Kedves Éva!
17 éves(lány) diszlexiás,diszgráfiás és diszkalkuliás(mindegyikből picit találtak nálam) vagyok annak idejében ezt nem akartam elfogadni hogy mindig szóvá teszik és olyan akartam lenni mint a többi gyerek.Szóval a lényegre térve az általános iskolai éveimben nem vagyok sportban valami fantasztikus se magasat nem tudok ugrani semmiben nem vagyok jó(sportba) és ezt az osztálytársaim is szóvá tették(pl.: kinevetek,csúfolódtak... stb.) és régebben mindig csendes voltam sose mertem visszaszólni hogy hagyják már abba vagy ilyesmit, mindig magamba fojtottam, inkább elgubóztam egy sarokba és kisírtam magam.Ma már érettebbek a mostani oszttársaim és nem szólnak semmit de mivel felgyülemlett bennem régebben ,hogy nem szóltam oda nekik. Úgymond nagy szám lett és bármi apróságért ha már mosolyognak rajtam vagy kinevetnek egy nagyon apró dologért akkor nagyon ingerülten veszem fel ezeket és egyből leordítom valamikor még most is sírva fakadok (nagyon érzékeny típus vagyok és egy veszekedés után nem bírom ki hogy utána ne sírjam el magam).Abban szeretnék tanácsot kérni,hogy ezeket a dolgokat,hogyan küzdjem le? A válaszodat előre is köszönöm: Gréti

Kedves Doktornő!
Nem tudom kihez fordulhatnék, mindenki azzal bánt hogy nem tudom magam megoldani a problémáimat és mástól várom a választ, közben minden mást egyedül értem el de úgy érzem elfogyott az erőm.Nem tudom miért. Úgy érzem minden problémám okozója hogy nem hiszek magamban, és nem tudom elfogadni a KÜLSŐM(!!!), mivel drága szakemberre nincs keretem elmentem egy családsegítőhöz, aki azt mondta hogy ő ebben nem tud segíteni.Ha már egy szakember sem akkor nem tudom kihez fordulhatnék, borzasztó érzés hogy emiatt rettenetesen tudom érezni magam és kihat a párkapcsolatomra ill. minden másra is az életemben.Egy tv-műsorban fogalmazták meg leginkább a problémám: nem egyszerűen jól akarok kinézni, hanem kiemelkedően. Őrült vagyok? Vagy ez hiszti? Vagy mi ez?Nem azt kérem hogy más oldja meg helyettem csak, hogy valaki segitsen hogyan tudnám jól érezni magam a bőrömben, vagy erre van egyáltalán valami megoldás?
Előre is köszönöm, de maradok névtelen.
Tisztelettel
Hopeless

Tisztelt Doktornő!

22 éves vagyok és igen összetett problémával állok szemben(legalább is nekem annak tűnik) amit nem tudok meg oldani, és úgy érzem kezd túl nőni rajtam. Legegyszerübben megfogalmazni a dolgot úgy tudom hogy emberek között nem érzem jól magam, sőt nem szeretek emberek közt lenni. Kevés olyan ember van akivel jól tudom érezni magam de sokszor úgy érzem, hogy nekik is csak a terhükre lennék így nem zaklatom őket inkább. Egyik ilyen ember a volt barátnőm. Sajnos a családom nem nézte jól a kapcsolatunkat, mert hogy úgy mondjam a régi \"parasztfelfogással\" gondolkoznak( mit fognak szólni a szomszédok, meg az ismerősök, stb.). Ez a lány nagyon sokat jelentett nekem és bár próbáltam elhitetni magammal hogy ez nem így van, egy év múltán se változott. Igazából ezóta lettem bizalmatlan az emberekkel szemben, ha csak tehetem kerülöm is azt hogy bármilyen szinten érintkezzek emberekkel. Amikor gépekkel(motorok és hasonlók) foglalkozok akkor se tudok koncentrálni mert csak az jár az eszembe hogy az a pár ember (számszerint 3) akikkel jól érzem magam elöbb utóbb magamra hagynak mert reménytelennek nyilvánítanak.
Ön szerint ebből a problémából egyedül is kitudok lábalni, vagy szükségem van segítségre?
Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelettel: Péter