Senki ne járjon úgy, mint én, hogy hónapokig, vagy akár évekig nem tudja, hogy mi a baja!

Sinka Eszter 30 évig nővérként dolgozott ápolási osztályon, majd Hospice osztályon, Gyes után pedig 12 évig háziorvosi rendelőben.

"Minimálbért kaptam, nem éreztem a megbecsülést. Mindig két munkahelyem volt, hogy kijöjjek hónap végéig. Valami mást szerettem volna, ahol a beteg az első, van idő beszélgetni, nincs sorban állás, ahol meg tudom hallgatni a problémájukat és elég időt tudok fordítani a megfelelő kezelésre. Két és fél éve saját vállalkozást vezetek. Mellette adományozással foglalkozom, mélyszegény, bajba jutott embereknek segítek. Több gyermeknapot is szerveztem már és támogatok három gyermekotthont is."

Eszter azért vállalta az interjút, mert szeretne segíteni azoknak, akik bolyonganak a magyar egészségügy zavaros bugyraiban. Úgy gondolta, ha vállalja a nevét és az arcát, akkor hitelesebb a története. Mint mondja: senki ne járjon úgy, hogy hónapokig, vagy akár évekig nem tudja, mi a baja!

Eszter története. 

Többször volt halálfélelmem, lefogytam és még fürdeni sem tudtam egyedül

Tavaly augusztusban kezdődött, minden előzmény nélkül többször elájultam. Iszonyatos izomfeszüléssel, gyengeséggel küzdöttem. Az orvosok poszt-COVID-ra gyanakodtak.

Amikor jöttek a rosszullétek, mindig azt éreztem, itt a vég, ennyi volt. Többször volt halálfélelmem.

Ezek voltak a tünetek:

A tünetek nyolc hónapon keresztül nagyon változatosak voltak.

• Az állandó gyengeség, brutál fáradtság volt az állandó vezető tünet.
• Vándorló izom, ízületi fájdalom, zaj, fényérzékenység, étvágytalanság, agyköd, bordafájdalom.
• Bizonytalan jellegű szédülés, homályos látással.
• A hátam, nyakam, izmaim nagyon feszültek.
• Állandó alvászavar.
• 10 kg fogyás.
• 200 méter után légszomj. Ha hosszabb távot tettem meg, annyira feszült az egész testem, hogy nem bírtam tovább menni. Sokszor meg kellett pihenni.
• Megmagyarázhatatlan rossz közérzet.

Márciustól teljesen legyengültem, eltűntek az izmaim, nagyon lefogytam, semmi étvágyam nem volt. Akkor már mindenben segítségre szorultam, szinte egész nap csak feküdtem. Semmilyen házimunkát nem tudtam elvégezni. A családom mindenben segített. Már az is kihívás volt, hogy egyedül megfürödjek.

Elfogadtam, hogy poszt-COVID, mosolyogtam és úgy voltam vele, hamar túl leszek ezen is

2020 novemberében voltam covidos. A fáradtságon, köhögésen, egy évig tartó szaglásvesztésen kívül nem volt más tünetem. Kicsit furcsálltam, 9 hónappal a fertőzés után, hogy az orvosok szerint poszt-COVID, de elfogadtam. Azt mondták, lassan fog javulni, legyek türelmes. Mindig pozitív, mosolygós ember voltam, úgy gondoltam, hamar túl leszek majd ezen is.
 

Lemondtam a pácienseket, csak addig mozdultam ki, amíg elmentünk orvoshoz

Amikor elkezdődött az egész, még nagyon bizakodó voltam. Szedtem a vitaminokat, gondoltam, majd csak jobb lesz. Márciusban jött a szorongás, nem is értettem, miért, hisz nem volt rá okom. Nagyon lefogytam és eltűntek az izmaim. Lehangolt, motiválatlan lettem. Felborult a bélflorám, állandó gyomorpanasztól szenvedtem.

Öt hónapig nagyon nehezen, de tudtam dolgozni - ez is csak azért sikerült, mert itthon van a rendelőm. Vezetni egyáltalán nem tudtam, úgyhogy ha be kellett volna járnom a városba dolgozni, az egyáltalán nem ment volna. Sokszor olyan gyenge voltam, hogy vagy lemondtam a pácienseket, vagy a kezelések közben a rendelőmben található kis kanapéra feküdtem le. 

A házimunka nagyon nehezen ment. Maximum főzni tudtam, de közben sokszor le kellett ülnöm. Következő nap kiporszívóztam, nem tudtam úgy pörögni, mint előtte, hogy mindent is egyszerre csinálok. A lakás fogságában voltam. Csak addig mozdultam ki, amíg elmentünk az orvoshoz. Január óta táppénzen vagyok mai napig.

Gyűjtöttem a semmitmondó leleteket, már nem bíztam az orvosokban

Nyolc hónapon keresztül rengeteg orvos látott, csak gyűjtöttem a semmitmondó negatív leleteket. Közben azt éreztem, nincs egy normális alapos anamnezis. Még el sem mondtam rendesen a számtalan tünetem, egyből rámondták, hogy poszt-COVID.

Már nem bíztam az orvosokban, azt vettem észre, hogy nagyon felületesek. Nem érdekelte őket a problémám. Szinte minden leletem negatív volt, viszont én nagyon szenvedtem. A magyar egészségügy egy katasztrófa! Így betegként átélve nagyon rossz volt. Most minden poszt-COVID.

Amikor nem látták, nagyon sírtam

Próbáltam erős maradni, nem akartam, hogy a családom állandóan aggódjon értem. De amikor nem látták, nagyon sokat sírtam. Már azt vártam, akárhogy is, csak legyen vége ennek az egésznek. A barátok az elején még érdeklődtek, hogy vagyok, de aztán egyáltalán nem kerestek. Jó lett volna pár biztató szó, vagy ha segítettek volna csak a házimunkában. Tyúkanyó típus vagyok, mindenki nálunk gyűlik össze: születésnapok, névnapok mindig nálunk van megtartva. Szeretek mindenkit vendégül látni. Sokat sütök-főzök. Így, hogy ágynak estem, elmaradtak a bulik. Csak a túlélés volt minden gondolatom.
 

A sürgősségi osztályra már bérletem volt

Az állapotom nagyon hullámzó volt. Márciusig voltak jobb napok, ami tartott kb. egy másfél hétig, aztán megint rosszabb lett. Orvostól orvosig jártunk ezalatt a 10 hónap alatt, a sürgősségi osztályra már bérletem volt. Kardiológia, nőgyógyászat, poszt-COVID ambulancia, neurológia, endokrinológia, idegsebészet, reumatológus, volt hasi ultrahang, koponya CT és MRI vizsgálat is. Számtalan alternatív terápiát kipróbáltam. Természetgyógyász, hiperbár oxigénterápia, mora terápia, biorezonancia, akupunktúra - mind hatástalan volt. 

Egyedül a férjem hitt benne, hogy valami más van a tüneteim mögött

Soha nem voltam egy beteges típus, mindenki nagyon csodálkozott rajta - főleg, hogy hosszú hónapokon keresztül csak szenvedtem. A pácienseket is sokszor lemondtam, ők pedig mindig azt mondták: Eszterke, te beteg vagy? Te nem lehetsz beteg, neked gyógyítanod kell!

A férjem nagyon aggódott értem. Számtalan vizsgálatra elvitt és várt velem órákon át. Egyedül ő hitt benne, hogy valami más van a tüneteim mögött.

Számtalan magánrendelésen voltam. Kb. 1 millió Ft-ot költöttem el, mire kiderült, hogy mi a bajom.
 

A diagnózis: Lyme-kór

Márciusban, amikor már nagyon rosszul lettem, és eltűntek az izmaim, mondtam a férjemnek, hogy most már menjünk valahová, mert ez biztos, hogy nem poszt-COVID. Azt éreztem, hogy kórházban a helyem, nagyon rosszul éreztem magam. Így elmentünk egy másik neurológushoz, aki felajánlotta, hogy ír fel antidepresszánst. Én mondtam neki, hogy nem depressziós vagyok, hanem nagyon rosszul érzem magam. Egy depressziós nem akar mindenáron meggyógyulni, nem költ el magára közel 1 millió Ft-ot, nem dolgozik félholtan is.

Mondtam neki, hogy legyen most már valamilyen kivizsgálás autoimmun irányba is. Így került sor többfajta vérvételre (myastenia gravis, ez súlyos izomgyengeség). Hálistennek a leletem negatív lett. Volt vírusszergológia is, amiben benne volt a Lyme-kór. A leletem pozitív lett. A doktor rögtön felírta az antibiotikum kúrát, ami egy hónapig tartott.
 

Végre elkezdhettem gyógyulni

Kb. egy hete szedtem az antibiotikumot, amikor már sokkal jobb lett a közérzetem, elmúlt a brutál fáradékonyság, és már volt étvágyam is. Eleinte annyira gyenge voltam, hogy csak az ágyban tudtam tornázni, majd a teraszon sétáltam és az udvaron. Sokat lépcsőztem, hogy jöjjenek vissza az izmaim. Az időben elkezdett gyógytorna és fizikoterápia nagyon sokat segített az állapotomon.

Most újabb antibiotikum kúrán vagyok túl, ez is 30 napig tartott, mert a Lyme-tesztem még mindig pozitív. Még hamar elfáradok, a mozgáskoordinációs zavar, a szédülés, az agyköd, a fülzúgás még megvan. 
 

Addig menjen mindenki, amíg nem derül ki, hogy mi a baja!

33 év egészségügyben eltöltött idő után én mindig azt mondom a pácienseknek, hogy a betegnek mindig igaza van. Addig menjen mindenki, amíg nem derül ki, mi a baja!

Gyermekkoromban erdőben nőttem fel, rengeteg kullancs volt bennem, kokárda jellegű foltra nem emlékszem. Ha megláttam egy kullancsot, csak kiszedtem magamból, aztán mentem tovább játszani. 

Fotók: Sinka Eszter