Kedves Szakértõk!

3 kisfiam van, a legnagyobb Boti(6 éves), a középsõ Bendegúz(4), a legkisebb Nimród (1). Legtöbb problémánk Botival van. Most nagycsoportos óvodás, nagyon jó képességû kisfiú, már ír-olvas(nem mi tanítottuk), nagyon érdeklõdik a reál dolgok iránt-matematika, fizika, kísérletek, csillagászat. Imádja a könyveket. A viselkedésével, jellemével kicsi korától kezdve küzdünk. Ez így furán hangzik, nehéz is tökéletesen megfogalmaznom. Jelen helyzetben-és amiért Önökhöz fordultam tanácsért- a viselkedése az, ami aggaszt és egyre azt érzem, hogy lassan tehetetlen vagyok. Elkezdett csúnyán beszélni, verekszik a testvérével(féltékenység, ez már a kezdetektõl jelen van sajnos), sokszor agresszív, durva. Csúfolódik, sérteget és ezeken nagyokat nevet, de gúnyosan, tehát tudja, hogy amit mond, az a másiknak rosszul esik. Elviccelni már nem tudom. Az óvodában is jelezték az óvónõk, hogy a gyerekek csúfolódnak, csúnyán beszélnek, tehát onnan hozza egy részét, a másik részét hozzáteszi-nagyon találékony ebben-is. Olyan csúnya szavakat hallunk tõle, amiket mi soha nem mondunk. Amikor rákérdezek, hogy tudja-e, mit jelent, azt mondja, nem tudja, majd nevetni kezd, és mondja tovább. Azt érzem, hogy semmibe veszi, amiket mondok neki, nem fogad szót, élvezi, ha látja, hogy mérges vagyok a viselkedésére. Büntetni nem szoktam õket, ugyan próbáltam(óvónénik szokták õket büntetni, innen a tanács), de nem értem el vele semmit. Amikor elõtérbe helyeztem, hogy pl. sarokba állítom, ha még egyszer ezt vagy azt teszi, annyit mondott, hogy ajjajjj! És nevetett tovább, majd csinálta. Megbüntettem-ha sarokba állítottam, akkor röhögcsélt tovább(nem ért semmit az egész), ha megvontam tõle valamit, akkor hatalmas hisztit levágott, akár hányásig is hergelte magát. Ilyenkor érzem azt, hogy tehetetlen vagyok, nem tudom, hogyan érhetném el, hogy figyeljen rám, szót fogadjon. Más esetben pedig szót fogad, hallgat rám. Sokszor csinál hihetetlen hisztiket is piti dolgokért, ha valami nem úgy van, ahogy azt õ elképzelte. Tartom magam az eredeti elképzelésekhez, nem adom fel, a következetesség meg van, de mégis olyan, mintha nem érnék el vele semmit. 50x végigcsináljuk, akkor 51-edjére is elkezd hisztizni. Testvérei nyugodtak, a középsõre is csak akkor kell inkább rászólni, ha a nagy húzza magával-természetesen a rosszba. Az óvodapszichológus szerint lehet, hogy az óvodában nagy a megfelelési kényszer, ott tartja magát, mert muszáj, és mire hazaér, ebbe elfárad(az örökös megfelelésbe), ezért itthon teljesen elengedi magát, szó szerint nem lehet vele bírni. De sajnos tanácsot nem kaptam, hogy akkor ezt hogy kezeljem itthon? Azon az elven vagyok, hogy mindent meg kell beszélni, jót, rosszat, bármit. De sajnos Boti nem szereti megbeszélni ezeket, nem egy lelkizõs gyerek-ettõl függetlenül hiperérzékeny. Remélem, tudnak segíteni, ötletet adni, mit tehetnék, mert egyre aggasztóbbnak érzem a mostani helyzetet. Várom válaszukat! Köszönettel: Réka

 

Kedves Szakértõk!
Két gyermekem van, egy 8 éves fiú és egy 5 éves kislány. Én második gyerekként mindig úgy éreztem (sõt a mai napig úgy érzem) hogy a szüleim nem szeretnek annyira és nem figyelnek rám annyira mint a nõvéremre. Éppen ezért én elhatároztam, hogyha két gyermekem lesz, sokkal jobban fogok figyelni erre. Most már látom, hogy ez nem egyszerû dolog. A fiam sikeres az iskolában, jókedvû, különórákra jár, teljesen kiegyensúlyozott. A kislányom (aki szerintem a világon a legszebb és legokosabb) már nem ilyen egyszerû eset. Amúgy angyalnak született és egészen kiskorától mindenki életébe jókedvet és vidámságot hozott. Járt bölcsõdébe, aztán átkerült az oviba, ugyanabba a csoportba ahova a fiam járt (pedig megígérték hogy nem így lesz) Vannak barátnõi az oviban, nagyon szeretik õt. Az óvónõktõl eddig bármikor kérdeztem, mindig azt mondták, hogy nagyon aranyos nincs vele semmi probléma. Tavaly év végén viszont egyszer csak közölték, hogy halkan beszél, alig értik amit mond és alig szólal meg(csak a felnõttekhez nem szól) Azt mondják ez mindig így volt (érdekes 1 évvel ezelõtt ez még nem volt gond). A problémám, hogy pár hónapja minden nap azt mondja, hogy fáj a feje, fõleg alvás után sír ez miatt. Ezért már azt is megengedték (mivel utolsó éves) hogy ne aludjon. Ennek ellenére még mindig azt mondja, hogy fáj a feje, ha pedig annyira megsajnálom hogy gyógyszert adok neki, két perc múlva semmi baja. Hasonló történt most is, egész nap rosszul volt az oviban, nem evett nem ivott és sirdogált, de nem hívtak fel mert nem volt lázas. Miután hazajöttünk, mondtam neki, hogy holnap elmegyünk doktornénihez és én maradok vele itthon, erre 10 perc múlva úgy játszott mint akinek semmi baja. Másnap ugyan megállapították, hogy mandulagyulladása van, de most nagyon enyhe lefolyású, teljesen jókedvû, sokat játszunk. A doktonéninek elmondtam a problémát, mire azt mondta, hogy ezek szerint nem szereti az ovit. Mivel nagyon szeret táncolni, elkezdtünk járni egy ovis tánccsoportba, ahol nagyon felszabadult és látszik rajta hogy élvezi. Tegnap közölték hogy következõ órától a szülõknek ki kell menni, erre hazafelé lekezdett sírni, hogy akkor õ nem is akar járni. Sejtem hogy a hozzám való kötõdéssel van probléma, de nem tudom hogy oldhatnám meg, mert azt gondolom ha az egyik gyerekemet sikerült jól elindítanom, akkor a másiknak is sikerülnie kell. Abban kérnék tanácsot, hogy Önök szerint mit tudnék tenni, hogy õ is jól érezze magát.

Elõre is köszönöm válaszukat
Egy aggódó anyuka

Kedves Szakértõk!
16 éves gimnazista leányzó vagyok. Nemsokára szeretném letenni a középfokú angol nyelvvizsgát, s ennek érdekében elkezdtem magántanárhoz járni. Az illetõ férfi és 51 éves. Mindig is vonzódtam az idõsebb férfiakhoz, s gyakori fantáziáim közé tartozott a magántanár-diák viszony. Izgatott a gondolat, hogy kettesben maradok vele, még ha õ nem is volt különösebben az esetem. Ennek ellenére az elsõ pár óra alkalmával még a kezeim is remegtek, de aztán világossá vált számomra, hogy õ nem olyan pedagógus, aki kikezdene egy diákjával, s csak gyerekként tekint rám. A legkiválóbb tanár, akit ismerek, – több ilyen tanárra lenne szükség az oktatásban - emellett igazán rendes, normálisan viszonyul a diákokhoz és van humorérzéke, tehát szeretek az óráira járni. Teljességgel rajongom érte, felnézem rá, s már egy hónap elteltével nagyon megkedveltem õt.
A fõbb bonyodalmak egy szép márciusi – a menzeszemet megelõzõ - napon kezdõdtek. Ilyenkor mindig jelentõsen megnõ a szex iránti vágyam, holott egyébként sem nevezhetõ alacsonynak a libidóm. (Viszont párkapcsolatom még sosem volt, bulizni se járok valami sûrûn, alkalmi szexuális kapcsolatokat sem létesítek, elsõsorban azért, mert ledönteném általa a magammal szemben felállított erkölcsi korlátokat, másodsorban nem szeretnék odáig süllyedni, hogy ócska ribancként emlegessenek abban a városban, melyben élek. Így a helyzetembõl adódóan nem tudom kiélni a szexuális vágyaimat, s kénytelen vagyok azokat magamba fojtani. Ez frusztráló számomra.) Az aznapi órán pedig más szemmel kezdtem nézni a tanárra. Kifejezetten vonzónak találtam õt. Ezt csak fokozta, hogy õ – nem távolságtartó ember lévén – míg magyarázta az egyik feladatot, egészen közel húzódott hozzám. Nagyon jól esett a közelsége, felizgatott. Halkabban, lágyabban beszélt hozzám, azon a kellemes, férfias hangján. Arca egészen közel került az arcomhoz. Féltem, hogy tekintetem elárulja, mi is játszódik le bennem, ennek ellenére mélyen a nagy kék szemeibe néztem. Ez fokozta bennem az iránta ébredõ vágyat. Természetesen a vonzalmam nem talált viszonzásra, én pedig csak vágyakozva fürkésztem tovább arcának és testének minden rezdülését. Szemeim megakadtak ajkain - melyeket oly’ szívesen éreznék ajkaimon - majd élvezettel siklottak lejjebb, végigpásztázván a testét, s elidõzvén a combjainál és ágyékánál, melyre kék színû farmernadrágja izgatóan feszült rá. Igazán beindította a fantáziámat. Még a bugyim is benedvesedett. Kedvem lett volna azon nyomban az ölébe fészkelni magamat, érezni, ahogy teste a testemnek simul.
Ezt a napot követõen ez így ment minden órán, s szabadidõmben is egyre többet gondolok rá. Otthon utána keresgélek az interneten, képeket nézegetek róla, folyton õ jár a fejemben. Ha meglátom más diáklányokkal beszélgetni, különös féltékenység lesz úrrá rajtam. Ha több napig nem látom õt, érzem a hiányát és igyekszem minél többször, „véletlenül” összefutni vele az iskolánk folyosóján. Ilyenkor már a puszta látványa is teljesen felajz engem. Gyorsabban dobog a szívem, szinte földbe gyökerezik a lábam és remegek. Közben alaposan végigmérem õt, minden porcikája egyre vonzóbbá válik a szemeimben. Többször azon kapom magam, hogy arról fantáziálok, hogy hatalmasakat, szenvedélyeseket kefélek vele. Nagyon beindít, s bevallom õszintén, kicsit izgat a kora is. Pontosan egy idõs apukámmal, ezért olykor elgondolkodom rajta, hogy ez normális érzés e részemrõl. Egyébként nem képzelem, hogy „halálosan szerelmes” vagyok belé, meg semmi ilyesmit. Nem stílusom belelovalni magamat bugyuta plátói szerelmekbe. Én igazi, viszonzott szenvedélyekre vágyom. Sztárokért sem rajongtam soha, csak olyan emberek iránt ébredt bennem vágy, akikkel nap mint nap kapcsolatba kerültem, akikkel meg volt a személyes kontaktus. Arról már nem tehetek, ha ezek az emberek évtizedekkel idõsebbek nálam és házasok. Egyszerûen hozzájuk vonzódom. A kortársaimat észre se veszem, nem tudom õket férfinek tekinteni. Egyébként se sokan próbálkoznak be nálam közülük, többnyire az idõsebb korosztály nyilvánítja ki felém tetszését.
10-13 éves koromban egy harmincas évei elején járó férfi tetszett.
14 évesen egy negyvenes tanárom. Nagyon jól tartja/tartotta magát, mindenki 10 évvel fiatalabbnak nézi/nézte a valódi koránál. A legjobb barátnõimmel is megosztottam az érzéseimet, akik saját bevallásuk szerint undorodnak az idõsebb férfiaktól és láttam, hogy kicsit furán is néztek rám, de mégis megértõek voltak velem és mindig kiönthettem nekik a lelkemet. Elfogadták, hogy nekem õ a zsánerem és azt azért õk is elismerték, hogy tényleg fiatalabbnak tûnik a koránál. A „tüneteim” nála és a harmincas férfinél is hasonlóak voltak, mint most az 51 éves tanáromnál.
Viszont úgy érzem, ez már tényleg több a soknál. Hiszen az angoltanárom közel 40 évvel idõsebb nálam! A barátnõim szerint ez már beteges. Lehet, hogy igazuk van. Ez elgondolkoztatott, s arra a következtetésre jutottam, hogy írok erre az oldalra és kikérem az Ön véleményét.
Normális ez a vonzalom részemrõl? Érdemes lenne esetleg pszichológushoz fordulnom?
Elõre is köszönöm a választ!