Tisztelt Doktornõ!

A szüleim mostanába elég rossz viszonyban vannak egymással. Próbáltam segíteni, mindkettõjükkel beszéltem. Sajnos semmi sem segített a helyzeten. Azt tervezik, hogy elvállnak, de én úgy érzem nem bírnám ki. Anyukám a munkahelyén sokat idegeskedik és rajtunk vezeti le a feszültségét. Apukám pedig hajlamos visszaszólni neki. És a legrosszabb az, hogy minden este veszekedés van itthon. Hogy tudnám megoldani a helyzetet?

Tisztelt Doktornõ!
A tanácsát szeretném kérni,hogy van e még esély arra,hogy a párom visszajon?
Õ 34 éves,én 39.6 éve ismerkedzünk meg munkahelyünkön,mindketten túl voltunk egy rossz kapcsolaton,1-1 gyerekkel a nyakunkban,igaz az õ gyereke a feleségnél maradt. Eleinte jól megvoltunk,jártunk szórakozni,a szüleink megszerettek minket,a gyerekeket is. Aztán kb: 1 év után kezdett szépen megromlani minden,mert a testvérem látta egy másik nõvel csókolózni.Persze ezt a mai napig tagadja,és a testvéremet horda le mindennek.Akkor hittem neki,mert szerettem,és éltünk tovább,de a tüske, a bizalmatlanság és a féltékenység belém költözött. Majd terhes lettem,mire elértem a 12 hetes kort,kitalálta,hogy neki nem kell gyerek,mint utólag kiderült,azért mert felvette a kapcsolato a régi szeretõjével,akivel 40000 ft-os tel számlákat csinált stb... Persze ezt is tagadta.Egyre több volt a hazugság a vita,a pocak meg nõtt,ö nem költözött ide,nekem kellet utolsó hetesen odaköltöznöm az anyjáékhoz,hogy ne legyek egyedül,ha a pici megszületik. Aztán megszületett,eleinte szép volt minden,majd megint lebukás a telefonszámlálkkal,randik sógornõmnél a volt szerelmével,stb.ami persze megint le lett tagadva,pedig a nõ anyja is nekem állt egyszer a boltban,hogy állítsam le a párom,mert állandóan zaklatja a lányát. Ezt is lenyeltem.Hazaköltöztem saját otthonomba,a gyerekekkel,2 nap múlva jött õ is. Egy darabig elvoltunk,aztán megint jöttek a viták,ugyanis a lány ha nála volt,nem hozta hozzánk haza,hanem az anyjáékhoz vitte,ott is aludtak,olyankor nem is nagyon láttam.De ezt is eltürtem,de bele sos nyugodtam,mindíg nyaggattam,hogy jojjenek ide.A kirándulások elmaradoztak.Azaz neki voltak.PL:reggel felhívott,hogy jön nemsoká.Vártam,nem jött,egész nap hívogattam,este tudtam meg a testvérétõl hogy elment a lányával az állatkertbe.Irtam neki,hogy hívjon fel,tudom hol van,stb.Ebbõl is meg lett a nagy vita,én lettem kihozva hibásnak az egészbõl,hogy mit képzelek én,mit dühöngök,azt csinál a lányával amit akar,oda megy vele ahova akar,stb.Volt még számtalan ilyen \"kirándulás\",ami csak késõbb derült ki (strand,koncert,Mc Donald\"s),persze mindíg én húztam a rövidebbet. Hiába kértem-könyörögtem-hogy ne hazudozzon,ne bírta megállni,két nap miatt megint jött valami hazugság,ami kiderült.Hozzáteszem,mindemelett az ágyban esténként összebújva aludtunk,és a aszex is mûködött,igaz visszagondolva,elég \"lapos\" együttlétek voltak. A nyáron figyelmeztettek megint,hogy egy kis 26 éves csitri nagyon legyeskedik körülötte,és õ nem nagyon tiltakozik ellene.Megemlítettem,megint tagadott,hogy már betegesen képzelgek ,meg ilyenek.Aztán taktikát váltottam: hallgattam,figyeltem és nyomoztam.Az elsõ egy sms-volt,melynek lényege \"hiányzol,puszi\".Ezt is tagadta,hogy nem neki szímezték,biztos félreküldék.Ez szeptember 19-én volt.Innentõl kezdve,biztos voltam benne hogy van valakije,mindíg mondogattam neki mondja el,tagadott mindent,pedig konkrét dolgokkal bukott le,azokat is letagadta,mígne március 1-én jött a nagy kiborulás.A csaj elhajtotta,és itthon is kiborult minden,mert látttam rajta hoggy baja van,addig nyaggatam ,hogy elmondott mindent.Azt is hogy vége vele,pasija van a csajnak,velünk marad,minlket szeret,olyan lesz minden mint az elején...stb.Olyan is volt,egészen húsvétig.Aztán megint kezdett furcsa lenni,nem vette fel a telefont,össze-vissza beszélt merre van. Aztán most 13-án reggel,egy kellemes \"párnacsata\" után,és hogy elmondta mennyire szeret,megtörtént a baj. Elugrott friss péksütié a pékségbe,és úgy jött haza,hogy a másikat szereti,nem engem,megpróbálja vele,elköltözik-és el is ment.(Megegyeztünk,hogy õ hozza-viszi a gyereket oviba,este hatig vele lehet,hétvégente is egész nap,ha éjszakás vagyok vele aludhat,és mivel a 3és fél éves fiunk nagyon apás,nem értette hova lett az apja,megkértem jöjjön el,és esténként legyen vele,altassa el,ne sérüljön a gyerek,amit meg is tesz.Helyesen cselekedtem a gyerek láthatással kapcsolatban?) A csaj is otthagyta a pasiját a párom miatt-egyik óráról a másikra.A nõröl csak néhány szót:fél év alatt folyamatosan,havonta cserélgette a pasijait, ezek közt 3 családapa volt,akit a családjától szedett el,köztük a párom is. 5 napja történt,és nem hagy nyugodni a gondolat,jár az agyam egyfolytában.Mondja Doktornõ! Én rontottam el valamit? Az én hibám? Várjam hogy hátha visszajön,vagy hagyjam a fenébe? De ott a fiunk,meg az anyagiak! Kérem adjon tanácsot!

Kedves Krisztina!
57 éves vagyok. 34 éve vagyok házas, ebbõl az utolsó hét évben csak papíron és egy házban lakva a férjemmel, akinek felvállalt külsõ kapcsolata van. Két évvel ezelõtt agyvérzést kapott, amibõl elég szépen felgyógyult. Egy 31 éves lányunk van, aki a párjával él, és egy 28 éves fiunk, akivel együtt élünk. A fiam születésétõl fogva problémás, 10 osztálya van és egy szakmát is elvégzett speciális iskolában. Korlátozó gondnokságom alatt van, mert mentálisan sérült, 57 %-ra le van százalékolva. 14 hónapot dolgozott 2 munkahelyen, majd munkanélküli lett, azóta idõnként alkalmi munkákat vállal. A retardáltsága mellett a legnagyobb probléma, hogy lassan 10 éve alkoholista. Viselkedése változó, többnyire agresszív ha iszik, emiatt rendszeresen vannak veszekedések, idõnként verekedések. Az apjával nagyon rossz lett a kapcsolata, pedig az apja próbálkozott, hogy normális kapcsolat legyen közöttük, de most már õ is inkább magával törõdik a betegsége miatt, lemondott a fiunkról. A légkör nagyon rossz itthon, hisz mi is alig köszönünk egymásnak a férjemmel és csak a nagyon fontos dolgokat beszéljük meg, amikor muszáj. Eddig a lányommal próbáltam megbeszélni a családi problémáimat, de õ is belefáradt és nem kíván tudni a gondjaimról, tulajdonképpen jogosan, hisz a saját életét nyugodtan szeretné élni. Az utóbbi idõben azt kérte, hogy ne keressem õt, amíg meg nem oldom a problémáimat, vagy ha igen, egyáltalán ne beszéljek róla.
A fiammal nagyon hullámzó az érzelmi kapcsolatom, de az anyja vagyok, nem tudom feladni a reményt, (bár idõnként a határán állok) hogy jobbra fordul egymással a viszonyunk, s valamelyest az alkoholról is le tud mondani. Az elvonókúrát elutasítja, én próbálok a magam módján jól-rosszul hatni rá, ami hol sikerül, hol nem. Keresem a megoldást hogy normalizálódjon a családi kapcsolatunk a fiunkkal és azt szeretném, ha nem csak velem, hanem az apjával is. Tudna-e nekünk ebben Ön segíteni, vagy ha nem akkor megadna-e egy olyan szakember címét, akihez ha sikerülne rávennem a fiamat és a férjemet, elmehetnénk? Válaszát elõre is köszönöm! spagoka

Tisztelt Doktornõ!!A problémám a következõ:16 éve élek házasságban.Nagyon szép életünk volt.A a férjemnél sajnos most kiborult a b....Õ engem nagyon szeretett amit ki is tudott mutatni.Én is szeretem csak én sosem tudtam neki kimutatni.Nekem az idegen volt.Igaz jelezte ezt felém de én nem gondoltam hogy ez ennyire fáj neki.Mert mindig továbra is ugyan úgy körülrajongott,mint azelõtt.Most úgy érzi hogy õ csak egy megtûrt személy volt.2 hete elköltözött ,hogy letisztuljanak a gondolatai.Azt mondja már nem szeret.De nem tudja hogy mit akar.Én sokat tanultam ettõl a pofontól.Szeretnék egy szakember segítségével megváltozni és visszakapni õt amit most õ még nem akar.Nagyon szeretem õt. Leszünk mi még boldog házasok?? várom válaszát!

Kedves Krisztina!
Férjemmel 4 éve vagyunk házasok van egy kisfiunk 2 és fél éves.A férjemnek elõzõ kapcsolatából van egy 9 éves fia.
Õk nem voltak házasok mikor szétmentek csak szóban állapodtak meg,hogy a férjem minden hétvégén elhozza a gyermeket.(1 éves kora óta)Azóta sajnos az anyuka részérõl odáig fajult a dolog,hogy már minden szünetet itt tölt nálunk a gyermek,minden hétvégét itt tölt.Az anyjukájával nem tölt egyetlenegy hétvégét sem.Sem szünetet.Ezt persze nem a gyermek kéri,hanem anyuka közli,hogy ez igy lesz és kész.Minden ruhát mi veszünk nekima férjem havonta pluszba még fizeti a gyerektartást.Az anyuka az iskolába úgy adja elõ magát,hogy õ egyedülálló anya.A valóságban pedig egy perc szabadidõt sem tölt a gyermekével.Ha meg van beszélve,hogy például most a téli szünetbe 30-án haza vittük mert este szinházjegyünk volt(tudta az anyuka is)akkor kitalál valamit,hogy miért ne vigyük haza.Pl.beteg,dolgozik,stb.Tudjuk,hogy hazudik.
A gyerekérõl nem akar lemondani(gondolom a segélyek miatt),de nem is akar vele lenni.A gyermek szereti az édesanyját,szeret nálunk is lenni.
Én mondtam a férjemnek,hogy menjünk be a gyámügyre és kérjünk gyemekelhelyezést.Tehát,hogy ide kerüljön a gyermek hozzánk.De a férjem nem akarja,mondván,hogy szerinte ugysem kaphatnánk meg a gyermeket.
Ön szerint van rá esélyünk,hogy hozzánk kerüljön a gyermek?Illetve nem lehetne anyukát arra kötelezni,hogy néha õ is legyen a gyermekével?(az anya egyedül él,nincs párkapcsolata illetve a szüleivel lakik,hétvégente nem dolgozik,otthon tévézik,alszik,stb.A gyermek hétközben az iskola után szintén tévézik illetve számitógépezik)
Köszönettel:Tira

Kedves Krisztina!

En es a parom 11 eve elunk egyutt, szuletett egy kislanyunk 4 eve. Megismerkedesunk elott mind a ketten voltunk mar hazasok, neki az elozo hazassagabol ket gyermeke szuletett. Tehat mindig is nagy volt a felelosseg ami terhelte. Van egy lakasunk is amire kolcsont vettunk fel. A parom maganvalalkozo, igy szerzodesei mindig 3 vagy 6 honapra szolnak. Sok orszagban eltunk, miota egyutt vagyunk. Parom munkaja teruleten maximalista, sokat dolgozik. En mindenben tamogattam, ha a kollegaival ment el, ha a volt iskolatarsaival, ez nem okozott problemat. Nem veszekedtunk, \"mindent\" meg tudtunk beszelni. Voltak olyan pillanataink amikor esetleg titkokrol vagy mire vagyik a masik, beszelgettunk...mondta, hogy en neki tokeletes vagyok, boldog velunk. Az haloszobankban nem voltak gondok, nem volt olyan, amit ne tettem volna meg neki. En is egy no vagyok es megereztem, hogy valami megsem stimmel. Sokszor tett igeretet, hogy tobb idot fog velunk tolteni, nem fog annyit dolgozni (napi 10-13 orat), sokszor szombat es vasarnap is. Tehat annyi probalkozas utan ravettem magam, hogy szemelyes dolgaiba belenezek, az elso ami eszembe jutott a laptopja volt, amit mindig bezart amikor esetleg kint volt dolga, vagy nem ult elotte. Harom honapja nyitva felejtette, beleneztem es rengeteg sex klubnak es prostitualtaknak a telefonszamat talaltam, forumokat kulonbozo orszagokbol, hogy hol es mit lehet kapni prostik koreiben. Amikor rakerdeztem, hogy ezek miert vannak ott, miert tarolja, akkor a valasz az volt, hogy csak a kepek miatt, szereti a nagymellu noket nezegetni, ugy mondta el mint aki aldozat, kiskora ota tetszenek neki a nagy mellek, kulonbozo formak, de mindenkeppen a D-es meretuek. Nekem B a merete a mellemnek. Nem hittem neki, ereztem, hogy latogatta is oket. Az en laptopomba is szetneztem, es ebben is boven talaltam, de most mar nem is a kep latszott a prostirol, hanem a nev es a telefonszam. Ket napja, tehat a sarokba lett szoritva, bevalotta az igazat. Tehat fizetett a sexert, minden orszagban, tobb even at. A kislanyommal mindenhova elkisertuk, csak hogy este egyutt tudjunk lenni, ne kelljen tavkapcsolatban elnunk. Tehat o valamilyen aldozat, mert ezt egy fobianak, manianak tudja be, akit vonzanak a nagymellu nok. Ezen kivul mondta, hogy ha sikere volt, es tul nagy volt a nyomas rajta, egy nagy munkan volt tul, egy nagy feladaton, akkor mindig vagyott hogy \"lazitson\". Es miert ne egy prostinak? mert azt ugy se tudja meg senki. Nem merte fel, hogy mit veszithetne. Ma mar szanja banja tetteit, ker hogy bocsatsam meg, kezdjuk elolrol, bizonyitani fog. Mondta, hogy talan olyan ez mint egy alkoholistanak az alkohol. Rabjava valt, vagy elment egy barba vagy egy prostit hivott, hogy lazitson. Faj ez ma mindenkinek. Neki is. Tehetetlen vagyok, hogyan lehet hinni egy emberben akit 11 eve most ismertem meg igazan. Betegseg lenne ez? De legalabb egy ko esett le a szivemrol, hogy nem kell tobbet askalodnom. Nem voltam feltekeny, sokszor mondtam neki, hogy elmehet baratjaival, ha keson jott haza az sem volt baj. Hosszu volt a \"poraz\"? Ha ez nala betegseg, megtud-e egy ilyen ember valtozni, mert nagyon megszeretne. Szeretem. Egy boldog par voltunk, es ma fajdalom van mind a kettonknek a sziveben.

Koszonettel: Andrea

Kedves Krisztina!
Van egy nõvérem, 30 éves, a szüleimmel él vidéken. 9 éves kora óta ír, 12 évesen már cikkei jelentek meg országos lapokban, azóta is különbözõ szociológiai témákkal foglalkozik írásaiban, ám semmilyen lapnál nem tud elhelyezkedni, nem képes alkalmazkodni, egyáltalán kimenni a lakásból. Az egyetemet még mindig nem végezte el (ez a második befejezetlen egyeteme), otthon nem csinál semmit (házimunka, bevásárlás, szülõknek segítség stb.), bezárkózik a szobájába, és nem hajlandó kimozdulni emberek közé. Az egyetemre sem jár be, a vizsgáit azonban színjelesre teljesíti, ám a szakdolgozatát képtelen megírni, többször változtatott témát, nem mer elmenni nyelvvizsgázni (pedig szerintem le tudná tenni). Ha a tavaszi félévben nem diplomázik, kirúgják. A szüleim mindenben támogatják, segítik, szeretnék, ha végre már a saját lábára állna és tudná kamatoztatni a tehetségét. De kezdenek belefáradni a folytonos hangulatingadozásaiba, rettentõ rossz természetének kicsapongásaiba. Azt látják, hogy tehetetlenek, nem képesek segíteni rajta. Az utóbbi években édesanyám mellett sokszor fordult hozzám is tanácsért a döntéseihez. Nagyon nehezen dönt, bármirõl is legyen szó, és mások véleményét is többször kikéri, annak ellenére, hogy tudja, hogy mi lesz a válasz a kérdésére.
Én nyáron férjhez mentem, elköltöztem otthonról. A testvérem ezt úgy élte meg, hogy én becsaptam õt, cserbenhagytam és magára hagytam. Holott már egy évvel az esküvõ elõtt tudta, hogy összeházasodunk, és tudatosan szépen, lassan közöltük vele a hírt. Azóta naponként felhív, hogy hiányzom neki, miért nem vagyok otthon vele, miért nem foglalkozom vele többet. Úgy gondolom, hogy most még többet foglalkozom vele, mint elõtte, azért is, mert súlyosbodni látszanak a problémái. Amiben csak tudok, próbálok neki segíteni. Például pályázatokat kerestem neki, ahová elküldheti az írásait. Ezek általában pénznyereményes pályázatok, a testvérem ugyanis nagyon fél az elszegényedéstõl, attól, hogy nem lesz mibõl megélnie. Eddigi életében szinte soha semmire nem kellet költenie, a szüleim és én a tandíjába is besegítettünk, ráadásul véletlenül megtaláltuk a rejtegetett pénzét is, ami nem kevés. A pénzrõl való tudomásunkat nem hoztuk szóba elõtte, mert megvádolt volna minket azzal, hogy kutattunk a holmija között.
Nem tûri a kritikát és sikertelenséget, most éppen úgy látszik, hogy nem nyert meg egy írói pályázatot és azzal fenyegetõzik, hogy öngyilkos lesz. Depressziós jeleket mutat a bezárkózásával, a hangulatingadozásaival, a nem normális alvási tevékenységével (kb. hajnali 3-4 körül fekszik le 8-9 körül kel.), az étkezésével (napokig nem eszik semmit, aztán rengeteget). A szüleimmel nagyon csúnyán beszél és bánik, szinte elüldözi õket a saját otthonukból. Fõleg édesanyám van kitéve a bántásainak, de én sem panaszkodhatom. Lelkileg terrorizál minket, és ha azt mondjuk neki, hogy elvisszük egy pszichológushoz, teljes az ellenkezése. Egyébként a szüleim már fiatalabb korában 15-18 évesen két alkalommal is el akarták vinni õt pszichológushoz, de egyszerûen nem tudták beültetni az autóba. Mostanában nagyon sokszor szegeztem neki a kérdést, hogy ha beteg (ugyanis tudja magáról pontosan, hogy beteg és hogy mi az alapja a depressziójának), akkor miért nem megy el pszichológushoz. Azt mondja, hogy már nincs kedve élni, neki semmi nem jött össze az életben, minek éljen. Az utóbbi hetekben minden nap fenyegetõzik az öngyilkossággal.
A szüleimen pedig már a teljes elkeseredettséget, reménytelenséget és belefáradtságot látom, ráadásul csak ritkán tudok hazamenni, hogy egy kis lelki bátorítást adjak számukra. Mindannyian, kivéve a testvéremet, hívõk vagyunk, sokat imádkozunk érte, de úgy gondolom, még mást is tehetnénk a testvérem gyógyulásáért.
Mit tegyek/tegyünk (a szüleimmel)? Kérem, mielõbb adjon tanácsot!
Köszönettel: egy testvér

Kedves Krisztina!
Szilvia vagyok 26éves és van egy 2,5 éves kisfiam a gyerek apjával, (exemmel) augusztus közepén váltunk szét mert sok volt a veszekedés és kint éltünk 3 évet Montenegroban együtt voltunk 4 évet és azért is veszekedtünk sokat, mert féltékeny voltam az egyik alkalmazottamra, kint nyitottunk egy kürtöskalács céget, de mellete dolgozott az exem csak nem járt haza. Aztán egy idõ után arra lettem figyelmes hogy mikor lementem a picivel az üzletbe mindig össze voltak meglegedve és amikor egymásra néztek csillogott a szemük aztán egyik ismerõsöm akire féltékeny voltam annak a barátnõje aki az én barátnõm is õ erõsitette bennem azt hogy igen sajnos együtt vannak de ezt az exem persze tagadta. Én meg bosszubol ismerkedtem egy pasival \"tudom hülye húzás volt\". Mikor haza költöztem a fiammal magyarországra összejöttem vele. Eleinte szép és jó volt, viszont kiderült hogy idegbeteg és ragaszkodó típus. Aztán éreztem egy érzést hogy az exem hiányzik és vissza szeretnék menni hozzá új életet kezdeni mint egy igaz család, ezt probáltam is vele megbeszélni de õ nem akar kibékülni velem mert fél hogy ismét veszekedés lenne, mondtam hogy akkor megváltozom csak fogadjon vissza mert nem találom a helyem nélküle! A mostani pasimmal meg még együtt vagyok sajnos nem tudok kilépni ebböl a kapcsolatbol mert zsarol azzal ha õt elhagyom felvágja az ereit már 2x is megprobáltam lelépni és mind a 2x vágdosta a karját. Nekem ez nem hiányzik!! Csak az a baj még hogy össze is költöztünk albérletbe velem van a fiam is és nem hiányzik az ilyen. Hogyan tudnék kilépni ebböl a kapcsolatbol? Mit mondjak neki hogy elengedjen?Még annyit nem mondtam el róla hogy örökbe fogadott férfi akit 1 éves korára elhagyta az anyja és nevelõszülõkhöz került ahol a nevelõ anyja meghalt és nincs senkije ezért is ragaszkodik. Mit mondjak még az exemnek hogy vissza fogadjon? (kicsit makacs típus) Nagyon szeretném hogy ujra egy család legyünk békésen! Várom figyelemmel válaszát! Köszönöm!
Üdv:Szilvia

Kedves Krisztina!

30 éves anyuka vagyok, négy éves a kisfiam. Férjemmel 8 éve ismerkedtünk meg és akkor házasodtunk össze, amikor kiderült, hogy szülõk leszünk. Nem terveztük a babát, de amikor kiderült, hogy jön a gólya, mindketten boldogok voltunk. Ma már úgy érzem, hogy rosszul döntöttem, voltak korábban is jelek, de az idõ kerekét nem tudom visszaforgatni.
Kapcsolatunk nagyon idilli volt az elején. Fõiskolára jártam és amikor tudtunk találkoztunk, együtt voltunk. Férjem, a megismerkedésünk elõtt lépett ki egy hosszabb kapcsolatból, volt barátnõjével egy közösen bérelt albérletben éltek, az édesanyja pedig egy másikban - akkor még tudott magáról gondoskodni. Amikor mi megismerkedtünk, akkor férjem az édesanyja albérletébe költözött, mert addigra felélte az anyukája sz összes megtakarított pénzét, rokkantnyugdíjasként pedig nem tudta fedezni költségeit. A férjem úgy segítette, hogy hozzáköltözött és a fele költséget magára vállalta. Késõbb már gyakorlatilag mindent õ állt.
Amikor befejeztem a fõiskolát, munkába álltam és szerettem volna ha elkezdjük a közös életünket. A férjem is így gondolta, de mivel saját lakásra nem volt pénzünk, ezért elkezdtünk albérleteket keresni. Találtunk is egy megfelelõt, ahová beköltöztünk. Már ez sem ment simán, mert eleinte kettõnknek kerestünk \"fészket\", de a férjem bejelentette, hogyha mi is albérletbe élünk és az anyját is támogatnia kell, akkor nem tudunk félretenni, hogy egyszer saját lakásunk legyen. Tehát a \"a drága mama\" is költözött velünk. Itt követtem el egy óriási hibát, hogy ezt hagytam. Én nem tartom magam tisztaságmániásnak, de szeretem ha rend és tisztaság van körülöttem; az anyósomnak viszont teljesen már fogalmai vannak a tisztaságról. Õt nem zavarta, ha sáros cipõvel végigment a lakáson, vagy a heti étlap látható volt a gáztûzhelyen. Egyszer elutaztam három napra, a mosatlan pedig megvárt. stb. stb. A költségekbe nem sokat adott bele, mert a rokkantnyugdíja nagy részét elissza. Amikor megkapta a nyugdíjat, akkor néhány napig bezárkózott a szobájába, csak a sarki boltba ment el alkoholért. Addig iszik, míg el nem fogy a pénze, utána pár hétig tiszta. Volt olyan, hogy a férjemmel egy esküvõre indultunk, az öltönyéhez kapott tõlem ajándékba aranymandzsettákat. Amikor öltöztünk és nyúlt be a szekrénybe a kis dobozba, amiben a mandzsettákat tárolta, akkor csak egy zálogcédula volt a helyén, amit természetesen nekünk kellett kiváltani. Anyósom azt mondta, hogy szüksége volt a pénzre, azért vette el, de több alkalommal is tûntek el dolgok. Ez sok veszekedés forrása volt a férjemmel. Ekkor nekem elegem lett, összepakoltam és visszaköltöztem a szüleimhez. A férjemmel nem szakítottunk, mert ezeket leszámítva boldog voltam vele, nagyon jó közöttünk az összhang és szeretem. A legfõbb indok pedig az volt, hogy hamarosan kiderült, érkezik a baba. A körülményekre való tekintettel úgy döntöttünk, hogy én maradok a szüleimnél és ide rendeztük be a babaszobát. A férjem végig velem volt, de nem éltünk egy helyen. Neki az otthona még mindig a közösen választott albérlet, ahol az anyjával él. Anyósomat megpróbáltuk elvonóra vinni, de õ nem egyezett bele, ezért nem lehet kényszeríteni. Abba belement, hogy beültettek vmit a combjába, amitõl állítólag rosszul lesz, ha iszik, de ez nem vált be.
Már négy éve élünk így, egy család vagyunk, de mégis külön. A férjem és a fiam rajonganak egymásért, sokat vannak/vagyunk együtt, de nem élünk együtt, ami mindenkinek rossz. Szinte minden héten a férjem és az anyja elmennek a gyógyfürdõbe néhány órára, néha esténként együtt tévéznek. (Amikor az anyósom józan idõszakát éli.) A férjem gyakran mondja, hogy ez neki sem jó, õt is idegesíti az anyja trehánysága, alkoholizmusa. Most lehetõségünk adódott, hogy egy kis lakást vásároljunk magunknak, de amikor elkezdtünk nézelõdni, akkor kibújt a szög a zsákból, hogy \"milyen jó lenne, ha a \"kedves anyósom\" is velünk költözne\", mert így vigyázhatna néha a gyerekre stb. Én ezt viszont egyáltalán nem akarom! A fiamat nem szívesen bízom rá, nem is nagyon szoktam, és attól tartok, hogy nagyon sok gond lenne vele. Azt sem akarom, hogy a fiam ilyen körülmények között nõjön fel.
Ha szóvá teszem, hogy ez nem normális, hogyha nyaralni, kirándulni megyünk, anyósom is jön, még nem voltunk úgy sehol, hogy hármasban a gyerekkel. Az sem normális (szerintem), hogy egy 40 éves férfi az anyjával eljár fürdõbe rendszeresen, vele tévézik stb. Ha ezt elmondom a férjemnek, akkor azt mondja, hogy én \"családtönkretevõ\" vagyok, meg állandóan féltékeny és egy hárpia vagyok.
Tényleg ilyen vagyok? Ez tényleg normális lenne, hogy így élünk és az anyós ilyen központi szerepet tölt be? A barátainknál, ismerõsöknél nem ezt tapasztalom, de nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás. Nem akarom, hogy az anyósom egyedül maradjon, mert akkor az a gyanúm, hogy halálig inná magát, de vele sem akarok élni. Egy normális családot szeretnék a férjemmel és a gyerekemmel (ahol néha néha ott egy segítõ nagymama).

Kedves Doktornõ
A férjem 34 év házasság után elköltözött anyáron egy másiknõhõz egy hét után vissza kõltõzõtt a kérésemre.Késõbb rájöttem hogy még mindig folytatódik a kapcsolat,de mindent tagadott és állandóan hazudott. Három hete elmentem dolgozni és addig Õ megint elköltözött irt egy levelet de az is tiszta hazugság nem tudom hogy hol van és elérni sem tudom még telefonon sem,szóba se akar állni velem.Ennek ellenére én még mindig szeretem és sajnálom.Mit tehetek?Segitségét elõre is köszönöm!

Tisztelt Krisztina!
Nem is tudom hol kezdjem, igyekszem a lényeget kiemelni.
Több mint öt évet házasságban éltem exemmel, van egy közös kislányunk, aki 6 éves. Amikor elváltunk, beleegyezett a gyerekelhelyezésben, a kislányom velem él. Jelenleg ott tartunk, hogy beadta a gyermekelhelyezési pert, mondván, hogy rossz anya vagyok, s kislányomat én tettem tönkre lelkileg, fizikailag.
Sajnos már válásunk elõtt is súlyos gondok voltak, soha nem segített a gyereknevelésében, a problémák már akkor elkezdõdtek. Én férjnél vagyok egy éve, három éve együtt élünk, s öt hónapja született egy kisfiúnk, akit szívbõl imád a kislányom is, meg mi is. A bírósági idézésben csupa hazugság van leírva, meg feltételezések, rágalmazások. Keresõ, tisztességes emberek vagyunk. Férjem is szívbõl szereti a kislányomat is, soha nem éreztette vele, hogy õ nem a saját gyermeke. Mindent megteszünk, hogy tisztességesen felneveljük a gyerekeket, tény, hogy a kislányom sovány alkatú (mert ez is szerepel az általuk leírtakban, hogy amióta elváltunk, azóta fizikailag leépült a kislányom), mint én, s vannak lelki gondok, de nem miattam, hanem nyilván megviselte a válás, meg ami ezekkel jár. Bár lehetne regényt írni, hogy még pontosabb választ kaphassak, de talán a lényeget sikerült leírnom.
Kérdésem az lenne, hogy bár egy ügyvéd azt mondta, hogy megnyerhetõ a per, de kérdésem szintén az lenne, hogy van esélye exnek, hogy elvegye tõlünk a kislányomat? Itt van a testvére, imádják egymást. Mi az az indok, amiért elveszik egy anyától a gyermekét?
Köszönöm elõre válaszát.

Tisztelettel: egy kétségbeesett anya

Kedves Doktornõ!
Párommal 10 éve vagyunk együtt ebbõl 5 éve vagyunk házasok. Született két csodálatos kisfiúnk akiket imádok. És igen az egyik probléma az az hogy a kicsivel még el van a párom de a naggyal(4 éves) már nem. Sokszor ordít vele üvöltözik ha nem azt csinálja amit õ gondol. Sajnos már volt hogy meg is ütötte amit én persze nem tudtam szó nélkül hagyni. Õt volt hogy verte az apja. Nem tudom mit tegyek mert néha igen megrémiszt a viselkedése. A másik probléma az az hogy sokat veszekedünk sokszor apróságokon és mindig meg tudjuk beszélni de eltelik egy kis idõ és ugyan ott tartunk mint a veszekedés idején. Én úgy érzem elhanyagol bár õ ezt nem így látja. Õ elszokott járkálni bulizni de engem nagyon ritkán visz magával,sokszor gyanúsan viselkedik titkolózik elõttem. Már az is meg fordult a fejemben hogy van valakije. Mikor rákérdeztem teljesen fel volt háborodva hogy én miért gyanúsítgatom. Nem tudom mit tegyek egy elkeseredett anya és feleség. Remélem tud valami tanácsot adni. Várom mielõbbi válaszát. Köszönöm.

Kedves Doktornõ!
Azért fordulok önhöz mert már nem tudom mit is tegyek.
Férjemmel (34 éves én 27) Több mint 8 éve vagyunk együtt, Abból 7 éve házasok. Van két gyerekünk, egy 6 éves fiú és egy 3 hónapos kislány. vannak és voltak kisebb problémáink. de valamelyik nap összevesztünk, igen csúnyán. Majd nagy nehézségek árán leült velem beszélgetni. azt mondta nem szeretné hogy elmenjek mert boldog velem csak ne legyek féltékeny. megkérdeztem szeret e még és azt mondta nem tudja mit érez irántam. Nem mondja, hogy szeret de azt sem hogy nem. De nem tudja mióta. Én gyanítottam ezt mióta megszületett ez elsõ gyerek, mert akkor megváltozott. Rá is kérdeztem párszor de mindig lerázott hogy "neked ez a mániád" meg hasonló. mindig megnyugtattam magam. De most hogy ki is mondta nagyon fáj.
Érdemes e így vele maradni. Én szeretem õt. Vagy szerethet e még engem?
igy most úgy érzem nem bírom tovább. akkor minek legyek vele ha nem szeret? vagy miért boldog és nem akar elveszíteni? ha nem szeret nem mindegy?
Válaszát köszönöm!
Judit

Kedves Krisztina!

28 éves,fiatal anyuka vagyok.A kisbabám 4 hónapos.A babával és a hozzá való türelmemmel minden rendben,nem sírós nyugodt és jó kedvû kisbaba.
Ami aggaszt az a párommal való viszonyom.Nem tudom,hogyan kell újra "nõ" lenni aki régen voltam.
Nagyon szeretjük egymást,nagyon jó apuka,mindenben egyetértünk,nem veszekszünk de úgy érzem a kettõnk közötti parázs nem olyan..A szex valahogy kimarad az életünkbõl és nem miattam.A páromnak volt egy szorongása,ami állandó szédüléssel jár és antidepit szed.ettõl voltak szexuális problémái,ami még egy lapáttal rá tett.Ha felhozom ezt a témát azt mondja,így nem is lesz kedve de ha másként próbálkozom akkor is elutasít...AMikor meg mégis van szexuális kapcsolat,általában félbe szakad..Amikor beszél errõl azt mondja rossz így szexelni,hogy szédül..a lényeg,hogy mindig van valami kifogás.Hiába mondja,hogy szeret és imád,nekem ez nagyon hiányzik.Hiába próbálok csábító lenni,szülés után nem nagyon vagyok megelégedve magammal..Egy egy-két ilyen vissza utasítás ,ami szerinte nem miattam van,mégis egy ördögi kört eredményez..Nem tudom mit csináljak..Nagyon rossz érzés,hogy minden rendben van de valami mégis hiányzik..

Kedves Krisztina!

30 évesek vagyunk,10 éve élünk együtt a párommal.Sajnos õ az a fajta ember ,aki nem nagyon szereti elmondani ha bántja valami.A veszekedésekbõl is kihátrál.Mindkettõnknek ez az elsõ komoly kapcsolata.Van egy 8 éves lányunk is.A párom mindig szeretett szórakozni,minden héten eljártunk együtt.Kb 1 éve kezdõdtek a gondok.Lett egy nagyon jó barátja,akivel állandóan ittak.Heti 3 szor részegen jött haza.Nagyon sokat veszekedtünk emiatt,pontosabban én veszekedtem õ meg olyankor elment otthonról.Néhány hónap múlva ez a barát elköltözött,így azt gondoltam,megszûnt a probléma.Addigra sajnos a párom megszokta hogy nélkülem járkál el.Lett egy újabb barátja akivel minden héten eljár szórakozni.Nem bántam,mert az ivászat lecsökkent heti egyre.Mindig azt mondta hogy egy férfinek kell,hogy kicsit kizökkenjen a családi légkörbõl.Ezzel az volt csak a gondom,hogy ha otthon volt akkor se foglalkozott velünk,hanem aludt.Egy idõ után teljesen háttérbe szorultunk a baráttal szemben.A munkahelyérõl egyenest hozzáment beszélgetni,csak utána jött haza,és amikor haza ért max fürdés és alvás.Néhány hónapja megtudtam hogy megcsalt a legjobb barátnõmmel.Természetesen a barát tudott róla.Egy véletlen folytán derült ki,amit elõször persze tagadott,mondván hogy \"van õ olyan férfi,hogy ha le akarna feküdni valakivel,bárki meglenne neki,és nézne annyiba hogy nem pont a barátnõmmel kezdene\"
2 hét után kiszedtem belõle,hogy valóban megtörtént és nem is egyszer,hanem többször volt vele.
Egy világ omlott össze bennem.Elköltöztem anyámékhoz.Pár nap múlva jött,a szemembe nem tudott nézni,mert állítólag nagyon szégyellte magát. X idõ után elõször beszélgettünk.Azt mondta hogy megváltozik,nem fog elhanyagolni,elmondja a gondolatait,nem zár ki az életébõl.Nagyon szeretem mindennek ellenére,ezért hinni akartam neki.A bizalmam az teljesen megszûnt felé,de a szerelmem egy kicsit se.Állandóan arra gondolok ha nincs velem ,hogy biztos valaki mással van.Elõtte sosem éreztem így,mert vakon bíztam benne.Elkezdtem féltékenykedni,veszekedni ha kimaradt csak egy fél órára is.Nem értette meg hogy idõre van szükségem,hogy ezt megemésszem,1-2 hét után megint mindig a barátjához szaladgált .Saját bevallása szerint,amikor a barátnõmmel volt kapcsolata úgy ment el itthonról,hogy átszalad a barátjához,így ezek után,amikor megint elkezdett állítólag odajárni,teljesen kiakadtam.Kértem,hogy vigye magával legalább a lányunkat ilyenkor,mert a barátjának is van hasonló korú kislánya,de ez is lepergett róla.Egyszer vitte el,többet sose.Mondtam,hogy jöjjön át a barátja,de azt mondta hogy akkor nem tudnak nyugodtan beszélgetni.. Mindenáron úgy akar élni ,mint azelõtt,csak nekem már nem megy.Hétvégente mindig kimarad egy éjszakát,mennek discocba ,persze csakis a feleségek nélkül.Tudom,hogy ha meg akar csalni,nem csak ott tud,hanem akár munkaidõben is,de nagyon fáj,hogy engem nem visz soha sehova.Tudja,hogy én is igénylem a szórakozást,azzal jött mindig,hogy akkor menjek a barátnõmmel.Csakhogy már barátnõm sincs.Arról szól az életem,hogy esténként várom,hogy hazajöjjön.Amikor meg hazaér,nem szól hozzám,eszik,fürdik,alszik.Teljesen kirekeszt az életébõl.Ott tartok,hogy talán el kéne költöznöm tõle,de nem tudom elképzelni,hogy nélküle éljek.A lányunk semmit sem tud az egészrõl,próbáltam eddig kihagyni belõle.A költözés szerintem nagyon váratlanul érintené,és megrázná.Imádja az apját,pedig egyáltalán nem foglalkozik vele.Amikor veszekedek vele,mindig azzal jön,hogy õ ilyen volt mindig is,fogadjam el,meg hogy én már mindenbe a hibát látom,és direkt belekötök.Tudom,hogy nem fog megváltozni.Beszélni nem tudok vele errõl,õ azt gondolja ,hogy én csak hisztizek,és pórázon akarom tartani.Eddig azt a tanácsot kaptam,hogy hagyjam el,de tudom,hogy ha így is tennék,állandóan azt várnám,hogy mikor jön utánam,és ha megtenné,rögtön visszajönnék hozzá.Nem is kéne semmit mondania,nekem már az is sokat jelentene,hogy keres engem.Nem szeretném a lányomat kitenni egy költözésnek,hisz úgyse bírnám tovább néhány napnál.Azt hittem,hogy egy ilyen csapás után kiszeret az ember a másikból,nem értem,hogy nálam miért nincs így.Nem szeretem kevésbé,mint azelõtt.Az a legszebb az egészben,hogy rólam mindenki azt gondolja ,hogy nagyon erõs vagyok,de ez nem így van.Erre én is csak mostanában döbbentem rá.Nem tudom,mit tegyek.
Elõre is köszönöm segítõ tanácsát!
Edit.

KEDVES KRISZTINA!


Bizalommal fordulok Onhoz, kerem segítsen nekem. A párom (férfi) bevallja, hogy most depressziós, az állandó mókuskerék és nem tudja mi váltja ki. Õ is érzi, hogy nem normális, hogy az egyik percben azt mondja szeret, a másikban pedig azt, hogy már jó ideje nem szeret szerelemmel, csak barátilag, mint embert. 2009-ben szakítottunk 8 hónapra egy másik nõ és az én depim miatt, de megváltoztam, meggyógyultam, igy hazajott. Szuletett is egy kislanyunk, most 9 honapos.
Ha rossz kedve van fenyeget, hogy elhagy, hogy hetvegenkent nala lesz a gyerek, pedig ha itthon van minimalis amit foglalkozik vele, van, hogy ket-harom napig nem is latja,hisz ejszaka jon haza. Het napbol 4-szer 21-24 ora kozott jon haza. Nem beszelget velem, ritkan csokol meg, is ritkan szeretkezunk. Azzal ervel, hogy vele tudja nem lehet elni, es tudja, most vele van a gond. Mikor azt mondtam neki,hogy akkor koltozzon el okt. vagy nov. elsejevel, azt mondta ezt o szabalyozza és nem akar minket elhagyni. Abban bizik,hogy ha nagyobb lesz a kicsi, akkor ismet jol fogja magat erezni velem. Hianyzik neki a kikapcsolodas, a kirandulas, hogy megszalljunki valahol, moziba, biliardozni, bowlingozni menjunk, de a kicsi mellett ezeket meg nem lehet. Azt mondta, mikor beszeltunk errol, lehet, hogy akkor minden rendbe fog jonni, ha ki tudunk szabadulni a mokuskerekbol, de kerdes, addig egyutt maradunk-e. Kezdetben mindig azt mondta, hogy velunk akar elmenni kirandulni, pihizni, setalni stb. nem massal, de mivel parszor rosszul sult el (gyerek hisztizett, nem volt konnyu etetni, tisztaba rakni, altatni ut kozben) elkedvetlenedett, es mar inkabb egyedul megy a haverokkal beszelgetni, vagy csak az anyjanal pihen a lakasaban, mig o dolgozik. Olyan,mintha idegesitene egy kisgyerek, meg akkor is ha az ove. De nem ertem, akkor miert akarja elvinni minden hetvegen egy esetleges szakitaskor. Pokhendi, kotekedo, fenyegetozo, lekezelo a stilusa, de ha eszhez ter, kedves, szivemnek kicsimnek hiv. Nem tudom mi ez a kettosseg nala, es mit tehetek csaladunk egyutt maradasaert. Mig terhes voltam honapokig nem kelhettem fel, veszelyeztetett terhes voltam, aztan a picivel nem tudunk kimozdulni. Masfel-ket eve nem tudunk ugy idot szanni egymasra, ahogy szeretnenk, foleg a parom, aki megbolondul ha otthon kell lennie,hiszen leteleme a joves-menes.Azt is elismeri,hogy valoszinu mostanra sokallt be attol, hogy nem tudunk eleget mozogni, csak 1-2 orat tudunk itthonrol elszakadni. Bizom benne, hogy megvarja mig a kicsi nagyobb lesz, ehet mar szendvicset es tobbet tudunk kimozdulni es konnyebben. Anyagilag is eleg rosszul allunk a honap vegen egyik naprol a masikra elunk.

Kerem szepen szakertelme segitsegevel adjon nekem tanacsot, irja le a velemenyet a kialakult helyzetrol és adjon egy-ket megoldasi alternativat, mert szamomra a mi csaladunk a legfontosabb, es orulnek ha egybetarthatnam.

Koszonom szepen kedves segitseget: Kati

Tisztelt Pszichológus Asszony!
12 éve élek együtt a férjemmel, 3 gyerekünk van, az átlagosnál jobb anyagi körülmények között. A férjem egy intelligens, komoly üzletember, aki nagyon sokat van távol és csak a munkájának él. A gyerekeket lényegében egyedül nevelem és mindemellett a felsõoktatásban dolgozom. A férjem, ha otthon van csak eszik, iszik, alszik, mint a "jó gyerek", egy fûszálat sem tesz keresztbe, nem segít semmit, mert "kifárasztja a munkája", és telefonál bezárkózva, hogy senki ne hallja. Már többször találtam nála prostituáltak telefonszámát is. Lényegében a gyerekek és én is belefáradtunk már a küzdelembe, hogy valamilyen családi programot merjünk szervezni, úgyis az van amit a férjem akar, nincs apelláta. A gyerekek magukba zárkózók, ki sem mozdulnak a házból, már az igényese sincs meg bennük arra, hogy bármit csináljanak. 2 évvel ezelõtt beleszerettem egy másik férfiba, akitõl megkapom azt a szeretet, törõdést, figyelmet ami mindig is hiányzott a házasságomból. 4 hónappal ezelõtt bejelentettem a férjemnek, hogy válni szeretnék, ami számomra nagyon furcsa reakciót váltott ki belõle. Azt mondta, hogy Õ mindent megbocsát és megváltozik, mert a család szent és sérthetetlen. A megváltozást azóta sem érzékelem. A férjem a Szerelmemet is megpróbálta egy hazugsággal eltaszítani tõlem, de Õ még mindig nagyon szeret és kitart mellettem. Nem tudom meddig bírja ezt, mert úgy látom már ez a helyzet neki sem jó. Én tudom, hogy ezt a helyzetet nekem kellene megoldanom, de a férjem olyan mértékû lelki nyomást gyakorol rám, hogy az teljesen megbénít, már-már hipnotizál és most tehetetlenül vergõdöm, mint egy idegbeteg strucc nem merek tenni semmit. A férjem azt mondta, ha elválok a gyerekeket elveszi tõlem, nagyon jó nevelõnõket tud Õ fogadni. Ha arra gondolok, hogy a gyereket elveszi tõlem, akikrõl eddig szólt az életem, sírógörcsöt kapok, közben pedig utálom ezt a "sivár kriptát", amiben élve el vagyok temetve. Most a kérdés kettõs. Áldozzam fel magam egy egy olyan férfiért, aki csak a gyerekei anyját látja bennem, a nõt már régen elfelejtette, és csak arra kellenék, hogy rendben tartsam a környezetét és neveljem a gyerekeink vagy válasszam azt a férfit aki igazán szeret, felnevelné sajátjaként a gyerekeim (már ha a férjem nem perelné el Õket), és akitõl megkapnám azt az életet amire mindig is vágytam. Nem tudom, hogy képes lennék még leélni 40 évet ebben a családban, a gyerekek néhány év múlva kirepülnek és én magamra maradnék egy olyan emberrel, akit már nem szeretek, aki egy hideg, kimért, sótlan alak. A házasságunk kezdetén (ami maximum fél éves intervallumot jelent) én egy életvidám, mosolygós nõ voltam, mára azonban egy meggyötört, megsavanyodott, koravén nõ lettem. Amikor a Szerelmemmel vagyok, újra a régi a Csillának érzem magam, akinek van kedve élni és nem robotként éli az életét és alig várja, hogy véget érjenek a napok, hogy végre pihenhessen. A helyzet nagyon bonyolult, szeretem az új párom és nem akarom elveszíteni, de a gyerekeim sem. Kérem adjon tanácsot, hogyan törhetnék ki ebbõl a kábult állapotomból.
Várom válaszát.
Köszönettel: Barna Csilla

Kedves Krisztina! 23éves házasok vagyunk,az utúbbi 10évben az alkohol uralja a férjem életét.Sajnos úgy érzem,hogy kimerültem,mindennap iszik,nem dolgozik.Kértem,hogy kérjen orvosi segitséget,hogy leszokjon az italról,de nem mozdul.Én hogyan tudnék segiteni neki?mit tegyek? Sajnos nemmehetek sehova,az õ szüleit ápolom,õ egyedüli gyerek.De nemszámithatnak rá.Anyósom teljesen vak,aposom is nagyon beteg.CSak én jelentek nekik biztonságot.Nemköltözhetek el ez miatt.Ön mit tenne az én helyembe?Tudna segiteni válaszával? köszönöm.kné

Kedves Doktornõ!

A párommal két éve élünk együtt és van egy két hónapos kisfiúnk.NAgyon kiegyensúlyozott baba,kettõnk között minden rendben van.Az én apukám már nem él,anyukám hétvégente látogatja az unokáját de mindig csak addig marad ameddig tudja,hogy jó a babának vagy nekünk.Viszont az anyósom...5 percre lakunk egymástól és a baba születésétõl kezdve szépen mindenre rá kellett vezetnünk õket,hogy ne legyenek itt minden nap.Ez sikerült is..már tiszteletben tartják és akkor jönnek ha mi hívjuk õket.
Viszont amikor átjönnek az anyósomnál semmi más nem létezik csak az unoka...pl.valamelyik nap hõemelkedése volt a babának és nagyon nyûgös,sírós napja volt de az anyósomnak ilyenkor sem jut eszébe magától haza menni.és utána én sírok az idegességtõl..tudom,hogy idõsek és máshogy mûködnek de elég akaratos és a páromat eléggé tudja manipulálni a sírásával..Nem tudom mit tegyek,hogy ne legyen gyomor idegem a találkozások elõtt..Elmondtam a páromnak aki megérti de nem akarom õt kettõnk közé állítani.Szeretném ha normalizálódna a viszonyunk mert elsõ unoka és tudom,hogy nagyon szeretik de nem tudom,hogy rendezzem a viszonyunkat,hogy ne idegesítsen.Nem maradhatok mindig csendben mert belül akkor örlõdöm és az csak még idegesebbé tesz :(
Elõre is köszönöm ha tud nekem valami hasznos tanácsot adni!

Kedves Doktornõ!
16 éves gimnazista leányzó vagyok. Nemsokára szeretném letenni a középfokú angol nyelvvizsgát, s ennek érdekében elkezdtem magántanárhoz járni. Az illetõ férfi és 51 éves. Mindig is vonzódtam az idõsebb férfiakhoz, s gyakori fantáziáim közé tartozott a magántanár-diák viszony. Izgatott a gondolat, hogy kettesben maradok vele, még ha õ nem is volt különösebben az esetem. Ennek ellenére az elsõ pár óra alkalmával még a kezeim is remegtek, de aztán világossá vált számomra, hogy õ nem olyan pedagógus, aki kikezdene egy diákjával, s csak gyerekként tekint rám. A legkiválóbb tanár, akit ismerek, – több ilyen tanárra lenne szükség az oktatásban - emellett igazán rendes, normálisan viszonyul a diákokhoz és van humorérzéke, tehát szeretek az óráira járni. Teljességgel rajongom érte, felnézem rá, s már egy hónap elteltével nagyon megkedveltem õt.
A fõbb bonyodalmak egy szép márciusi – a menzeszemet megelõzõ - napon kezdõdtek. Ilyenkor mindig jelentõsen megnõ a szex iránti vágyam, holott egyébként sem nevezhetõ alacsonynak a libidóm. (Viszont párkapcsolatom még sosem volt, bulizni se járok valami sûrûn, alkalmi szexuális kapcsolatokat sem létesítek, elsõsorban azért, mert ledönteném általa a magammal szemben felállított erkölcsi korlátokat, másodsorban nem szeretnék odáig süllyedni, hogy ócska ribancként emlegessenek abban a városban, melyben élek. Így a helyzetembõl adódóan nem tudom kiélni a szexuális vágyaimat, s kénytelen vagyok azokat magamba fojtani. Ez frusztráló számomra.) Az aznapi órán pedig más szemmel kezdtem nézni a tanárra. Kifejezetten vonzónak találtam õt. Ezt csak fokozta, hogy õ – nem távolságtartó ember lévén – míg magyarázta az egyik feladatot, egészen közel húzódott hozzám. Nagyon jól esett a közelsége, felizgatott. Halkabban, lágyabban beszélt hozzám, azon a kellemes, férfias hangján. Arca egészen közel került az arcomhoz. Féltem, hogy tekintetem elárulja, mi is játszódik le bennem, ennek ellenére mélyen a nagy kék szemeibe néztem. Ez fokozta bennem az iránta ébredõ vágyat. Természetesen a vonzalmam nem talált viszonzásra, én pedig csak vágyakozva fürkésztem tovább arcának és testének minden rezdülését. Szemeim megakadtak ajkain - melyeket oly’ szívesen éreznék ajkaimon - majd élvezettel siklottak lejjebb, végigpásztázván a testét, s elidõzvén a combjainál és ágyékánál, melyre kék színû farmernadrágja izgatóan feszült rá. Igazán beindította a fantáziámat. Kedvem lett volna azon nyomban az ölébe fészkelni magamat, érezni, ahogy teste a testemnek simul.
Ezt a napot követõen ez így ment minden órán, s szabadidõmben is egyre többet gondolok rá. Otthon utána keresgélek az interneten, képeket nézegetek róla, folyton õ jár a fejemben. Ha meglátom más diáklányokkal beszélgetni, különös féltékenység lesz úrrá rajtam. Ha több napig nem látom õt, érzem a hiányát és igyekszem minél többször, „véletlenül” összefutni vele az iskolánk folyosóján. Ilyenkor már a puszta látványa is teljesen felajz engem. Gyorsabban dobog a szívem, szinte földbe gyökerezik a lábam és remegek. Közben alaposan végigmérem õt, minden porcikája egyre vonzóbbá válik a szemeimben. Többször azon kapom magam, hogy arról fantáziálok, hogy hatalmasakat, szenvedélyeseket kefélek vele. Nagyon beindít, s bevallom õszintén, kicsit izgat a kora is. Pontosan egy idõs apukámmal, ezért olykor elgondolkodom rajta, hogy ez normális érzés e részemrõl. Egyébként nem képzelem, hogy „halálosan szerelmes” vagyok belé, meg semmi ilyesmit.  Nem stílusom belelovalni magamat bugyuta plátói szerelmekbe. Én igazi, viszonzott szenvedélyekre vágyom. Sztárokért sem rajongtam soha, csak olyan emberek iránt ébredt bennem vágy, akikkel nap mint nap kapcsolatba kerültem, akikkel meg volt a testi kontaktus. Arról már nem tehetek, ha ezek az emberek évtizedekkel idõsebbek nálam és házasok. Egyszerûen hozzájuk vonzódom. A kortársaimat észre se veszem, nem tudom õket férfinek tekinteni. Egyébként is csak néhányan próbálkoznak be nálam közülük, többnyire az idõsebb korosztály nyilvánítja ki felém tetszését.
10-13 éves koromban egy harmincas évei elején járó férfi tetszett.
14 évesen egy negyvenes tanárom. Õ testesítette meg, s testesíti meg még jelenleg is szememben a férfiideált. ( Bár, mióta az 51 éves tanárom tanít, egyre kevesebbszer gondolok rá. ) Nagyon jól tartja/tartotta magát, mindenki 10 évvel fiatalabbnak nézi/nézte a valódi koránál. Soha senkit nem találtam még annyira szexinek, mint akkor õt. Dús világosbarna hajával, kék szemeivel, férfias vonásaival, izgató hangjával, jó testfelépítésével, ápolt, stílusos megjelenésével, jó kiállásával és intelligens, udvarias, kedves, humoros, könnyed, kacér stílusával teljesen lehengerelt. Persze 45 éve alatt volt ideje kitanulni, hogy bánjon a nõkkel, hölgyekkel.  Már azt „gáznak” éreztem, hogy 14 évesen egy negyvenes férfira gerjedek, de azzal nyugtattam magamat, hogy õ fiatalabbnak néz ki a koránál. A legjobb barátnõimmel is megosztottam az érzéseimet, akik saját bevallásuk szerint undorodnak az idõsebb férfiaktól és láttam, hogy kicsit furán is néztek rám, de mégis megértõek voltak velem és mindig kiönthettem nekik a lelkemet. Elfogadták, hogy nekem õ a zsánerem és azt azért õk is elismerték, hogy tényleg fiatalabbnak tûnik a koránál. A „tüneteim” nála és a harmincas férfinél is hasonlóak voltak, mint most az 51 éves tanáromnál.
Viszont úgy érzem, ez már tényleg több a soknál. Hiszen az angoltanárom közel 40 évvel idõsebb nálam! A barátnõim szerint ez már beteges. Lehet, hogy igazuk van. Ez elgondolkoztatott, s arra a következtetésre jutottam, hogy írok erre az oldalra és kikérem más kívülállók õszinte véleményét.
Normális ez a vonzalom részemrõl? Érdemes lenne esetleg pszichológushoz fordulnom?
Elõre is köszönöm a választ!