatja a család eddigi felállását, ez természetes. Nyilvánvaló az is, hogy eleinte mindenki a helyét keresi az új családban. A baba pedig mindkét szülő figyelméből nagyon sokat kap. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy az apuka is rengeteg szeretetet kap a picitől, töltődik a gyermeke szeretetéből. Tehát nem az anya egyszemélyes feladata a baba és az apuka érzelmi igényeit kielégíteni! Egy családról beszélünk, ahol mindenki mindenkitől kap és mindenkinek ad, ez a rendszer.
 

4. Egy apuka nem tud mit kezdeni addig a gyerekkel, amíg az nem beszél. 

Ügyetlen a kisbaba gondozásában, nem szeret pelenkázni stb. Nem is fejteném ki tovább, miért nem igaz ez az állítás úgy általánosságban az apukákra. Nézzünk szét a közvetlen környezetünkben, és máris látni fogjuk az ellenpéldát.
 

5. Az apukák egész nap dolgoznak. Így este már csak egy kis játékra van idejük. A gyerekkel kapcsolatos  feladatok (pl. szülői értekezlet, orvosi vizsgálatok stb.) az anyuka feladata.

Ha most készítenék arról egy statisztikát, milyen arányban keresik fel a gyermekpszichológiai magánrendelésemet az anyukák és az apukák, közel fele-fele arányú lenne az eredmény! Az apukák ugyanúgy, ha nem jobban aggódnak, hogy mit rontanak el a gyermeknevelésben, miért dacos a gyerek, hogyan kezeljék a kamaszt, mi legyen az iskolai konfliktus megoldása. Egyszer egy apuka meg is jegyezte, mennyire méltánytalannak tartja, hogy az ő szerepükről olyan kevés szó esik a gyermeknevelésben.

Záró gondolatom, hogy ezek az általánosítások több szempontból is károsak! Egyrészt kialakítanak egy sablonos képet az anya és apa szerepéről, ami óhatatlanul meghatározhatja a közgondolkodást. Emlékszem egy fiatal párra, ahol a nő azért nem mert a gyermekvállalásról beszélni, mert félt az elutasítástól, a férfi pedig azért nem, mert úgy érezte ilyen fiatalon nem is normális, hogy gyermeket szeretne. Idővel a feszültség majdnem szakításig fokozódott, és megdöbbentő volt az a tisztázó beszélgetés, amikor kiderült, hogy valójában mindketten szeretnének már gyermeket.

Szerencsére mi emberek elég egyediek és megismételhetetlenek vagyunk anélkül, hogy ilyen sztereotípiák mentén ítéljék meg a viselkedésünket. 

Probléma az általánosításokkal az, hogy önbeteljesítő jóslatként működhetnek!

Fotó: www.flickr.com