“Megéri gyereket vállalni?” - tette fel néhány napja valaki a kérdést egy baba-mama fórumon. A többség azt állította, a babával sok a gond, de minden fáradtságot megér, egy valaki azonban kerek-perec azt állította: nem, gyereket vállalni nem éri meg. Fárasztó, stresszes, nagyon lassan térül meg, talán sohasem, és millió jobb dolog van az életben. A válaszoló látszólag egyedül volt a sarkos véleményével, mégis az ő kommentje kapta a legmagasabb pontszámot.

Tanulság: ha mi magunk nem is szívesen fogalmazunk meg szélsőséges véleményt, néha örülünk annak, ha más megteszi helyettünk.
 

Tényleg: megéri gyereket vállalni?

Anyagi szempontból: a régi korokban a gyerek valóban nagyon hamar nettó befizetője lett a családnak, és később ő gondoskodott idős szüleiről, ma azonban, hála a nyugdíjrendszernek, ilyen közvetlen összefüggés nincs. (Bár tegyük hozzá, az eddig megszokott nyugdíjrendszer épp az alacsony születésszám miatt inog.) De érzelmileg vajon megéri-e?

A helyzet az, hogy matematikailag nem jön ki az adok-kapok egyensúlya a szülő-gyerek kapcsolatban. A kicsiknek ugyanis életkoruktól függően számtalan idegesítő szokásuk van: a baba mindig akkor sír fel, amikor az anyja épp leült. Éjjelente óránként ébred. Soha nem akkor eszik és alszik, amikor az a szüleinek megfelelne. Tisztába tenni sem éppen leányálom. Az életet pedig teljesen behatárolja: soha semmi nem lesz már ugyanolyan, mint az érkezése előtt volt.

A kisgyerek nyilvánosan veri ki a hisztit. Szófogadatlan. Elszalad. Nem alszik délután és hajnalban kel. Mindenhova felmászik, ahová nem kéne, verekszik a játszótéren, és nem eszi meg a szuperegészséges ebédet, amit főztél neki.

Az óvodás még mindig szófogadatlan és válogatós, de az oviban bezzeg alszik délután, aminek az a vége, hogy este 11-ig lehetetlen letenni. És egész nap beszél. Cuki, de nem maradhatna legalább néha egy kicsit csendben?

Ha ennyi a gond egy gyerekkel, ha a szülők élete folyamatos aggódás, akkor miért állítják, hogy gyereket vállani jó dolog? Hogyan képesek épeszű emberek ennyi kellemetlenségnek kitenni magukat?

Yuval Noah Harari Sapiens című könyvében érdekes kísérletről számol be: kisgyerekes szülőket kértek meg arra, hogy negyedórás lebontásban ismertessék egy napjukat. A vártnál sokkal kevesebb örömteli momentumról tudtak beszámolni, annál több volt a küzdelem, az idegeskedés, a veszekedés és a fárasztó, unalmas időtöltés. Mégis, ezek a szülők teljes szívükből állították, hogy a gyerekük a legjobb dolog az életükben.

Hazudtak volna? Nem. Pusztán annyiról van szó, hogy az élet nem matematika. Nem mérjük patikamérlegen a pozitív és a negatív élményeket, és nem aszerint osztályozzuk a sorsunkat, hogy melyik oldal került túlsúlyba.

Létezik jobb időtöltés, mint pelenkázni, hisztit kezelni, mateklecke fölött görnyedni? Hogyne. Létezik jobb dolog az életünkben, mint a gyerekeink? Kizárt dolog.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy néha nem feszülhetnek pattanásig az idegeink, nem vágyhatunk elszaladni. Senkit nem önt el a szeretet, amikor negyedik alkalommal sír fel a gyermeke éjszaka, kevesen vagyunk vérprofi hisztikezelők, és az sem bűn, ha az édes magyarázó kis dumagép mellől inkább egy kis csendre vágyunk.

Nem robotok, hanem emberek vagyunk.

Kapcsolódó cikkeink:

• Néha világgá szaladnál a gyerek elől? Lehet, hogy csak introvertált vagy
• Így válnak a boldog kismamák türelmetlen, kiabálós anyává
• Az őrületbe kergetnek a gyerekeid? Jól csinálod! - Egy pszichológus üzenete mindenkinek, aki rossz anyának érzi magát
• "Nem mérges vagyok, hanem rettegek..." - Egy szorongó anya vallomása

Kép: Brett Sayles / pexels