Tisztelt Éva!

18 éves lány vagyok. Elég szomorú gyermekkorom volt. Nekem is, és 2 testvéremnek is. - bátyám 11 évvel, nővérem 6 évvel idősebb- Szüleink nagyon sokat veszekedtek egyéb családi hatás miatt. Nehéz volt, felnőttünk. A testvéreim elköltöztek, így a szüleimmel maradtam , hiszen ők Pesten folytatták az életüket.Én pedig megkezdtem a tanulmányaimat a közeli gimnáziumban, ahol nagyon sok barátom van, akiket szeretek és ők is szeretnek engem. Bár nagyon nehéz volt rájönni arra, hogy ki mennyire és hogyan szeret- sok csalódás árán jöttem rá erre. Azonban nemrégiben fenyegető telefonhívásokat kaptam a bátyám- simlis tartozásai miatt-, akinek máig bizonytalan a munkája, fogalmam sincs mit csinál. Beszéltem vele erről, semmit nem vall be, minden kérdésemre tagadás a válasza... Olyan titkok hordozója vagyok ezen témában, amelyek, ha kiderülnek, a szüleim beleroppannak.50 éves emberekről van szó. Nehéz ez így és nem tudom mit tehetnék. Mindenki mással foglalkozik, és annyi dolog van, ami megoldatlan még a családunkban. Mosolygok és próbálok életvidám lenni, de nem tudom ezt így tovább csinálni. Anyukámnak is van néhány betegsége, én nemrégiben lisztérzékeny lettem, daganataim voltak...mindezt 18 évesen. A szüleim elfogultak, a nővérem tehetetlen, én félek, a bátyám tagad! Segítség!!

Tisztelettel:

F

Tisztelt Pollák Éva!
Segítségét szeretném kérni:
Mire az ember felnőtt lesz, látni kell a szülei szenvedését, ami borzalmas érzés, a mindennnapi veszekedések, szinte magatehetetlenek, főleg a testvérem ápolja Őket, de semmi nem jó és hiába kérjük, hiába mondjuk, azt mondja az Édesanyám, ebbe ne szóljunk bele, nem tudjuk mi volt a múlt, amikor még gyerekek voltunk , nem tudtuk mi hogy mi volt kettőjük közt, mert nem mondták előtttünk, de most aztán javába megkapjuk. Borzalmasan fáj látni, ahogy tönkrementek, a testvérem a két kamasz gyermek mellett már teljesen kikészült, könyörögtem szépen, könyörögtem hangosan, de el voltunk küldve melegebb éghajlatra, pedig a lelkemet kiteszem értük, szó szerint itt tartok, NAGYON NAGYON BOLDOGTALAN VAGYOK-10 ÉVE NEM ESEM TEHERBE és mesterséges úton sem sikerül.
Hiába akarok én valamit, hiába gondolkodom én másképp, hazamegyek segíteni és összetörik újból bennem minden.
Tehetlen vagyok-vagyunk, ezt a harcot állandóan vívjuk és az eredmény ugyanaz, hajthatatlanok, mire visszaérek a szülői házból teljesen kikészülök és tehetetlenségembe csak sírok-sírok.
Hogy fogjam föl másképp, mit tegyek, a férjem is kikészül, állandóan mondja , hogy ezért nincs gyermek, de már a kor is sürget.
Annnyira, de annnyira fáj, sokszor elgondolkozom, mennnyire megértem, aki önygyilkos és mélyen beleérzek a helyzetébe, hogy valaki csak nagyon nagy lelkifájdalom miatt teszi meg, jártam pszichiáterhez hosszú éveken át, de csak bírálatot kaptam , nem segítséget. Azt is meg kellett tanulnom, ha valakinek baja van a barátok elfordulnak tőle, élik a maguk kis boldog életét, és ekkor már nem kell az a másik bajba jutott személy nekik semmire!!!
Várom válaszát.
Tisztelettel:
Xénia
Köszönöm,
Szeretettel:
Xénia