Kedves Zuzsa!
Kisfiam a nyáron lesz 4 éves. Az elmúl 1 évben sajnos háromszor is költöztünk családi problémák és betegségek miatt. A kisfiam ezeket a költözéseket nagyon jól viselte, nem volt semmi probléma. Az óvoda elõtt végig otthon voltam vele, nagyon ritkán volt csak a nagyszülõkre bízva és csak az ovi elõtti 4 hónapban járt bölcsödébe hosszabb-rövidebb idõkre.3,5 éves koráig szoptattam(2011.nov)
A bölcsibe azonnal beilleszkedett, gondozónõkkel, dajka nénivel, az igazgatónõvel és a társaival is nagyon jól megbarátkozott. 5 kisbarátját mai napig is emlegeti.Már a bölcsödében behívattak az igazgatónõhöz, mert szerintük Bence rendkívül értelmes, korát meghalladóan tudja kifejezni magát, nagy szókinccsel rendelkezik, barátságos, érdeklõdõ, stb, stb.Jelezték, hogy keressek neki speciális óvodát, de legalábbis olyat, ahol kisebb a csoport létszám, hogy többet tudjanak foglalkozni vele. Az óvodába szeptembertõl jár, gyorsan beszokott. Nem panaszkodik,nem sír, ha oviba megyünk, de valami mégsincs rendben. A mai napig csak egyedül játszik, bepisil és bekakil, pedig már szobatiszta volt. A beszoktatás idején, mikor még csak délig hagytam az oviban 4 nagycsoportos bekerítette és csúnyán beszéltek vele illetve folytogatták. A 4 óvonõ ezt nem vette észre tõle 3 méterre!!! Én láttam meg az utcáról és rohantam be segíteni neki. Az óvonõk álláspontja az,hogy azért nem mutatják be a gyerekeket egymásnak mikor új emberke érkezik a csoportba,azért nem védik meg õket az ilyen támadásoktól, hogy “felkészítsék õket az életre” és “megtanúljanak egyedül érvényesülni”.Azóta nem szívesen viszem Bencét az oviba és ezt érzi is rajtam. Bevallom szívem szerint nem is vinném ezekután, de a családom szerint túl kritikus vagyok és máshol sem lenne ez másként.Nem tudom eldönteni, hogy azzal ártok-e a kisfiamnak,ha megint egy újabb változás elé állítom (óvoda váltás) vagy azzal,ha ide járatom. Szerintem úgyanis az nem normális, hogy egy kiegyensúlyozott, barátságos, mosolygós kisgyermek 7 hónap elteltével egyedül játszik a csoportjában és bepisil, bekakil szinte minden nap. Az óvónõk nem értik. szerintük is Bence kimagaslóan értelmes és inteligens kisfiú. (remek a humora, a probléma megoldó készsége, min 200 verset és dalocskát ismer, a naprendszer kialakulásáról és a bolygókról órákat tud beszélni és modellezni õket!!!)DE: õ próbált barátkozni velük, puszit adni, megsimogatni õket, de elküldték!!! próbált játszani a gyerekekkel, de õk nem értik meg amit Bence mond nekik, illetve szétrombolták, amivel épp játszott. Bencus ezt jelezte az óvonéninek, aki azt válaszolta neki, hogy ne árulkodjon,menjen a helyére. Innetõl kezdve nem kommunikál az óvonõkkel, csak, ha nagyon muszály. Nem néz az óvonõk szemébe, elzárkozik a közös foglalkozásoktól, felesel, hazudik, és nem vállal felelõsséget, azt mondja, hogy õ ott sem volt, nem is látta a kérdéses dolgott, stb, stb. Olyan érzésem van, mintha lelencbe adtam volna.
Ahová át tudnám vinni óviba, ott vegyes orosztályú csoportok vannak. Nem tudom, hogy ez megfelelõ lenne-e számára. Mindennap kétségek közt vagyok, hogy elengedjem-e oviba és ezt már nem tudom palástolni elõtte, lehet, hogy ettõl is kialakulhatott benne ez az érzés az ovival kapcsolatban.
Kérem, egyen szíves tanácsot adni, hogyan kezeljem ezt a szituáiót az óvodával, és a bekakilással kapcsolatban? Az óvonõk azt javasolták, hogy szidjam le és vele mosassm ki a piszkos alsónemûjét. (????)
Ön szerint megoldást jelentene az óvodaváltás? Mi a véleménye a vegyes korosztályú csoportokról? Javasolja-e, hogy gyerek-pszichológust is felkeressünk?

Válaszát elõre is nagyon köszönöm!

Üdvözlettel:
Anna


 

Kedves Zsuzsa!
Elõször is remélem hogy jó helyen teszem fel kérdésemet.
Kisfiam két és fél éves, és igazából alvás terén mindig akadt problémánk. Tulajdonképpen nem sok éjszaka volt ezidõ alatt, amit át tudtunk volna mindannyian aludni.
Jelenleg is (születésétõl fogva) egy szobában alszunk a kicsivel. Én már jóval elõbb, a baba 3-4 hónapos korában szerettem volna külön szobába költözni a férjemmel, azt remélve, hogy így elejét vehetjük a kialvatlanságnak.
Sajnos férjemben ez a gondolat csak most lett érett.
Az eddigi alvásaink elég hervasztóan alakultak az utóbbi idõben. A kicsi azt szokta meg, hogy a mi ágyunkon alszik el, majd onnan tettük be az õ ágyába amint elaludt.
Éjszakai ébredésekor derült ki számára hogy ott alszik. Ekkor ritkább esetben visszaalszik, de általában addig sivalkodik, amíg közénk nem jöhet az ágyba. Ekkor általában én a másik szobában a kanapén kötök ki, mert 3-an nem férünk el kényelmesen.
A kérdésem az, hogy hogyan kezdjünk hozzá ehhez - mármint a külön szobában való alváshoz - ?
Mert ha már egyszer is ott alszik velünk az új helyen, semmi értelme az egésznek.
A két szoba közt jelenleg nincs ajtó, és egymásba nyílnak. Szükséges-e egy ajtót feltenni?
Altatással kapcsolatban is nagy problémánk van még mindig, általában fél órát, de elõfordult már az is, hogy egy órát kellett mellette feküdni míg elalszik. Ez rengeteg energiánkat elveszi, és gyakorlatilag az összes kettesben tölthetõ idõnk elmegy ezzel. Félek, hogy ez elõbb-utóbb még kapcsolati problémát is okozhat nekünk a férjemmel.
Ekkor is van olyan, hogy egy óra után sem akar aludni, és fent van velünk, míg mi le nem fekszünk.
Talán engedjük ezt meg neki, hogy akkor feküdjön? Bölcsibe jár, így nem vagyok biztos benne hogy ki tudja pihenni magát..
Egyedül egyáltalán nem tud elaludni. Hogy kezdjek hozzá hogy ezt megtanulja?
Ide fûzõdõ kérdés még, hogy vajon miért úgy ébred fel általában, hogy legjobb esetben sír, vagy éktelenül visít?
Tudom hogy most van a dackorszak, és õ nagyon akaratos gyermek. Általában nem is fogad szót, illetve pont azt csinálja, ami meg van tiltva. Hogy tudnám õt jobban kezelni? Sajnos nyilvános helyen is így viselkedik, ráadásul az apukája nem egy türelmes ember, így gyakorlatilag két \"hisztis férfival\" kell megküzdenem...
Reménykedve várom bíztató szavait, tanácsait.

köszönettel:
Emi

Kedves Makai Zsuzsa!
16 éves gimnazista leányzó vagyok. Nemsokára szeretném letenni a középfokú angol nyelvvizsgát, s ennek érdekében elkezdtem magántanárhoz járni. Az illetõ férfi és 51 éves. Mindig is vonzódtam az idõsebb férfiakhoz, s gyakori fantáziáim közé tartozott a magántanár-diák viszony. Izgatott a gondolat, hogy kettesben maradok vele, még ha õ nem is volt különösebben az esetem. Ennek ellenére az elsõ pár óra alkalmával még a kezeim is remegtek, de aztán világossá vált számomra, hogy õ nem olyan pedagógus, aki kikezdene egy diákjával, s csak gyerekként tekint rám. A legkiválóbb tanár, akit ismerek, – több ilyen tanárra lenne szükség az oktatásban - emellett igazán rendes, normálisan viszonyul a diákokhoz és van humorérzéke, tehát szeretek az óráira járni. Teljességgel rajongom érte, felnézem rá, s már egy hónap elteltével nagyon megkedveltem õt.
A fõbb bonyodalmak egy szép márciusi – a menzeszemet megelõzõ - napon kezdõdtek. Ilyenkor mindig jelentõsen megnõ a szex iránti vágyam, holott egyébként sem nevezhetõ alacsonynak a libidóm. (Viszont párkapcsolatom még sosem volt, bulizni se járok valami sûrûn, alkalmi szexuális kapcsolatokat sem létesítek, elsõsorban azért, mert ledönteném általa a magammal szemben felállított erkölcsi korlátokat, másodsorban nem szeretnék odáig süllyedni, hogy ócska ribancként emlegessenek abban a városban, melyben élek. Így a helyzetembõl adódóan nem tudom kiélni a szexuális vágyaimat, s kénytelen vagyok azokat magamba fojtani. Ez frusztráló számomra.) Az aznapi órán pedig más szemmel kezdtem nézni a tanárra. Kifejezetten vonzónak találtam õt. Ezt csak fokozta, hogy õ – nem távolságtartó ember lévén – míg magyarázta az egyik feladatot, egészen közel húzódott hozzám. Nagyon jól esett a közelsége, felizgatott. Halkabban, lágyabban beszélt hozzám, azon a kellemes, férfias hangján. Arca egészen közel került az arcomhoz. Féltem, hogy tekintetem elárulja, mi is játszódik le bennem, ennek ellenére mélyen a nagy kék szemeibe néztem. Ez fokozta bennem az iránta ébredõ vágyat. Természetesen a vonzalmam nem talált viszonzásra, én pedig csak vágyakozva fürkésztem tovább arcának és testének minden rezdülését. Szemeim megakadtak ajkain - melyeket oly’ szívesen éreznék ajkaimon - majd élvezettel siklottak lejjebb, végigpásztázván a testét, s elidõzvén a combjainál és ágyékánál, melyre kék színû farmernadrágja izgatóan feszült rá. Igazán beindította a fantáziámat. Még a bugyim is benedvesedett. Kedvem lett volna azon nyomban az ölébe fészkelni magamat, érezni, ahogy teste a testemnek simul.
Ezt a napot követõen ez így ment minden órán, s szabadidõmben is egyre többet gondolok rá. Otthon utána keresgélek az interneten, képeket nézegetek róla, folyton õ jár a fejemben. Ha meglátom más diáklányokkal beszélgetni, különös féltékenység lesz úrrá rajtam. Ha több napig nem látom õt, érzem a hiányát és igyekszem minél többször, „véletlenül” összefutni vele az iskolánk folyosóján. Ilyenkor már a puszta látványa is teljesen felajz engem. Gyorsabban dobog a szívem, szinte földbe gyökerezik a lábam és remegek. Közben alaposan végigmérem õt, minden porcikája egyre vonzóbbá válik a szemeimben. Többször azon kapom magam, hogy arról fantáziálok, hogy hatalmasakat, szenvedélyeseket kefélek vele. Nagyon beindít, s bevallom õszintén, kicsit izgat a kora is. Pontosan egy idõs apukámmal, ezért olykor elgondolkodom rajta, hogy ez normális érzés e részemrõl. Egyébként nem képzelem, hogy „halálosan szerelmes” vagyok belé, meg semmi ilyesmit. Nem stílusom belelovalni magamat bugyuta plátói szerelmekbe. Én igazi, viszonzott szenvedélyekre vágyom. Sztárokért sem rajongtam soha, csak olyan emberek iránt ébredt bennem vágy, akikkel nap mint nap kapcsolatba kerültem, akikkel meg volt a személyes kontaktus. Arról már nem tehetek, ha ezek az emberek évtizedekkel idõsebbek nálam és házasok. Egyszerûen hozzájuk vonzódom. A kortársaimat észre se veszem, nem tudom õket férfinek tekinteni. Egyébként se sokan próbálkoznak be nálam közülük, többnyire az idõsebb korosztály nyilvánítja ki felém tetszését.
10-13 éves koromban egy harmincas évei elején járó férfi tetszett.
14 évesen egy negyvenes tanárom. Nagyon jól tartja/tartotta magát, mindenki 10 évvel fiatalabbnak nézi/nézte a valódi koránál. A legjobb barátnõimmel is megosztottam az érzéseimet, akik saját bevallásuk szerint undorodnak az idõsebb férfiaktól és láttam, hogy kicsit furán is néztek rám, de mégis megértõek voltak velem és mindig kiönthettem nekik a lelkemet. Elfogadták, hogy nekem õ a zsánerem és azt azért õk is elismerték, hogy tényleg fiatalabbnak tûnik a koránál. A „tüneteim” nála és a harmincas férfinél is hasonlóak voltak, mint most az 51 éves tanáromnál.
Viszont úgy érzem, ez már tényleg több a soknál. Hiszen az angoltanárom közel 40 évvel idõsebb nálam! A barátnõim szerint ez már beteges. Lehet, hogy igazuk van. Ez elgondolkoztatott, s arra a következtetésre jutottam, hogy írok erre az oldalra és kikérem az Ön véleményét.
Normális ez a vonzalom részemrõl? Érdemes lenne esetleg pszichológushoz fordulnom?
Elõre is köszönöm a választ!