Az előző életre való emlékezés jelensége az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb figyelmet kapott, mind a tudományos kutatásokban, mind a népszerűbb megközelítésekben. Egyes gyerekek (jellemzően 3 és 7 éves koruk között) olyan részleteket idéznek fel, amelyek látszólag egy másik személy életéhez kapcsolódnak. Ezek az emlékek gyakran tartalmazzák egy korábbi család nevét, a lakóhelyet, személyes tárgyakat, sőt olykor traumatikus eseményeket is, amelyeket a gyermek állítása szerint maga élt át.
Cade váratlan ajándék volt a szülei számára: édesanyjának korábban azt mondták, hogy nem lehet gyermeke. A fiú már csecsemőként is eltért a megszokottól. Nem volt nyugtalan, nem ficánkolt; inkább figyelt, hosszan nézte az embereket, mintha folyton kérdéseket tenne fel a világról. A család később úgy emlékezett rá, mintha egy „kis öregember” érkezett volna közéjük.
Fejlődése rendkívül gyorsan zajlott. Már két és fél hónapos korában szokatlanul ébernek tűnt, korán kezdett kúszni, beszélni és járni. Másfél–két évesen már összetett, intelligens szavakat használt, és képes volt felnőttekkel is értelmesen beszélgetni. Körülbelül hároméves lehetett, amikor először említette, hogy emlékszik a saját halálára.
Édesanyja szerint ezek az emlékek leggyakrabban éjszaka törtek felszínre. Cade sikoltozva ébredt, és arról beszélt, hogy egy magas épületben dolgozott, ahonnan látta a Szabadság-szobrot. Elmesélte, hogy álmában az épülettel együtt zuhant lefelé, ugyanúgy, ahogyan meghalt. A szülők számára teljesen szürreális volt hallani, hogy egy hároméves gyerek New Yorkról és a halálról beszél.
Az anya elmondása szerint idővel felmerült benne a kérdés, hogy mindez egyáltalán lehetséges-e, ugyanakkor egy belső hang folyamatosan azt súgta, hogy ennek nem szabadna megtörténnie. Cade apja hangsúlyozta, hogy a fiuk soha nem látott ehhez hasonló témájú műsorokat, nem járt iskolába vagy óvodába, és a családban senkinek sem volt köze a Világkereskedelmi Központhoz. Cade soha nem járt New Yorkban. Az apa eleinte különös fantáziának tartotta az egészet, és nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.
Nem sokkal később Cade viselkedésében új mintázat jelent meg: megszállottja lett a repülőgépeknek. Eleinte kifejezetten félt tőlük. Nem magától a repüléstől, hanem attól, „hová tartanak”. Ez a félelem idővel megszállottsággá alakult. A szülők szerint Cade nem csupán érdeklődött a repülők iránt, hanem teljesen rájuk összpontosított. Nehéz volt vele kimozdulni, mert nem akart kiszállni az autóból, ha repülőt látott.
Hétéves korára Cade pánikszerűen reagált a magas épületekre. Nem volt hajlandó felnézni rájuk, nem akart bemenni, sőt, a közelükben sem szeretett tartózkodni. Egy alkalommal, amikor meglátott egy nagy, fényes épületet, azt mondta, pontosan úgy nézett ki, mint az ikertornyok, rengeteg emléket idézett fel, de bemenni nem volt hajlandó.
A szülők sokáig próbálták mindezt Cade személyiségének részeként értelmezni, ám egy idő után már nem tudták tovább tagadni az összefüggéseket. Cade egyértelműen kimondta, hogy egy olyan épületben volt, amelyet valami eltalált és felrobbant, majd ő lezuhant. Ekkor a repülők, a magas épületek és a félelmei egyetlen, összefüggő történetté álltak össze.
Cade később részletesen elmesélte, hogy egy repülő belecsapódott a Világkereskedelmi Központba, ő pedig zuhanás közben még életben volt. Elmondása szerint a törmelék omlott rá, de nem érzett fájdalmat, mert már meghalt. Édesanyja számára ez a történet különösen megterhelő volt: miközben egy felnőtt férfi haláláról szólt, képtelen volt elválasztani saját kisfiától. Számára Cade volt az, akivel mindez „megtörténik”.
Ebben az időszakban Cade azt kezdte kérni, hogy változtassák meg a nevét, mert a Cade nem az igazi neve, neki már van másik neve, de azt nem árulta el. Édesanyja ezután az interneten kezdett segítséget keresni, és megosztotta Cade történetét egy fórumon. Nem sokkal később egy másik anya küldött neki egy linket egy férfiról, aki a Világkereskedelmi Központban dolgozott, és szeptember 11-én halt meg. A férfi élete és halála kísértetiesen hasonlított arra, amit Cade mesélt.
Az édesanya soha nem vette fel a kapcsolatot az áldozat családjával. Úgy érezte, a további kutakodás megzavarhatná a gyászfolyamatukat, és nem tudta elképzelni, mit lehetne mondani egy ilyen helyzetben. Bár megtalálta az összefüggéseket, és úgy érzi, ismeri az igazságot, anyaként teljesen tehetetlennek érzi magát, mert nem tudja eltüntetni Cade emlékeit.
A család számára a mindennapok is nehézzé váltak. A környéken egyes szülők nem szerették volna, ha gyerekeik Cade-del játszanak. Több barátja hazugnak nevezte és kinevette, a tanárok pedig problémásnak tartották, mert megijesztette a többi gyereket vagy megzavarta az órát. A fiú nehezen talál kapcsolatot a vele egykorúakkal, ami a szülei szerint tönkreteszi a gyerekkorát.
A szülők számára az a legfontosabb, hogy Cade élete a lehető legkönnyebb legyen, és segítsenek neki jól érezni magát a saját testében, a saját életében. Édesapja szerint minden szülő azt reméli, hogy a gyermeke kevesebbet küzd majd az életben, és majd az emberek is meglátják benne azt, akit ő lát. Számára Cade pótolhatatlan. Az édesanya abban bízik, hogy a fia idővel újra gyerek tud lenni: nevetni, felszabadulni, és egyszerűen Cade-ként élni tovább.
A videó megjelenése után a közösségi médiában kommentelők sokasága osztotta meg saját, hasonló élményeiket. Többen arról számoltak be, hogy gyermekeik egészen kicsi koruktól kezdve olyan történeteket meséltek, amelyek szerintük nem ebből az életből származtak.
Az egyik hozzászóló így fogalmazott: „Soha nem hittem az újjászületésben egészen addig, amíg a középső fiam nem tett valami ehhez hasonlót. Már születésekor is nagyon komoly volt, és két három éves kora körül újra és újra ugyanazt a történetet kezdte mesélni arról, hogyan halt meg, és hogy én voltam a harmadik anyja. Neveket és helyeket mondott. Az volt a legfurcsább, hogy az információk soha nem változtak. Mindig rendíthetetlenül ragaszkodott hozzájuk. Őszintén szólva, túlságosan féltem ahhoz, hogy tovább kérdezzem erről, de most, hogy idősebb lettem, és ő is, azt gondolom, bárcsak megtettem volna. Ő már semmire sem emlékszik ebből, de én életemben nem éltem át ennél szürreálisabbat, és ezt soha nem fogom elfelejteni. A világ egy titokzatos hely.”
Egy másik kommentelő másfajta történetet osztott meg, amely szintén korai gyermekkori emlékekhez kötődik: „A hatéves fiam ragaszkodik hozzá, hogy ő volt a Titanic kapitánya. Hároméves kora óta megszállottja a halaknak, a hajóknak és a tengernek. Folyamatosan tengerészeti dokumentumfilmeket és Titanic dokumentumokat nézett, és képes megnevezni egy óceánjáró minden egyes részét, valamint azt is, hogy a Titanic melyik része sérült meg először, és mit érzett, amikor a hajó süllyedni kezdett.”
Egy nagymama is felidézett egy régi történetet: „Az unokám, aki most 21 éves, régen gyakran beszélt a kaliforniai családjáról. Soha nem járt ott. Azt mondta, hogy a családját megölték, egy farmon éltek, valamikor a lovaskocsis időkben. Azt mesélte, hogy ő és a nővére elbújtak, és nem találták meg őket.”
Az általános tapasztalat az, hogy ahogy nőnek a gyerekek, az ilyen jellegű emlékek (amennyiben emlékek) lassan elhalványulnak, 7-10 éves kor körül sokszor teljesen elfelejtődnek.
.jpg){kind=small}
