Kedves Szakértõ!
Korábban már írtam Önnek!
Majdnem elváltunk a férjemmel,nemrég zajlott le a gyermekelhelyezési per,de a válópert nem adtuk még be.
Én viszont kezdtem Új életet kezdeni,ami azt jelenti,hogy ismerkedni kedztem...a férjem mellett nem vágytam másra,és egy jó darabig nem is tudtam kapcsolatot kialakítni.
Most,hogy másnak is kellenék,gõzerõvel küzd értem,és a kislányunkért.
Eddig is próbálkozott visszakapni,de annyi esélye volt,most lassan egy éve folyotn visszautasítom.
Az újnak ígérkezõ kapcsolatomnak végét vetettem,mert nem tudtam úgy szeretni,ahogy kellene,és nem akartam tovább húzni az idõt,hiszen,mint kiderült a férfi más kezdett engem komolyan venni.
Mindenki azt hiszi,a férjem miatt küldtem el az udvarlóm....
Igazából,most itt öszintén megvallva,azért kersetem új kapcsolatot,hogy a férjem elfelejtsem,illetve,hogy a férjem akkor talán végre békénhagy,ha látja már más udvarol.

De nem ez történt.Nem tudtam így sem elengedni a férjem,és õ nem mondott le rólam így sem.
Bár nagyon sok nézeteltérés volt köztünk,valahogy nem tudjuk elengedni egymást.
A szívem és az eszem is mást mond. mindenki azon a véleményen van,hogy a férjem csak manipulál,sokszor érzem én is ezt, de valahogy mégsem tudom elfelejteni,elengedni....jó érzés elhinni,amit tesz,amit mond,de az eszem mégis kételkedik az öszintésgérõl.
Félek,ha újra kezdek vele,a sok fájdalmas pillanatért még egyszer bosszút áll,vagyis visszaadja....és,hogy újra gyászolnom kell.
Biztosan ingatagnak tûnök,úgy is érzem magam,nem találom helyem,és a helyes utat....
de nagyon vágyom rá,hogy ráleljek,és a kisláynunk egy kiegyensúlyozott felnõtt lehessen általunk..

Kedves Szakértõ!
Lehet,hogy a problémám nem az Ön területéhez tartozik,viszont én gyásznak élem meg a házasságom megromlását.
3 éve vagyunk együtt,vagyis már 4 hónapja külön élünk a férjemtõl,a 2 éves kislányunk velem van.Már nem lehet,és sajnos érzem,hogy nem is érdemes megmenteni a házasságunk.Próbálkoztunk,de nem mûködik.
Férjem,amikor bajban érzi magát,akkor kapar,és mindig utólag akar jó férj,jó apa lenni,de én már nem bízok benne,és minden könyörgés ellenére nem mentem vissza hozzá.Párszor már kapott esélyt,hogy bebizonyítsa,mennyire fontosak vagyunk neki,de mindig visszaélt a jóindulatommal,illetve a szeretetemmel,és azzal,hogy úgyis megbocsátok-visszamegyek.Eljött a pillanat,hogy elpakoltam a cuccaim az otthonunkból.Erre õ bosszúból majdnem kidobatott a lakásból.
Én szerettem õt,és csak õ létezett nekem,viszont nem kaptam tõle mást,csak ridegséget,megalázást,kihasznált lelkileg,anyagilag.
Éppen ezért érint olyan rosszul,hogy még most is elsírom magam csak úgy a munkahelyemen,vagy bárhol,ha közös dolgokra bukkanok,vagy régi emlékek jutnak eszembe,illetve közös ismerõssel beszélek.
iszonyú hiányérzet fog el,és tudván,hogy nem voltam boldog mellette,mégis lelkem mélyén visszamennék hozzá.
Mivel van egy gyermekünk,sosem fogom tudni teljsen megszakítani vele a kapcsolatot.És,amikor találkozok vele,látom,akkor nagyon rossz napom van utána.Meg vagyok zavarodva.Fáj,hogy így alakult,hogy mindent elkövettem,mégsem volt jó ez a házasság,és én házasságpárti vagyok.
Nem tudom feldolgozni,hogy a gyermekem nem az apjával nõ fel,és,hogy én sem azzal élhetek,akinek igent mondtam az oltár elõtt.Próbálom tartani magam,de a lelkem igazán sebzett.Néha a halál gondolata jár az agyamban,és csak kislányom tartja bennem az erõt.Családom mellettem áll,és teljesen mindenki,kivétel nélkül ellenzi a házasságunk folytatását,és tudom,igazuk van.
Munkámból fakadóan találkozok lelkisérült emberekkel,és olyankor megijedek,magamtól is...
Legszívesebben jó messzire mennék,ahol soha nem kell vele találkoznom,de ezt a gyerek miatt nem tehetem.
Pedig van,aki szeretne,duplán,mint a férjem tette,mégis,a szívem,a lelkem nem engedi õt közel.
Nagyon nagy fájdalmat,zavarodottságot érzek,és az önbizalmam teljesen elveszett,hiszen az ember,akibe bizalmat fektettem,és neki adtam az életem,úgy érzem,mindent megtettem érte,de szinte semmit sem kaptam vissza mindebbõl.
Elnézést,ha csak az idejét húztam levelemmel,de én most olyan gyászos hangulatban vagyok.
Véleményére számítok,és elõre köszönöm.
Üdvözlettel:Rennika
 

Tisztelt Magdolna!
Miklós vagyok és segítséget szeretnék kérni, de nem csak Öntõl , hanem a témában esetleg kompetens(nem tudom személy szerin ki) szakértõjüktõl. A segítségkérésem pedig a legutóbb Önhöz intézett Erika néven , feleségem által felvetett és bekövetkezett eset megoldásához kapcsolódik.
Feleségem öccse mint írta is sajnálatos módon tragikusan 2010.11.03.-án 36 évesen szívinfarktusban elhunyt. Nagyon váratlanul és tragikusan éltük meg a halálát.Hozzáteszem igen jó viszonyban és közeli kapcsolatban voltam sógorommal, megértettük egymást, tehát engem is nagyon megrázott a halála. A temetés körüli ügyek rendezésében és azt követõen is még néhány hétig segítségére voltam feleségem családjának, majd egyre jobban olyan érzés fogott el, hogy neheztelnek rám, illetve konkrétan azt éreztem , hogy feleségem és családja azért neheztel rám mert én élek. (megjegyzem sógorom 9 évvel fiatalabb volt nálam) Én próbáltam a két fiunkkal otthon megoldani az életünket, nejem nagyon keveset volt otthon, de ezt még tudtam volna tolerálni. Azonban napról napra romlott a helyzet. Nem tudtunk semmit megbeszélni, csak odadobott válaszokat kaptam, majd azt sem , csak ment és nem közölt semmit. A két fiunkkal 4 és 7 évesek otthon voltam és nem tudtam semmirõl. Próbáltam helyettesíteni õt, takarítottam, mostam, teregettem,ha kellett fõztem mert már õ ezeket az alapvetõ dolgokat sem tette. Amikor kérdõre vontam a feleségem,hogy miért van ez így azt válaszolta, hogy\" nem érted meg, hogy most nem Te vagy a fontos\". Múltak a napok és tovább élezõdött a helyzet közöttünk, természetesen én nem állítom , hogy Én magam teljesen hibátlan ember vagyok, fõként amikor már idegileg egy teljesen felfokozott állapotban voltam , mert nem láttam a kiutat. Próbáltam vele beszélni, de nagyon kevés lehetõség volt és akkor is olyan válaszokat kaptam, amelyek nem hogy megnyugtatóak még idegesítõbbek voltak, mint pld. \"én ne mondjam meg hogy gyászoljon\" - \" hat évig ne szóljak hozzá\" , \" stb. Mindezek mellett tudtam, hogy anyósom az átlagnál gyengébb idegzetû és mindvégig azért izgultam, hogy a keletkezett nagy ûrbe nehogy magával rántsa a feleségemet Erikát is. Sajnos beszélgetni már nem tudtunk, folyamatosan meg akart gyõzni a saját (és anyósom által közösen kialakított) jövõképérõl és szinte minden esetben veszekedésbe majd egy szombat reggel már tettlegességbe torkollott a vitánk(ezt nem is részletezném,de nem hagyott fizikailag nyomot, csak lelkileg mindkettõnkben szerintem). Néhány hónapja lesz 13 éve , hogy együtt vagyunk, ebbõl 6 évet együtt éltünk, 7. éve vagyunk házasok, azóta született két fiunk, akiket mindketten imádunk és Õk is bennünket.A feleségem a vitánk során többször kihangsúlyozta, hogy ha nem tetszik az õ elmélete el lehet menni, sõt errõl a véleményérõl nyomatékosan meg is erõsített. Nekem ez a 2. házasságom és van egy 19 éves lányom az elsõbõl, õt is nekem szánva sértegette, de ami feltett az i-re a pontot az volt, hogy anyósom mindazok után ami történt szerintem vagy féltékenységbõl, vagy ellenszenvbõl, (amit elõttem és a szemembe soha nem mert kinyilatkozni) annyira befolyásolta a feleségemet, hogy nekem azt mondta, hogy szándékosan idegesítettem egy esetben, valamint azt találták ki hogy én menjek külföldre dolgozni ha meg akarom menteni a házasságunkat,illetve egy beszólásommal vérig sértettem a feleségem elõtte. Ezt a feleségem a szemembe is elmondta, valamint azt is, hogy \"sem mint nõ, sem mint feleség nem tud megfelelni nekem, és azt sem tudja, hogy fog-e még valaha\", majd egy esetbe elment édesanyámhoz és neki elmondta, hogy el akar válni tõlem és ezt anyám értse meg. Nekem még azt is mondta, hogy 6 évig együtt, 6 évig házasságban és 6 évig különélünk, az elõbb említett okok miatt. Tehát summa summarum és 2010 12.21-én kora du. elköltöztem otthonról 30 km -re lévõ lakásomba, ahol együtt kezdtük közös életünket Erikával. Azóta már voltam minden.Ha nem mentem a fiaimhoz az volt a baj, ha mentem minden nap az volt a baj. Én azóta is próbáltam vele beszélgetni , de sajnos nem lehet. El akartam hívni egy tanácsadóhoz, elõször azt mondta jön, utána azt , hogy nem mert \"Õk is emberek és neki ujjat nem tudnak mondani\". Azt mondta olyan emberhez eljön velem aki vissza tudja forgatni az idõ kerekét és meg tudja változtatni a megváltoztathatatlant. Kedves Magdolna én szeretem a feleségem és a gyermekeimet imádom, de egy haláleset bármennyire is tragikus is miért tud ennyire szétszakítani egy családot. Hozzáteszem igen nagy ismeretségi körünk van és mindenki értetlenül áll a kialakult helyzet miatt.
Tudom azt mert láttam a gépében a webcímet,valamint olvastam is hogy Önhöz fordult segítségül és ott említette is , hogy én elköltöztem, illetve azt is valamilyen szintem , hogy miért. Miért nem engedi , hogy segítsek? Amikor kérdeztem tõle, hogy miért nem enged közel magához az volt a válasz, hogy direkt, szándékosan nem enged közel. Én úgy érzem sokat tettem azért, hogy változzon a helyzet. Karácsonykor nem akart fenyõfát, mert gyászol, én vettem és a fiukkal feldíszítettük.Ö lemondott az öccse halálát követõen mindenrõl, a házaséletrõl, a családról,a boldogságról s ezt elmondta, hogy közöttünk soha nem lesz már semmi. Köszönöm ha elolvasta végig a levelem, még lenne mit írnom , de nem biztos, hogy beleférne a email memóriájába. Várva segítségét és esetleg kollégái tanácsát zárom soraimat.

Kedves Magdolna
Három hónapja halt meg az öcsém,akivel nagyon közel álltunk egymáshoz.A halála hirtelen és rettenetesen sokkoló volt.Infartust kapott,mellette voltam én ,édesanyánk és kb 10 perc múlva a mentõ is megérkezett.Tulajdon képen minden adott volt,hogy megmentsenek egy életerõs 36 éves fiatal embert,de nem sikerûlt.Végig néztem,ahogy még beszél,aztán már nem beszél,a 45 perces újraélesztést és közben istenhez fohászkodtam,aztán édesanyámat próbáltam tartani,aztán édesapámnak szólni ,hogy azonnal jöjjön haza,aztán a hugomnak,hogy azonnal jöjjön.Õ volt a család szeme fénye,vidámsága.Elõtte 1 héttel édesanyánknak hûtõt,gáztûzhelyt vett amilyenre mindig is vágyott.Elõtte 1 nappal édesapánknak egy gyönyörû terepjárót, amilyenrõl õ még álmodni sem mert volna. Aztán másnap egyszerûen csak meghalt.Mint aki megköszönt mindent,és el ment örökre.Én azóta úgy érzem magam,mint aki megfagyott,vagy maga is meghalt.Semmi de semmi érzés nem maradt bennem.Sírni is ritkán tudok.A feladataimat tökéletesen ellátom,túlságosan is. csak a feledatok éltetnek.Azóta a férjem elköltözött,mert nem bírta a közönyömet,de ez sem érdekel és ezzel kapcsolatban sem érzek semmi különöset.Olyan vagyok mint egy robot.Azóta másképp nevelem a gyerekeket megengedek nekik mindent nem zavar ha rosszak csak nézem néha õket és próbálok emlékezni,hogy miért is voltam oly sokszor ideges és miért nem vagyok most?Nem tudom,hogy ez normális e ?és ha igen meddig?
Várom válaszát!
Köszönettel:Erika

Kedves Magdolna!
Édesapám egy éve halt meg rákban, késõn fedezték fel, egy hónap alatt elment. 40 évig voltak házasok. Édesnyám (69 éves ) a mai napig sokat sír, visszatérõ mondat, hogy bárcsak meghalna egy reggelre. Egy hónapig vele laktunk, de aztán vissza kellett térnünk a hétköznapokba. Hetente látogatjuk, de nehezíti a helyzetet, hogy a férjemmel nem jönnek ki, mindketten erõs akaratú emberek. Anyukám az édesapámat is folyton dirigálta, és most engem és a férjemet próbált irányítgatni. Mivel azonban ellenáltunk, sértetten visszavonult, és miután összeköltözni sem voltunk hajlandóak, tüntetõen egyedül végzi a legnehezebb munkákat is, és azt hajtogatja, hogy õ nem számíthat senkire. Erõs hangulatváltozásai vannak,de nem hajlandó segítséget kérni, sem orvoshoz fordulni.
Kérdésem, hogy ez egy év után még természetes-e? Ez még a gyász része, ez a viselkedés? Mit tehetünk, amivel könnyebbé tehetnénk neki a visszatérést a hétköznapi életbe, hogy visszatérjen az életkedve? De közben nem szeretnénk feladni a saját családi életünket sem. Hogyan húzzuk meg a határokat, hogy ne legyen sértõ, amikor beleavatkozik az életünkbe?
Köszönettel: K. Judit