Szörnyeteg az apa, aki alig bír ki 10 percet a saját gyerekével?

Nagy visszhangot váltott ki egy apa vallomása, aki az internet népéhez fordult kérdésével: vajon szörnyetegnek számít-e azért, mert alig bír naponta 10 percet eltölteni a gyerekeivel. Az apa X-posztjára rengetegen reagáltak. Bár néhányan próbálták megnyugtatni, sokan határozott igennel válaszoltak.

Nem fogócska, nem homokozás, nem babázás, egyszerű labdázás. Egy olyan program, amely anyák millióinak a „meg se kottyan” kategória, míg itt egy apa számára már tíz perc után elérkezik a végállomás: felforr az agyvize.

Justin Murphy, aki egy cég kreatív igazgatója, olyasmit vallott be, amit sok más szülő még kínzás hatására se lenne hajlandó. Bár idilli életet él, és kipihentnek érezte magát az ünnepek után, mégsem tudta élvezni a játékot a négyéves fiával.

„Szörnyeteg vagyok? Négy éve vagyok apa, és kezdek aggódni a lelkemért. Az az igazság, hogy egyszerűen nem szeretek sokáig gyerekek között lenni. Történelmileg ez nem is szokatlan az apák körében, de manapság szinte illegálisnak számít. Nagyon összezavar és szorongást okoz. Valószínűleg az lenne az ideális, ha heti 70-140 percet, nagyjából napi tíz percet, esetleg kétszer tíz percet a munkaszünetekben a gyerekeimmel játszva töltenék. Igazán szeretem őket, de ha 10 percnél tovább kell néznem vagy szórakoztatnom őket, felforr az agyvizem. Csak dolgozni akarok, elérni valamit. Próbálok hálás lenni, de nem megy.
Reggel 9 óra van, január 3., szombat. Napsütéses, meleg nap Austinban, és a négyéves fiam könyörög, hogy menjünk ki labdázni. Kávéztam, még ébredeztem, és nem volt kedvem, de ebben a korban csillapíthatatlan a játékkedve. Egyre csak könyörgött, így engedtem neki, mosolyogva.
Semmi bajom nincs azzal, hogy kedves és szerető apa legyek, a gond csak az, hogy nem élvezem. Nem arról van szó, hogy a saját örömömet akarom maximalizálni; egyszerűen rosszul érzem magam attól, hogy olyan kevés örömöt találok benne, miközben azoka barátaim, akik szintén apák, állítólag annyira élvezik.

Gyönyörű nap. Egy festői, fákkal szegélyezett utcában élünk. Még viszonylag kipihent is vagyok az ünnepek után. Labdázni a fiaddal elvileg ikonikus, felemelő élmény. Belül mégis minden percben csak azt érzem, hogy nem akarok ott lenni. Inkább innám nyugodtan a kávémat. Aztán bűntudatom lesz, kegyetlenül hálátlannak érzem magam és szégyenkezem, amikor befejezzük. Tudom, hogy tinédzserkorában visszasírom majd ezeket a napokat.
Ésszel mindezt belátom, próbálom türelmesen feldolgozni, de érzelmileg semmi sem segít. Szörnyű ember vagyok? Vagy az érzéseim egy történelmileg normális tartományon belül vannak, és a modern nevelési normák tévesek? Hogy az én hibám vagy sem, az már nem is érdekel, csak meg akarom érteni. Valami nincs rendben, és arra már nem hivatkozhatok, hogy kezdő vagyok.”

Sok X-felhasználó magyarázta el, hogy valójában nem „normális”, ha valaki gyereket vállal, majd naponta néhány percnél többet nem akar vele lenni. Még a konzervatívabbak is meghökkentek ezen, mazsolázta ki a DailyDot. És ugyan kapottt támogatást is a bátorságáért, hogy ezt elmondta, de hamar elérkezett a történet a még kellemetlenebb kérdéshez:

A cikk a hirdetés alatt folytatódik.

mi lenne, ha mindezt egy anya írná le?

„Nem, nem normális, ha felforr az agyvized, miután tíz percet töltesz a kisfiaddal, aki csak labdázni akar veled” – érkezett a válasz a CatholicCharm-tól. „Utálom felhozni a kettős mércét, de képzeld el, ha egy anya mondaná ezt??”

Mások még egyértelműbben fogalmaztak. „Ha őszinték akarunk lenni, kifejezetten radikalizáló végignézni, ahogy egy anyát porig aláznak azért, mert egy éjszakára az apára bízza a babát, hogy végre aludhasson, miközben egy apa simogatást kap azért, mert bevallja: felforr az agya, ha tíz percnél tovább kell a saját gyerekeivel foglalkoznia” – fogalmazott @webdevMason.

A God & Country @SWENGDAD sem kertelt:
„Igen, szörnyű ember vagy. Mivel annyiszor megkérdezted, elmondom. Nem a ’nevelési normák’ a hibásak. Te vagy az. Dopaminfüggő vagy, és ezért engeded meg magadnak, hogy kisgyerek módjára dühbe gurulj, ha az aktuális hóbortjaid nem váltanak ki rajongást.”

Másnap Murphy egy némileg megbánó poszttal reagált a visszhangra. A kommenteket három tanulságra bontotta: valószínűleg ingerfüggő módon működik (dopamin-problémák); túl keveset van együtt a családjával reggelente; és nem férfias dolog az érzéseivel foglalkozni.
„Sokan mondják, hogy terapeutához kéne mennem, de ez (a nyilvános fórum) nyilvánvalóan sokkal jobb, mint egy terapeuta” – állította. „Brutális, gyors, tömör és ingyenes – érzed a csontjaidban, ha egy gyűlölködőnek igaza van, és figyelmen kívül hagyhatod, ha nincs.”

A történet azonban itt nem ért véget. A felhasználók elkezdték visszanézni Murphy régi posztjait, és gyorsan kirajzolódott egy minta. Egy nappal korábban például arról írt, hogy a nők boldogtalanabbak, amióta egyenjogúak. „A nők kevésbé boldogok a felszabadulásuk óta” – írta, és hogy reggel adatokat számolt, ahelyett, hogy a fiival játszott volna.

Többen arra is vették a fáradságot, hogy 2020-ig visszaolvassák Murphy posztjait. „Amikor a nők rájönnek, hogy a legtöbb férfi nagyjából úgy akar gyereket, ahogy egy hatéves egy kiskutyát, akkor ezeknek a sz*r ügyeknek egy része már csírájában el lesz fojtva” – volt az egyik, amin fennakadtak, de az alábbi posztja is érdekes: „Egy másik ok, amiért gyereket akarok, hogy legyen „társadalmi fedezetem” a növekvő vágyamra, hogy gazdag legyek. Egy pénzéhes, gyerektelen férfit gonosznak tartanak, de egy ugyanilyen apát jónak.”

És ez valahol igazolás is: akaratlanul is rámutat arra, milyen könnyen adunk felmentést egyes szerepeknek, miközben másokat magától értetődőnek veszünk.