Frank Orsolya
Pszichológus, családi kommunikációs szakértő
Pszichológus, Gordon-instruktor
CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING
Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer?
Egyéni tanácsadás igény szerint, ingyenes felmérő beszélgetéssel.
Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt:
Elérhetőségeim:
Telefon: 06-20/361-63-78
Honlap: http:// www.gordonhelp.hu
Témakörök
Kérdezz-felelek
A válaszát hol tudom elolvasni?
Üdvözlettel Betti.
Kedves Betti!
Attól tartok, nem azt a választ adom, amit vár vagy amit kér: nem tudok segíteni abban, hogy ezt a helyzetet jobban elviselje. Egyáltalán nem vagyok biztos abban sem, hogy ezt a helyzetet el kell viselni. Elmondhatom Önnek a saját véleményemet, ez csak EGY lehetséges álláspont, és biztos talál majd olyat is, aki ennek a szöges ellenkezőjét mondja. Az ilyen típusú kérdésekben én bizony egészen radikálisan szoktam állást foglalni. „Ilyen típusú helyzeten” pedig azt értem, amikor egy beteg vagy öreg vagy valamilyen értelemben csökkent képességű ember a körülötte élő ép, egészséges emberek életerejét, energiáját veszi el vagy csökkenti. Azt tapasztalom, hogy egy-egy beteg vagy sérült ember akár 4-5 másiknak az energiáit is fel tudja emészteni, az egész családi rendszer megérzi a jelenlétüket, eltűnik az öröm, az energia, a felszabadultság, megsínyli a szeretet, az önmegvalósítás, a kapcsolatok. Szörnyű és kegyetlen dolog ezt kimondani, de talán mégis érdemes föltenni a kérdést: hogyan élnének Önök négyen, ha az anyós máshol lakna? Hogyan alakulna viszonya a saját gyermekeihez? A férjéhez? Az az energia, amit az anyósa elvon, máshonnan hiányzik; az az örömtelenség, feszültség, szorongás, ami a jelenlétéből fakad, hasznos energiát vesz el, amivel Önök, ép emberek valami sokkal jobbat tudnának kezdeni. Tanulni, dolgozni, egymást szeretni, építeni és alkotni valamit, karbantartani a kapcsolataikat… adni valamit a világnak és egymásnak, amire így nem kerülhet sor. És Önnek és a szeretteinek is csak egy élete van. Nem tudom, mi a megoldás, ezt Önöknek kell tudni. De én azt gondolom, hogy a konvencióktól és a mások véleményétől függetlenül érdemes átgondolni, mit veszítenek, mit nyernek, és hogy az idős hölgy élete mennyiben változna, ha máshol, mások gondozásában élne, ha egy-két, erre szerződött ember energiáját használná föl a saját élete fenntartásához, nem az Önökét… Ne haragudjon, ha érzéketlennek és keménynek tűnik, amit mondok – én mindig az egészségesek és épek pártját fogom, természetesen azzal a kitétellel (és ez magától értetődik), hogy a sérült ember is kapjon emberhez méltó ellátást, de határozottan meghúzott keretek között. Az lebeg előttem, hogyan élhetnének Önök négyen teljesebb, színesebb, egészségesebb életet, hogyan fognak a gyermekei visszaemlékezni ezekre az évekre és hogy vajon Ön hallgat-e azokra a jelzésekre, amit a szervezete, az egészsége küld erről az igénybevételről. Gondolom, a férje helyzete a legnehezebb, hiszen neki az édesanyjáról van szó… lehet, hogy neki szakember segíthet meghozni a döntést, hogyan mérlegeljen az anyja és a családja lelki jóléte között…
Frank Orsolya 2012. 05. 09. 22:09
Tisztelt Doktor Nő!
Decemberben megözvegyültem,két gyermekem van a 17 éves fiam és a 21 éves lányom. A lányom Pesten egyetemista,fiammal \"élek\".Idézőjelbe a következők miatt tettem az élek szót.
Nagyváros melletti kis faluban élünk ahova kiköltöztünk,tehát nincsenek itt gyökereink. Az apai nagymama a közeli nagyvárosban él ide jár a fiam is középiskolába.S este 8-kor edzésre / minden nap/ erre hivatkozva hogy későn minek jöjjön haza szinte mindig a nagymamánál alszik.Velem durva akár az ajtót is beveri vagy csapkodja a székeket de a rohadj meg is elhangzott már.Iskolában magatartással nincs gond jegyei a 2. félévben kb5db 5-ös 1-2 4-es meg 2-3 db 1-es 2-es. Tehát szélsőségesek.Voltam az iskolában is a tanárnő beszélt a fiúval akkor párnapig nagyon kedves és figyelmes volt velem,de megint eldurvult arra fogja hogy cigizek s ezzel elköltöm a pénzt én különben se értek a pénzhez/ szerinte/A fiú hatására követelőzésére adom el elsősorban a házat költ9zünk a városba hogy neki könnyebb legyen bejárni a suliba.Tehát követelőző,és minde apróságért engem okol.Az édesapja is ilyen természetű volt egyáltalán a férjem családjában jellemző hogy egy embert okolnak mindeneért s az sajnos én vagyok,s az el múlt 23 évben is én voltam. Anyósomnak zsarnok természete van,bár mártirnak szereti feltüntetni magát, s nap mint nap elmondja mit lehet neki köszönni.A gyerekeket egyébként nem elégitik ki az olcsóbb egyszerű dolgok igen sok költséggel járnak ami az anyósom hatása / ő ugyanis jól áll/ én meg eddig próbáéltam versenyezni anyagilag de igy hogy egyedül maradtam már lehetetlen.A férjemmel mindig sokat veszekedtünk a gyerekek előtt.Szóval milyen legyen alap viselkedésem a fiammal szemben ? Köszönettel
Kedves Asszonyom!
Amit magáról és a fiáról leír, annak egy része a fia részéről teljesen normális kamasz viselkedés, egy része pedig a megváltozott családi helyzettel és mindekettejük feldolgozatlan érzéseivel függ össze. Alapszabály, hogy először mindig saját magával kell foglalkoznia, mert ahhoz, hogy másokról jól tudjunk gondoskodni, jó kapcsolatokat ápolhassunk, előbb magunknak is rendben kell lenni. Sajnos velünk élő szeretteinknek – főleg a gyermekeinknek – nem feladata, hogy bennünket vigasztaljanak, rendbe tegyenek, érzelmileg töltsenek. Fájdalmas és ellentmondásos dolog, de előbb rendbe kell jönni és utána leszünk alkalmasak igazán jó kapcsolatra. Rendbe jönni pedig nem könnyű, hiszen elég bonyolult dolog olyan férjet gyászolni, akivel rosszban voltunk. Hogyan sirassam, ha rossz volt hozzám? Tényleg hiányzik? Miért nem tudott jobb lenni? Sok-sok vegyes érzés kavarog ilyenkor az emberben. Nem illik kimondani, de könnyebbség is, hogy elment, másfelől hiányzik is, aztán az élet így részben nehezebb, részben könnyebb. Nincs veszekedés, de nehezebb anyagilag is, meg az érzelmi csapongások miatt is, amelyek a távozásával beálltak. Az Ön gyásza még nagyon friss, és mivel ellentmondásos, talán még nehezebb, mint másként. Talán még azt a rengeteg feszültséget sem beszélte ki magából, ami a férje halálát megelőzte, nem is szólva a halálesettel kapcsolatos történésekről. Hogyan lett beteg, mi baja volt? Mi volt ennek a lefolyása? Hogyan vett részt mindebben Ön? Hogyan kísérte? Mit érzett az elvesztése után? Hogyan gondolkodik a kapcsolatuk megromlásáról? Hogyan képzeli most az életét? És a közeli és középtávú jövőben? Ezek a témák és érzések mind ott torlódnak az Ön lelkében, és amíg ezekről nem sikerül valakinek, szakembernek, más segítőnek, lelkésznek vagy jóbarátnak eleget beszélnie, eleget ahhoz, hogy megkönnyebbüljön, addig nehéz lesz ezeken túltennie és rendezetten éreznie magát.
Hogy a fia mindebből mit érez, az a következő kérdés, és persze az arra következő az, hogy őbenne mi zajlik. Ő az apját vesztette el, ez fiúgyermeknek mindig különös megpróbáltatás; előtte egy megromlott kapcsolatban volt szereplő/szemlélő. Fel kell dolgoznia azt is, hogy a szülei házassága megromlott és azt is, hogy az apja meghalt, és hogy ő apa nélkül maradt a férfivá válás küszöbén. Azt gondolom, jó, ha hagyják egymást úgy gyászolni, ahogy kinek-kinek jobban esik. Ha ez a fiú most a nagymamájánál keres menedéket, akkor hadd tegye, ugyanakkor értem, hogy nagyon fájó Önnek, ha a családi otthon még jobban szétesik az ő hiányzásaival. Hiszen már elment a férje és egy másik értelemben a lánya…
Itt sajnos egy másik nagy témakörbe lépünk: abba, hogy Ön mennyire felkészült arra, hogy a kisebbik gyermeke is nemsoká, belátható időtávon belül kirepülhet. Vagy így, vagy úgy, de egyre kevésbé lehet a szülői házhoz kötni – ha lehetősége nyílik és szükségét vagy vágyát érzi, akkor távolabb fog lépni az otthonától. Már csak azért is, hogy bontakozó önállóságát megélhesse és kiélvezhesse. Nyilván Önnek is könnyebben esne, ha ezt semleges helyen művelné nem az Ön iránt ellenséges nagymamánál, de a fiú valószínűleg csak azért megy a nagymamához, mert egyszerűbb, közelebb van, és mert az otthonából, annak feszültségeiből és rossz emlékeiből kiléphet. Ez nem Ön ellen irányul, hanem semleges külső terület, ahol valószínűleg megetetik aztán békén hagyják. Az Önnel való viszonya most túl sok emléket, megoldatlanságot, feszültséget hordoz – nem az Ön napi viselkedése miatt, hanem mert az elmúlt feldolgozatlan éveket hozza elé. Eben Ön nem hibás, ez a helyzetből következik, és a házassága során is nyilván mindent megtett, hogy tartsa a frontot, hogy neveljen, hogy dolgozzon.
Amennyire látom, a fia nem is olyan rosszul birkózik a helyzettel. Ha tanul, ötösöket és négyeseket, kap, néha nem tanul, és akkor ennek nyoma is van. Ez természetes. A magatartása rendezett, edzésre eljár, tehát nagy baj nincs. Azt hiszem, kevés kamasz van, aki időnként ne csapná be az ajtót vagy vágna oda egy-egy durva szót a szüleinek. A haláleset környezetében pedig mindig indulatok szabadulnak el, valamilyen egészen mély, tudattalan szinten mindenkit megzavar és felkavar, hogy lecsap a környezetünkben valamelyik közelállóra az, amiről minden erőnkkel próbálunk megfeledkezni – a halál, és felidézi saját halandóságunkat is. Teljesen természetes, ha mindenki „ideges” lesz ettől és ez így vagy úgy talál kiutat: a feszültségünk úgy bolyong a levegőben, mint az elektromos feszültség, ami aztán villámként csap bele az első kiemelkedő tárgyba. Ezek sajnos legtöbbször a hozzánk közel állók. Az is teljesen normális viselkedés a nagykamaszoknál, hogy anyagi igényeik, merész vágyaik vannak és mivel még nem keresőképesek, ezekkel a vágyakkal a szüleiket ostromolják. Előbb-utóbb ezek bírják rá a fiatalt, hogy munkát keressen, de ennek is el kell, hogy jöjjön az ideje. Ha reálisan látja az Ön lehetőségeinek a korlátait, akkor előbb vagy utóbb abba fogja hagyni az ostromlást és reális megoldást keres. Most tanulja meg a vágyait rangsorolni és a lemondást is.
Azt is elég nehéz ilyen helyzetben feldolgozni egy növendék férfinak, hogy az anyjával kettesben maradt - a helyzet magában is kissé kényelmetlen a számára, ha néha kilép belőle, nem biztos, hogy baj. Ha Ön is látja előnyét a városba költözésnek, akkor jó, tegye, de fontos, hogy a fia akkor is megőrizhesse mozgásszabadságát. Az ilyen korú fiatal, ha van választása, hogy otthon aludjon vagy ne, akkor bizony akkor megy haza, ha hazamenni jó. Ha részben jókedv, kedvesség és rendezettség várja, például gondoskodás, étel, tiszta ruha; részben pedig békén csinálhatja a saját dolgait. Ha kevés negatív és sok semleges és pozitív viselkedéssel találkozik.
Az Ön feladata tehát mindenek előtt az, hogy jól legyen, az érzéseit letisztázza, a fia felől megnyugodjon, mert semmi komoly baj nincs vele a jelek szerint, a fia dolga pedig az, hogy tanuljon, edzésre járjon, és hogy ki-ki gyászoljon a maga módján, hogy végül a kettejük kapcsolata is rendeződni tudjon. Érdemes megkérdezni, mi az, amit a fia szívesen hallana Öntől? Talán azt, hogy ügyes, hogy jól csinálja, hogy becsülni való a teljesítménye vagy bármi más a viselkedésében – ahányszor őszintén tudja dicsérni, tegye meg. Ahányszor ételt tud elé rakni, valamit, ami a kedvence, vagy más olyan módon gondoskodni róla, ami öröm neki, esetleg egy-egy kis meglepetéssel, tegye meg. Ha megsérti, bátran szóljon neki, hogy amit mondott, az fáj. Amennyire meg tudja állni – és biztos, hogy sokszor nem könnyű, hisz Ön is sok mindent nélkülöz most – legyen fegyelmezett, tartózkodjon a kritikától, a nagyanyja szidalmazásától, az apja szidalmazásától, a saját életével kapcsolatos panaszoktól. Amennyire bír, legyen pozitív. Ez nehéz, és lelkierőt igényel, de azt a lelkierőt máshol kell beszereznie, nem a fiától. Bármily hihetetlen is, a nagyfiú még mindig Öntől várja, hogy szép csöndesen ott legyen a háttérben, rendezett és pozitív hozzáállással. Tudom, a jelen dúlt és kétségbeesett lelkiállapotában ez már-már elérhetetlennek tűnhet, de jó, ha tudja, hogy ez a cél. Ez azonban csak akkor fog sikerülni, ha a férjét és a házasságukat, az egykori reményeiket és múltjukat sikerül meggyászolni megsiratni, és nyugovóra helyezni. Bátran vállalja föl a férje iránti haragját is, és – ami talán még nehezebb – azt is, hogy hiányzik, és a házassági kudarc fájdalmát is. Ehhez jó ha keres magának segítőt; egyáltalán: az elkövetkező hónapok még sok nehézséget hoznak, ezért jó lenne, ha lenne egy vagy több olyan ismerőse, barátja, segítője, akiknek erről beszámolhat, akiknek az eseményeket sorra elmesélheti, és akik értő füllel, figyelmesen meghallgatják. Mindig vannak jó barátok, akik válságos helyzetben hajlandók efféle támogató hálót biztosítani, tudván, hogy ha ő kerülnének nehéz helyzetbe, Ön is megtenné nekik ugyanezt. Minden jót, sok sikert!
Biztosan nem vagyok, vele egyedül, de egyre nehezebben viselem anyósom szeszélyeit. Pedig már vagy tizenöt éve együtt élünk. Ő, nagyon magába zárkózó, nem szereti megosztani másokkal a gondjait, én ennek épp az ellenkezője vagyok. Ezért is szenvedek miatta, mert zavar, hogy nem mond semmit,ha kérdezem akkor is csak a maga módján, ad válaszokat, vagy azt a választ kapom, hogy nincs semmi baja. Mégis előfordul, hogy napokig, sőt hetekig nem szól hozzám, ha igen akkor is csak egy-két szót mond. Én megértem, számos egészségügyi problémája van, de nagyon idegesítő nap mint nap a viselkedése. Sajnos, nincs módunk arra, hogy külön költözzünk, bár ez lenne a megoldás. A férjem, pedig ő a fia, néha ő is ki van készülve tőle. Egyébként is gyakran szorongok és néha vannak pánikrohamaim. Már kaptam olyan tanácsot, hogy ne foglalkozzak vele, ő ilyen, ne vegyem annyira magamra a viselkedését, de sajnos nem könnyű. Éppen elég gondom, és problémám van, két kiskorú gyermeket nevelünk, gondolom nem kell részleteznem a napi dolgokat. Így nem lehet, a másik érzéseivel játszani. Ön mit tanácsol? Mégis mit kellene tennem, hogy jobban el tudjam viselni ezt a problémát? Próbálok nem figyelni rá, nem foglalkozni vele, de mégis legbelül őrlődöm, és ez nagyon nem tesz jót. Válaszát előre is köszönöm.
Üdvözlettel Betti.
Nem minden lelki problémára van tisztán pszichológiai megoldás. Tanácsolhatnék Önnek én is olyasmiket, hogy "ne vegyen róla tudomást" vagy "gondoljon erre vagy arra", de nem tudom elképzelni, hogy komoly javulást hozna. Az ilyen kényszerű együttélések mindig nagyon megterhelik az érintetteket - az egész családi rendszert. Minden tagot külön-külön és az összes kapcsolatot is. Nem tudok mást javasolni, mint a környezet, a lakáshelyzet átalakítását bármilyen módon: akár az Önök, akár az anyós költözése formájában. Nagyon fontos lenne, hogy külön, vagy legalább némi távolságra éljenek, akkor is, ha jobb híján az idős hölgy csak egy különálló épületbe kerül akár ugyanabban az udvarban, vagy településen... Az állandó szorongás, az időnkénti pánikrohamok, a sűrűsödő feszültségek, a kilátás, hogy ki tudja, még hány évig kell így élni, és Önnek is csak egy élete van; a tudat, hogy a két gyerek is ebben a feszültségben él, pedig ők is valószínűleg megsínyylik ezt - épp elég ok arra, hogy valahogyan feloldják ezt a feszültséget. Tudom, hogy nehéz, de nem hiszem, hogy lenne másfajta megoldás mint gyakorlati. És nagyon fontos lenne, hogy Ön megőrizze saját magát a közvetlen családja, a férje, a gyerekei számára. Az az elsődleges feladata, hogy óvja és táplálja a házasságát és a két gyerekét. Ehhez pedig mindenek előtt saját magának kell jól lennie, egyensúlyban, testileg és lelkileg egészségesen.
Az életben néha jó sebész módjára vágni kell ahhoz, hogy utána jól érezzük magunkat, és engem mindig nagyon elszomorít, ha egy egész család él boldogtalanul egyetlen beteg vagy idős ember miatt. Kell, hogy legyen más módja is a róla való gondoskodásnak.Sok erőt kívánok a fontos döntések meghozatalához. Frank Orsolya 2012. 04. 02. 08:24
Szeretném segítségét kérni egy olyan dologban, amely előtt én sajnos tanácstalanul állok. Kisfiam 3 éves, és pár hónapja nem hajlandó kiszállni az autóból, és az én nagyszüleimet, azaz az ő dédszüleit meglátogatni. Korábban nem volt ilyen gondunk, amikor kisebb volt hetente-kéthetente meglátogattuk a nagyszüleimet, és tavaly májusban olyan is volt, hogy ők vigyáztak rá, amíg én egy hivatalos ügyemet intéztem. Ismeri őket, és nem volt semmi gond náluk, evett, ivott, játszott, amikor ott voltunk. Tavaly ősszel kezdődtek a gondok, odamentünk a dédik házához, és nem jött be, legutóbb már annyira sírt és hisztizett az autóban, hogy be is pisilt. Igaziból előzményét nem látom, mert ez egyik hétről a másikra történt, nem telt el több idő a látogatások között, mint máskor, és nem volt semmi olyan esemény, amit ilyen szempontból említésre méltónak találnék, pl. veszekedés, de még csak egy hangos szó sem. A nagyszüleim nagyon szeretnek minket, amiben tudnak, segítenek, pedig már idősek nagyon, 77 (nagymamám) és 87 (nagypapám) évesek. Ezért is bánt nagyon, hogy a kisfiam nem akar velük találkozni, és az öregek is sírva mesélik, hogy a dédunokájuk nem akart bemenni a házukba, de még az autónál sem akart beszélni velük. Kérdeztem a kisfiamat, azt mondta, bántották őt a dédiék, de ez nem igaz, és azt, hogy a parkolótól a házukhoz vezető kis járdaszakaszon fél a kutyáktól (a szomszéd kutyái meg szoktak ugatni minket). Ugyanakkor ha máshol, pl. az én szüleimnél találkozunk a nagyszüleimmel, akkor semmi gond nincs. Mi lehet az igazság, miért nem akar a kisfiam a dédszüleihez menni? Válaszát előre is köszönöm! Üdvözlettel: Lívia
Javaslom, hogy ha hároméves kisfia nem akarja látogatni a dédszüleit, akkor ne vigyék oda!
Üdvözlettel,
Frank Orsolya 2012. 04. 01. 23:23
Végső elkeseredésemben írok önnek. Apukám kétszer elvált, az első és a második házassága után is 2-2 gyereket hagyott hátra. Hetente egyszer járunk hozzá. Apa nagyon aranyos, imádja a gyerekeket, de sajnos elég nehéz természetű. A második feleségétől haragban váltak el. Az ebből a házasságból származó 12 éves húgommal mostanában elég nehezen jön ki. Folyamatosan veszekednek, apa a bolhából is elefántot csinál, szinte várja, hogy mikor veszekedhet vele, ez érződik a hangján. Ahogy utasítja valamire, olyan a hangja, mintha azt mondaná: \"nehogy engedelmeskedj, akkor nem tudok veled veszekedni\". Önzőnek, nyafogósnak tartja a húgomat, aki egyébként annyira \"önző\", hogy ha pl. pókerezünk és valaki sokat vesztett, akkor megosztja vele a zsetonjait. Úgy gondoljuk, azért csinálja ezt, mert a kislány annyira hasonlít az anyjára, hogy apa így akar bosszút állni az őt ért sérelmek miatt. Egyébként a húgom nagyon szereti őt, de félek, hogy nagyon megromlik majd a kapcsolatuk, ha ez így megy tovább. Már a családból mindenki próbált apával beszélni, eredménytelenül. Eddig az volt a legrosszabb, ami most történt. Filmet néztünk, a tesómnak hamarabb el kellett mennie, ezért csak az első 3/4 órát láthatta. Megjegyzem, azért nem kezdhettük el hamarabb nézni, mert apa Facebookozott, egyébként naponta több órán át csinálja, szerintem függő. Kb. fél óra múlva a húgom kijelentette, hogy WC-re kell mennie és kérte, hogy állítsuk 5 percre le a filmet, majd már nyúlt volna a távirányítóért. Apa mérgesen rászólt, hogy nem! A tesóm elkezdett méltatlankodni, mert amúgy az a természetes, hogy leállítjuk a filmet, ha valakinek vécéznie kell, apa teljesen indokolatlanul reagált mérgesen. Erre apa még jobban veszekedni kezdett, hogy most már biztosan nem állítja le a filmet, meg hogy képzeli ezt, hogy nyafog. Pedig apa provokálta ki. Végül én állítottam le a filmet. A tesóm kiment, mi meg teljesen le voltunk döbbenve és számon kértük apát , hogy miért veszekedett vele, mikor nem csinált semmi rosszat, nyilvánvalóan apa provokálta ki a nyafogást. Erre apa elkezdett valamit magyarázni arról, hogy milyen önző, amiért leállíttatja a filmet, mikor amúgy is megy el hamarosan. Pedig talán a tesómat érdekelte leginkább a film, nekünk meg semmi hátrányunk nem származott az 5 perces szünetből. Igazából látszott, hogy apa nem igazán tudja, miért dühös, \"csak azért, mert\". Amúgy általában nem ilyen nyilvánvalóan provokálja a húgomat, hanem sokkal burkoltabban. Ezért is nehéz rábizonyítani. Van önnek valami ötlete, hogy mit csináljunk, hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet? Arra is gondoltam már, hogy felhívom a nevelési tanácsadót, kérek egy időpontot és rájuk parancsolok, hogy menjenek el. Talán így, hogy kész helyzet elé állítom őket, kénytelenek lesznek elmenni. De nem tudom, hogy a húgom anyja hogyan reagálna, ha pszichológushoz küldeném a lányát.
Előre is köszönöm a segítséget,
Egy aggódó nővér
Nagyon megindít, hogy az egész családja békéjéért, a féltestvére jólétéért aggódik és kész tevékenyen is közbeavatkozni. Tényleg nagyon nehéz a helyzet, mert épp az érintett - az édesapjuk - nem vesz tudomást róla, hogy pszichológiai segítségre volna szüksége. Éppen ezért tartok tőle, hogy semmi igazán hasznosat nem fogok tudni tanácsolni. Számos kérdés nem világos a számomra, ami nélkül nehéz választ adni: pl. a húga megteheti-e, hogy nem találkozik az édesapjával; akar-e távol maradni tőle; a húg édesanyja mit tud a problémáról (valójában az ő feladata lenne megoldást keresni). A nevelési tanácsadót felhívni, és előzetesen tájékozódni, megkérdezni, miben és hogyan tudnak segíteni, nem rossz ötlet. A húg édesanyját megkérdezni, hogy mit tud a problémáról szintén segíthet. Az is érdekes lehet, van-e a húga iskolájában iskolapszichológus. De ha a nevelési tanácsadó hajlandó behívni az apukát, az is előrelépést hozhat. Azt tanácsolom, hogy keressen minél több felnőtt szövetségest.
Sajnálom, hogy ennél többet nem tudok segíteni,
üdvözlettel minden jót kívánok Frank Orsolya 2012. 04. 01. 23:19
Van egy 6 éves fiam Ármin aki az életem.A próblémam igazából az,hogy sokszor ugy érzem van egy fal köztünk ezt nem tudom elmagyarázni amit nem tudom ,hogy lehetne lebontani?A párom szerint nem igy van,de én érzem és nagyon rossz érzés.Van ,hogy azt mondja mostanában,hogy utál minden elözmény nélkül és nem tudom ezt hova tenni,ilyenkor nem mutatom de nekem ez nagyon rosszul esik elég lelkis vagyok.Ő az egyetlen gyerekünk és azt szeretném,ha jobb lenne a kapcsolatunk kérem segítsen vagy ajáljon valami közös programot amitöl közelebb kerülhetnénk egymáshoz.Mondjuk az igazság az ,hogy probálok mindent megtenni,hogy jó anya legyek és mindig az a félelmem hogy nem igy van,ezért az ilyen helyzetek mindig megviselnek.Üdv Ági
Nagyon fájó, amit ír Ármin és saját maga viszonyáról. Az ilyen jellegű problémák általában nem magukból a szereplőkből adódnak, hanem olyan tudattalan folyamatokból, amiket nem lehet hétköznapi eszközökkel, elhatározással, közös programmal orvosolni. Ezeknek a tudattalan folyamatoknak a feltárása és hatástalanítása pszichológus segítségével történik, és belátható időn belül átformálható a szülő és a gyerek kapcsolata. Csak dicsérni tudom az intuícióját, hogy ragaszkodik hozzá, hogy ha FAL van, akkor fal van, függetlenül attól, hogy más kívülről mit lát. És az is nagyon szívet melengető, hogy ebbe nem nyugszik bele - megérzi, tudatosítja, szóvá teszi és elindul, hogy változtasson rajta. Mindig megindít az anyák végtelen eltökélt jósága és szeretete. Újra csak azt tudom javasolni, hogy forduljon pszichológushoz, mondja el neki ugyanazt, amit ide leírt, és ő tudni fogja, milyen fonálon induljon el. Ha gondolja, hívjon föl és segítek elindulni ezen az ösvényen.
Minden jót kívánok, üdvözlettel Frank Orsolya 2012. 03. 07. 21:22
7 éves lányom első osztályos. Észrevettem, hogy nem igazán van barátja az osztályban. Az iskolához egészen máshogy áll hozzá, mint hajdan az óvodához. Itt kiegyensúlyozottabb, mint az oviban volt. Legalábbis én eddig így gondoltam. Ma este azonban, amikor a baráti \"kapcsolatairól\" kérdezgettem finoman, elsírta magát, és azt mondta, hogy vele nem akar senki sem jászani. Én is észrevettem már, hogy míg a többiek játszanak egymással, az én lányom csak érdeklődve bámulja őket, de csak kevés alkalommal vesz részt benne. A történethez az is hozzártozik, hogy minden hónap első napján ültetés van, és az utóbbi két padtársával nem jött ki. Pontosabban ők nem akartak mellette ülni, és agresszíven rátámadtak a lányomra, ő meg hagyta. Mindezeket nem előzte meg sem vita, sem egyéb \"heccelés\" a lányom részéről. Ezt pedig onnan tudom, hogy szemtanúja voltam az eseteknek, a gyerekek nem láttak engem.
A kérdésem az lenne, hogy mivel segíthetném a lányomat a társas kapcsolatai kialakításában a kortársaival? Hogyan könnyíthetném meg az \"életét\" az iskolában? A lányom nem agresszív, nem egy elkényeztetett kislány, azonban az iskolában olyan \"tutyi-mutyi\" módon viselkedik. Vajon miért? És még valami: összefügghet-e mindezzel, hogy az iskolakezdéskor a tanítói szerint iskolaértelen volt?
Válaszát előre is köszönöm: egy nagyon aggódó, kétségbeesett anyuka
7 éves lányom első osztályos. Észrevettem, hogy nem igazán van barátja az osztályban. Az iskolához egészen máshogy áll hozzá, mint hajdan az óvodához. Itt kiegyensúlyozottabb, mint az oviban volt. Legalábbis én eddig így gondoltam. Ma este azonban, amikor a baráti \"kapcsolatairól\" kérdezgettem finoman, elsírta magát, és azt mondta, hogy vele nem akar senki sem jászani. Én is észrevettem már, hogy míg a többiek játszanak egymással, az én lányom csak érdeklődve bámulja őket, de csak kevés alkalommal vesz részt benne. A történethez az is hozzártozik, hogy minden hónap első napján ültetés van, és az utóbbi két padtársával nem jött ki. Pontosabban ők nem akartak mellette ülni, és agresszíven rátámadtak a lányomra, ő meg hagyta. Mindezeket nem előzte meg sem vita, sem egyéb \"heccelés\" a lányom részéről. Ezt pedig onnan tudom, hogy szemtanúja voltam az eseteknek, a gyerekek nem láttak engem.
A kérdésem az lenne, hogy mivel segíthetném a lányomat a társas kapcsolatai kialakításában a kortársaival? Hogyan könnyíthetném meg az \"életét\" az iskolában? A lányom nem agresszív, nem egy elkényeztetett kislány, azonban az iskolában olyan \"tutyi-mutyi\" módon viselkedik. Vajon miért? És még valami: összefügghet-e mindezzel, hogy az iskolakezdéskor a tanítói szerint iskolaértelen volt?
Válaszát előre is köszönöm: egy nagyon aggódó, kétségbeesett anyuka
Mindenek előtt azt tanácsolnám, hogy a kérdését tegye föl kimondottan gyerekpszichológusnak is. Az is természetes, hogy a gyermek közelebbi ismerete nélkül semmi igazán okosat nem tudok mondani. Csak általánosságban válaszolhatom egyrészt azt, hogy ebben az életkorban általában megnyugszanak a gyerekek az ovis korhoz képest, ugyanakkor valóban a társas kapcsolatok kialakítása és az válik feladattá, hogy kiismerjék magukat a társas közegben. Ez némelyeknek nehezebben megy mint másoknak. A befelé forduló, csöndes gyerekeknek problémát szokott okozni, hogy nem tudják magukat megmutatni, és ezért a többiek nehezebben kötődnek hozzájuk. Nagyon jó látni, hogy figyel a gyerekre és próbálja elkerülni, hogy sérüljön. Mindenképp csak jól járhat, ha keres egy jó gyerekpszichológust és különösen segíthet a kislányon a gyerek pszichodráma. Ilyen csoportokat többen is indítanak, akár én is tudok ebben segíteni, ha fölhív, vagy az interneten is találhat. Mindenképp csak jót tehet a kislánynak, ha a társas készségeit fejleszti.
Gratulálok gondos, szeretetteli anyaságához és biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz! Frank Orsolya 2012. 03. 04. 19:35
A problémám kistestvérrel kapcsolatos, illetve azzal, hogy nem akar érkezni a kistestvér. 3,4 éves a kisfiam, már amikor megszületett tudtuk a párommal, hogy szeretnénk még gyermeket és azóta nem is védekezünk. Egészségileg rendben vagyunk mindketten, de valamiért mégsem jön össze...Mostanában már nagyon központi kérdés az életemben ez a baba téma, akármennyire is nem akarok rágondolni...akaratlanul is számolgatom a napokat, hogy mikor jön meg a menstruációm, milyen tüneteim vannak...stb. Hogyan tudnék egy kicsit kikapcsolni ebből? Nem akarok rágörcsölni, de nem sikerül! Újra belemerültem a munkába is, új kihívásokat keresek, hogy ezzel is eltereljem a figyelmemet, és természetesen sokat foglalkozom a nagyfiammal is, de sokszor eszembe jut, hogy jaj de jó lenne egy pici baba újra! Tanácsát előre is nagyon köszönöm!
Először arról érdemes meggyőződni, hogy tényleg minden rendben van-e fizikailag, tehát pl. eléggé nagyok-e az érő tüszők. Ha nem, ezen nagyon egyszerűen lehet segíteni. Tehát egy alapos nőgyógyászati vizsgálat indokolt. Ha tényleg nem találnak fizikai okot, akkor érdemes pszichológushoz fordulni, ez valóban segíthet.
Sok szerencsét! Frank Orsolya 2012. 03. 04. 19:14
Tisztelt Szakértő!
Nem is tudom, hogy írjam le, annyira bánt, ami történt. Van egy imádott, 16 hónapos kisfiam, aki nagyon okos, mosolygós és roppant érdeklődő kisfiú. Igyekszem vele sokat foglalkozni, de időnként nehéz mellette megfőzni, vagy a házimunkát elvégezni.. Az utolsó néhány éjszaka többször is felébredt, így a nappalok is nyűgösebben alakulnak. Ma már annyira nyűgös, fáradt volt, hogy bármit csináltam, nem volt jó, de közben muszály volt legalább neki megfőznöm, így nem tudtam folyamatosan vele foglalkozni, betettem a konyhában lévő elég nagy járókába, hogy velem legyen, tudjunk beszélgetni vagy a mellettem játsszon a játékaival, de ő csak sírt, most sehogysem akart maradni. Én viszont nem vettem ki, főztem tovább, mire ő már sokadjára lerántotta a szemüvegét (sajnos szemüveges) és a földhöz vágta. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy nem szabad, többször is visszatettem, végül elszakadt a cérna és a kezére ütöttem. Persze ő sírt 1-2 percig, majd minden kezdődött elölről. Fáradt voltam én is, és ideges lettem, amit nagyon szégyellek. a délelőtt folyamán ez 4x megismétlődött, 4x csaptam a kis kezére a szemüveg miatt, utoljára talán még nagyobbat is úgy, hogy piros lett a kis keze, kiabáltam vele. Nagyon nagyon bántanak a történtek, nagyon szégyellem is, hisz tudom, az ütlegelés nem vezet semmi jóra, nem is tudom magam túltenni ezen. Most alszik az én kis Drágám, mint minden ebéd után. Kérem, mondja el a véleményét! Rossz anya vagyok?? A férjemmel is az utóbbi időben nézeteltéréseink vannak, talán ez az alapja mindennek? Annyira szeretném, ha kisfiam egészséges, boldog életet élne majd!! Ugye a történtek nem hagynak maradandó nyomokat a kis lelkében? Ugye mindezek miatt nem fog eltávolodni tőlem, az anyukájától, aki annyira imádja??!!
Előre is köszönöm válaszát!
Üdvözlettel:
Egy aggódó anyuka
Kedves Aggódó Anyuka!
Természetesen Ön jó anya, ha ennyire megviseli, hogy "elszakadt a cérna". Az a fontos, hogy megteremtse a feltételeket ahhoz, hogy minél nyugodtabban tudja eltölteni a kisgyerekkel azt az első néhány évet, ami az életének indításához annyira fontos. Neki NEM az a fontos, hogy minden nap kapott-e főtt ételt, egyáltalán nem érdekli, ha a bolti bébiételt rakja be neki egy percre a mikróba; és az meg pláne mindegy neki, hogy ki van-e takarítva, mosva vagy vasalva. Ilyen korú gyerek mellett mindig azt tanácsolom az anyukáknak, hogy "hagyják a dagadt ruhát másra" és a gyerekkel törődjenek. A házimunkát pedig minimumra kell redukálni. A másik nagyon fontos dolog a férjeket nem elhanyagolni. Általában nekik is az érzelmiek a fontosak: a gondoskodás - igen, neki esetleg főtt étel formájában, esetleg tiszta ing formájában, de legalább annyira a jó szó, a tisztelet, az együtt töltött idő formájában. Meg is lehet kérdezni a férjét, hogy mi az, ami hiányzik neki, amióta megvan a gyermek. Nagyon hálás lesz érte, a legtöbb férfi ilyenkor méltatlanul háttérbe szorul és sok házasság rámegy erre - holott a gyereknek is, Önnek is, mindenkinek az a fontos, hogy ez a kapcsolat még sokáig jó karban legyen. Minél kevesebbet szoronganak fölösleges dolgokon, minél többet tudnak örülni egymásnak - és a gondjaikról szeretettel, jó szívvel beszélni, annál jobb.
38 éves vagyok. 11 éve házas vagyok,de mégsem vágytam gyerekre. Még a látványa is sokkolt, hogy mennyit kell nevelgetni, rendezgetni a gyereket, hogy okos gyerek legyen belőle.
Most gondolkodtam el és egy kis vágy felébredt bennem, hogy esetleg saját gyereket vállaljak,de mégsem tudom,melyik az igazi énem. Félek,hogy idősebb koromban magányos leszek, már nem lesz izgalmas az életem. Hiányolom majd a gyereket. Jelenleg még felvidít egy balatoni nyaralás, egy szoláriumos bőr, sportolás,de amikor ezek már nem vidítanak fel,mert idősebb leszek és nem szívesen mutogatom magam bikiniben, mi lesz a boldogságom?
Tanácstalan vagyok és az idő pereg.
A kérdései jogosak. Ez terápiás kérdés. Én azt tanácsolnám, hogy keressen egy jó pszichológust és ott, az ő segítségével kezdje megismeri az érzései hátterét. Valóban minél előbb.
Frank Orsolya 2012. 03. 04. 19:01
Valóban nem szükséges már ez. Vajon a férjének miért fontos? Vajon miért kérdés ez most? Lehet, hogy más probléma is van? Talán érdemes lenne szakemberrel beszélgetni? Az Ön megítélésére bízom. Frank Orsolya 2012. 03. 04. 18:58
Nem is tudom hol kezdjem.Szerintem problémáim vannak.ami miatt mindig én vagyok a vesztes.Az előző régi párkapcsolatomból van egy nagy fiam aki most 18 éves.2002 telén találkoztam egy nálam 10 évvel fiatalabb férfival akivel 2003 őszén össze házasodtunk.imádta a fiamat is.2005 márciusában közös gyermekünk született.Kisebb nagyobb vitáink voltak ez idő alatt,a haverjai meg a kocsma miatt,már akkor úgy volt külön megyünk.Megtörtént az a hiba,hogy én félre léptem 2006 nyarán,a férjem legjobb haverjával.persze ez titokban maradt.Éltük tovább együtt az életünket jóban ,rosszban.A titkot tudta az egész családja.Életünk jobbra fordult kb 8 hónapja,ami számomra meglepő volt.A múlt héten pénteken 2012.01.20.napján kiderült a nagy titok.A saját öccse árult el.Férjem miután mindennek elhordott,ő is terítette a lapjait,kupikba járt.Kizárólag engem hibáztat,mivel a legjobb haverjával tettem meg a dolgot.Saját magát nem hibáztatja,erről nem is lehet vele beszélni,mindig csak az Én hibámról, nem tud Nekem megbocsájtani.Nagyon szeretem a férjemet nem bírom ki hogy elhagyott.Kérem írja meg mit tegyek.Várom mielőbbi szíves válaszát.Tisztelettel:Ria
Köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával. Azt gondolom, egyformán vagy egymásnak megbocsátani valójuk, és nincs más esélyük, mint mindenről beszélni, ami kettejük között történt, elmondani, miért érezték szükségét, mik voltak a hiányérzeteik. Ne csüggjön a férjén, hanem viselkedjen egészségesen, méltósággal és magabiztosan, egy ideig akár békén is hagyhatja, aztán érdemes megpróbálni, hátha hajlandó tényszerűen beszélni arról, ami történt.
Frank Orsolya 2012. 03. 04. 18:37
Több mint másfél éve vagyok együtt a párommal, aki elvált (nem miattam váltak külön, nem ismertük egymást akkor). Előző kapcsolatából van egy 3,5 éves kisfia. Váláskor a bíróság kimondta, hogy a gyermeket 3 éves koráig az anya lakhelyén lehet látogatni, utána pedig megegyezés kérdése. Nem lehetett megegyezni az anyával, így a gyámhatósághoz fordultunk, aki határozatott hozott, hogy minden második hétvégét velünk tölthet a gyerek. Sajnos az édesanya nem igazán foglalkozik vele (fontosabb neki az, hogy párt találjon magának), ami meg is látszik rajta, kortársaihoz képest le van maradva. A gyereket a nagymama neveli. Párom az utóbbi időben azt vette észre, hogy az el hozatalkor a gyermek húzza az időt (játszik, eszik, mesét néz), illetve hangot is ad annak, hogy nem szeretne hozzánk jönni, mert én itt vagyok. . Mihelyt bejön a lakásba, nyomát se látni ezeknek, jön, megy, ugrál, szaladgál. Mászik az ölembe, megkér, hogy rajzoljuk, játszunk együtt, sőt még puszikat is kapok, amit másnak nem igazán ad. Kezdetektől fogva igyekszem a gyerek kedvében járni, sütikkel, játékokkal, bármivel. Játszva tanulással igyekszem felzárkóztatni a társaihoz. Mindezek után nagyon rosszul esett, hogy a gyerek így áll hozzám, ilyeneket mond. Régebben többször említette, hogy mondania kell valamit, de nem meri mert csúnya.
Új észrevétel, hogy mostanában csak fekete színű ceruzával akar rajzolni.
Gondoltunk már arra is, hogy a nagymama próbálja a gyereket irányítani, illetve üzengetni vele. Párom rákérdezett, felháborítást keltett benne, hogy ez eszünkbe jutott.
Mit tegyek?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: Eszter
A leveléből úgy veszem ki, hogy Ön is tudja, amit mondani tudok erre - hogy a kisgyereknek szeretetre és figyelemre, jó ingerekre, törődésre van szüksége, és hogy túlságosan kicsi ahhoz, hogy tőle bármi is 'rosszul essen', hogy ő a szavaiért felelős legyen. A kicsi helyzete annyira méltatlanul bonyolult, feszült és megterhelő, hogy még egy felnőtt sem igazodna ki benne érzelmileg. Tökéletesen mindegy, mit mond és honnan hozza - az Önök viszonyát az fogja meghatározni, hogy Öntől megértést, bölcs, belátó figyelmet kap. Még évekbe fog telni, amíg ez a kisgyerek feldolgozza mindazt, ami történt vele, hiszen nem csak az apját veszítette el, hanem az anyját, az egész bázisát is. Ráadásul újra és újra meg kell majd ezt értenie, ahogyan előrehalad a fejlődésben. Önnek és a gyermek apjának kell a toleráns hátteret biztosítani ehhez. Várhatóan lesznek különböző korszakai, ide és oda pártol majd, amíg végül nagy nehezen megtalálja a helyét a helyzetben, ezeket Önöknek mind csak TÜNETként kell kezelniük, semmiképp sem mint a gyerek "véleményét" vagy "álláspontját". A nagyszülővel is a legjobb viszonyt érdemes fenntartani.
Türelmet és szeretetet kívánok ehhez az összetett helyzethez, Frank Orsolya 2012. 03. 04. 18:32
Egy problémával fordulok Önhöz segítségül, vagy tanácsot kérni kihez forduljak.
4 éves házasság után a férjem 9 hónapja elhagyott, 7 éve vagyunk együtt. Van egy 6 éves fiunk és egy 11 hónapos lányunk ami közös. 2 hónapos volt a kislány mikor elment. Nagyon megrázta a fiamat hogy elhagyta az apja. Idegi alapon rángatózik, amit nem érez (rángatja a száját és a szemét). Járunk kórházba pszichológushoz, de változás nincs. A kérdésem az lenne, hogy megmarad a gyermeknél ez a rángatózás, amíg velünk volt az apuka nem rángatózott a gyermek. Nagyon ragaszkodik az apjához, várja vissza! A 2 hetes látogatás úgy veszem észre nem igazán segít neki. Amíg nem látja próbál megnyugodni, de miután elviszi újra jobban fokozódik a rángása. Segítségét szeretném kérni, hogy mit csináljak vagy kihez tudnék fordulni, mert nem szeretném ha megmaradna neki a rángatózás mert nagyon csúnya. Válaszát email címemre várom: noncsi7708@freemail.hu
Válaszát előre is köszönöm.
Maradok tisztelettel:
Nóra
A levele óta már beszéltünk telefonon, és a helyzetét újra átgondolva is csak azt tudom mondani, hogy a kisfiú elsődleges környezet a családja, és mindenféleképpen az az érdeke, hogy TEHERMENTESÍTSÉK. A beszélgetésünk során megütötte a fülemet, hogy a kisfiú afféle felnőtt, gondoskodó szerepet vett magára. Valójában arra van szüksége, hogy tiszta helyzet legyen körülötte, stabil, békés és meleg otthon. Azt is észrevettem, hogy Ön saját maga nagyon szélsőségesen éli meg az eseményeket, tehát igazából az lenne az elsődleges feladat, hogy Ön mielőbb meg tudja vetni a lábát és megnyugodni, újra egyensúlyba kerülni, és ennek következményeként tud majd a kisfiú is újra gyerek lenni és nyugodt, hétköznapi életet élni a megváltozott körülmények között is.
Tehát a gyermekein akkor segít, ha saját magán segít, hogy újra hétköznapi, egészséges, békés állapotba kerüljön. Frank Orsolya 2011. 12. 28. 15:27
Egy 43 éves nő vagyok jelenleg válófélben,ami lassan két éve tart mert nem tudunk megegyezni gyerekek téren.A fiam 16 éves és SNI sajátos nevelésű gyerek Hiperaktív mindig probléma volt vele az iskolában,főleg viselkedési problémák.
A férjem egy öntörvényű ember ,sajnos 20 év alatt megalázott ,és a gyerekek előtt nem tisztelt nem becsült,és ezáltal a fiam sem tisztel és nem fogadd szót nekem,volt rá példa hogy megütött, és hozzám vágott párnát stb,a csúnya beszédről nem is szólva.Az igazságügyi szakértő szerint mindkét gyerek ragaszkodik hozzánk egyformán ,de érzelmileg hozzám jobban ,mert a férjem racionális ember. A fiammal kapcsolatban azt mondta a szakértő hogy komoly problémák vannak vele ,és szakember bevonása szükséges ha már késve is. Ez miatt adtam be a válópert 2010 ben mert nem tudunk gyereknevelés téren megegyezni.Éveken át könyörögtem vigyük el a gyereket pszichológushoz ,a férjem nem akarta,mert ő majd megneveli egy pofon egy durva szó ,és igy teltek el az évek.A fiam rettegésben élt évekig.Ha nagy nehezen sikerült elvinnünk pszichológushoz akkor egy sem volt jó neki ,mert mindenki hülye ,csak ő nem.Amikor viszont beadtam a válópert ellenem nevelte a gyerekeket és kedvesebb volt a fiával,ennek örülök is ,de szakemberhez még mindig nem viszi. A szakértő szerint nem jó a férjem diktatórikus nevelése,de az én nevelésem sem jó.
A kislányunk 10 éves ,vele semmi gond nincs csak most az utóbbi két évben a férjem elkényeztette ,és magához édesgette ,vele alszik egy szobában már egy éve ,tavaly még együtt fürödtek az apával ,de szóltam ez nem helyénvaló és már nem fürdenek együtt.
Egyszerűen tehetetlen vagyok mert most a fiamat fegyelmi miatt elküldték az iskolából,és félek nem tudunk megegyezni iskolaválasztásnál.A fiamnak még nem mondtuk meg ,de úgy érzem nem fogja fel a súlyát mert sajnos nincs felelősségérzete egyáltalán.A fiam az utóbbi két évben ide oda megy a két szülő között,jelzem közös háztartásban élünk és minden házimunkát én csinálok .Ha én próbálom nevelni akkor majd apához megyek,ha az apja akkor anyához és egy körforgás.Az lenne a kérdésem hogy Ön szerint kinél lenne jó helyen a fiamnak,tudva azt hogy nekem egyáltalán nem fogad szót ,még sokszor agresszív velem ,és hazudik nekem,vagy az apánál aki túl szigorú ,de neki szót fogadd ,mert ha nem bántalmazza.És milyen iskolát keressünk neki? a rendészeti szakon volt de én tudtam hogy a magatartása és viselkedése miatt nem jó neki ez a szak.A férjem katonai iskolába szeretné íratni,amit én nem szeretnék hiszen tudom hogy milyen agresszív. A bíróságon a fiam kijelentette anyagi okok miatt az apánál szeretne maradni,ha anyának is annyi pénze lenne mint apának akkor anyánál.Két nap után viszont velem akar élni,tehát döntésképtelen.A két gyerek pedig nem jön jól ki egymással ,állandóan bántja a kislányt mert ő az apa kedvence.Lehetséges ha más környezetbe kerülök a fiam megváltozik,egy kicsit?és tudni fogja nekem kell szót fogadnia mert én vagyok a gyámja?vagy elrohan az apához?Egyszerűen nem tudom mit tegyek,lelkileg tönkrementem ,mondjam meg a gyerekemnek apádnál maradsz mert ő tud nevelni?De nagyon sajnálom mert ha nem kap egy kis segítséget szakembertől egy egész életre sérült marad. Sajnos a férjemmel nem tudunk megegyezni semmilyen téren,nem nézi a gyerekeket.
Tanácsát előre is köszönöm!
Üdvözlettel egy elkeseredett nő
Előre szeretném bocsátani, hogy egy ennyire előrehaladott és bonyolult helyzetben egyetlen levéllel aligha tudok bármiféle érdemleges előremozdulást hozni. Csupán egy néhány megjegyzést tennék, ami a számomra egyértelműen látszik a helyzetből:
a) mindkét gyerekének bizonyára árt a helyzet eldöntetlensége, kuszasága. A legfontosabb az lenne, hogy minél hamarabb TISZTA HELYZETET teremtsen. Ami azt jelenti, hogy nem egy háztartásban élnek, nem huzakodnak a gyerekeken stb.
b) a fia ugyan sok problémát okoz és sok figyelmet követel, de a LÁNYÁRÓL sem szabad elfeledkezni csak azért, mert látszólag nincs vele gond. Mindenképp fontos, hogy ő is kapjon figyelmet, beszélgetést, törődést, örömöket.
c) a fiatalembernek a saját életében is valamilyen tiszta, kiszámítható, egyértelmű rendszer vagy helyzet lenne most a legfontosabb - akár iskola, akár munkahely, valami olyasmire van szüksége, ahol egyértelmű, teljesíthető körülmények között tevékenykedik, valami olyasmiben, ami érdekli is, és ezért elismerést kap. Csak példa vagy magyarázatképpen mondom, hogy egy következetes, szigorú, de emberséges mesterember mellett fizikai munkát végezni és ezért pénzt kapni például olyasfajta változás lenne, ami most neki nagyon jót tenne.
d) a két szülő között nehéz választani, de ha az apa indulatos, bántalmazó, agresszív, akkor én nem tudnám javasolni, hogy hozzá kerüljön.
Önnek pedig azt javasolnám, hogy ne a férje engedélyére várjon, hanem tegyek azokat a lépéseket, amelyeket helyesnek tart, és ehhez keressen külső támaszt, segítséget, hogy a gyerekek ne sodródjanak tovább.
Frank Orsolya 2011. 12. 28. 15:15
Nem tudom, vannak-e a feleségével közös jóbarátaik, de talán ők is tudnak segíteni abban, hogy a dolgot megbeszéljék, közösen túltegyék magukat rajta. Nem hiszem, hogy egy nő és családanya ennyire gyorsan és hirtelen elválik, hiszen neki is fontos a család, de az biztos, hogy innentől kezdve jó lenne, ha nem hibázna és amit csak tud, azt jól csinálna. Az üzleti problémája megoldásán is muszáj elgondolkodni.
A legkétségbeesettebb pillanatokban pedig forduljon a barátaihoz, családtagjaihoz, személyesen vagy telefonon: biztos vagyok benne, hogy nincs egyedül.
Sok sikert, minden jót kívánok. Frank Orsolya 2011. 12. 28. 15:01
26 hónapos fiam pár hónapja a vállát rángatja, egyszerre mindkettőt, egy nap többször, önkéntelen mozgásnak tűnik ... még nem tudtam kideríteni, mikor, mert változó ... nagyon aggódok, hogy ezt vajon ki lehet-e kezeltetni nála, vagy maradandó, mert nem szeretném, ha később ebből problémája adódna... egyébként nagyon értelmes, nyugodt gyerek, sokat beszél, mosolygós, minden rendben van vele..
Gondoltam, hogy gyermekorvoshoz viszem, és kérek beutalót pszichológushoz, hátha tudnak valami tornát vagy gyógymódot erre.
Kérem segítségét, köszönöm!
Remélem, valóra is váltotta a tervét, és elvitte a kisfiát gyerekpszichológushoz. Érdemes elgondolkodni rajta, milyen rejtett feszültség van a környezetében, a családban, az Ön vagy a párja lelkében, amire reakció lehet ez a tünet. Ugyanakkor nem biztos, hogy ilyesmiről van szó. Ha nem jár eredménnyel, javaslom, forduljon neurológushoz is, például a Gyerekklinikán, ahol bizonyára nem az Öné lesz az első ilyen eset, amellyel találkoznak.
Frank Orsolya 2011. 12. 28. 14:51
Kedves Szakértő!
Patthelyzetben vagyok, úgy érzem. 10 éve élek a párommal, 3 éve összeházasodtunk. Nekem is van 2 gyermekem, neki is, így hatan élünk együtt. Nem könnyű koordinálni egy ekkora családot, de azért úgy ahogy sikerül. Sajnos kezdettől fogva a nevelt lányom féltékeny mindenre, amivel az édesapja kapcsolatba kerül. Eleinte arra gondoltam, hogy csak azért van így, mert ahogy ők elmesélték, nagyon rossz volt neki míg az édesanyjával éltek, mert folyton különbséget tett a két gyermeke között a lány rovására. Sok negatív történetet mesélt az anyukájáról. Édesapja is tele volt panasszal. Én, azt gondolom, családcentrikus nő vagyok, odafigyelek mindenkire, még így is, hogy \"sokan\" vagyunk, de úgy látom ez nem elég.
Az elmúlt évek alatt volt néhány összezördülésünk a párommal, amiről később kiderült, hogy lánya intrikálódása volt az elindító. Míg kisebb volt, könnyen túltettem magam rajta, mert rájöttem, hogy valamit el akart érni és úgy gondolta, ha mi rosszban vagyunk az édesapjával, akkor ő több figyelmet kap tőle és amit épp szeretne. Apukája ennek mindig bedől. A baj az, hogy a lány már elmúlt 20 éves és a viselkedése mit sem változott.
Most odáig jutottunk, hogy a párom közölte velem, hogy én a lánya és közé akarok állni és azért van a szerelménél folyton a lánya, mert nem érzi itthon jól magát. Persze miattam. Úgy érzem mindent megtettem értük eddig is , ami az édesanyjuk feladata lett volna. Szeretem őket, de ha megszakadok sem lehetnek olyan érzéseim feléjük, mint az édes gyerekeim iránt. ( Megjegyzem a fiú érdekes módon jól érzi magát. )
Én úgy látom mostohalányom minden percét a szerelmével akarja tölteni, nem értem ezt miért nem közli apukájával. Miért élvezi azt, ha mi feszültségben vagyunk? A párommal nem lehet beszélni a problémákról, mert amit gondol, ahhoz ragaszkodik, semmi mást nem fogad el. Szerintem nem azzal bizonyítom, hogy szeretem a gyerekemet, meg igazi szülő vagyok, ha feltétel nélkül állok mellette. Pláne, ha megtapasztaltam, hogy sokszor hazudik.
Nem tudom, hogy oldjam meg a problémát, félek szakítás lesz a vége és nem másért, mint egy önző gyerek miatt.
Kedves Levélíró,
értem a helyzetét, és valóban nem egyszerű. Komoly elismerést érdemel, hogy sikerült elkormányozni ezt a hatfős patchwork-családot. Abban is biztos vagyok, hogy Ön mindent megtett a közjóért, ami a képességeitől telt. A húszéves lánynak már így is, úgy is megfordulhat a fejében a leválás, úgy hallom, az apukája nemigen gondolt még bele, hogy egy napon a gyermekei nélkül fog élni. Ez sem csoda, kevesen látjuk be időben, hogy ez elkerülhetetlen, és másfajta életre kell majd berendezkednünk. Mindenesetre a jelenlegi helyzetünk van annyira bonyolult, és ráadásul a párkapcsolatot is fenyegeti, hogy érdemes legyen a két felnőttnek együtt elmenni pszichológushoz, ahol talán egy néhány ülés alatt sikerül mindenki fejében tisztázni, merre tartanak ezek a bonyolult erőviszonyok. Alapelvül Önnek is azt tudom fölkínálni, hogy "senki sem hibás" - nyilván a nagylánynak sem lehetett könnyű átélni a család drasztikus átalakulását, amikor még kislány, sőt, kamasz volt... A párjával pedig érdemes lehet békés időszakokban, a kérdés távolabbi vonatkozásairól beszélni: vajon mitől volt boldogtalan a nagylány régebben, vajon hogyan fognak élni és mik a terveik arra az időre, amikor a gyerekek majd leválnak... És persze érdemes kettejüknek a családtól független, párkapcsolat-erősítő programokat tartani, talán épp úgy, hogy otthon, békességben, a gyerekek nélkül eltöltenek egy néhány napot... A kettejük jó viszony az egész család szempontjából a legfontosabb.
Sok sikert, minden jót.
Kedves Orsolya!
Mindenkinek kijut valami probléma az életben nekem is. Van 3 gyerekem 2 nem él velem Ők 18 és 16,5 évesek fiúk.
Új házasságomból van egy 2,5 éves kislányom. Úgy érzem hogy a kislány nagyon ragaszkodik az Anyjához soksor csak neki engedi meg hogy öltöztesse,bepelenkázza stb. Ha vizet kér és Én viszem akkor már nem kell. Ilyenkor aztán a hiszti az beindul. volt már pár alkalom amikor a hiszti addig fajult hogy hányt is a gyerek. Probálom nyugottan kezelni a helyzeteket de amikor ezektől a hisztiktől a feleségem is kiborul elfog a tanácstalanság. Az biztos hogy le tudja csapolni az energiáját az embernek a gyerek. Probáltunk utánakérdezni a gyerekorvosnál hogy esetleg gyerekpszihológusnak meg kellene nézni a gyereket erre az a válasz kaptuk hogy 3 éves kor alatt nem foglalkoznak vele.
Anyagiak miatt 1 hónapja visszament dolgozni a feleségem. Nekem is mostanság lett egyre több munkám és így későn tudok csak hazamenni. Többször ezekben az esetekben is megkapom a szemrehányásokat a feleségemtől. Sokszor úgy érzem Ő is úgy hisztizik mint a gyerek. Nem olyan munkaköröm van mint neki aki bemegy az irodába és 16:30-kor lejár a munkaidő. Azt persze nem mondtam még hogy a házat felújítjuk így hétről hétre mindig van mit csinálnom otthon is.
Kezdek belefáradni ebbe az állapotba. A családi életünk kezd kibírhatatlanná válni.
Alapvetően türelmes ember vagyok de kezd szakadozni a cérna már nálam is. A pénz tudom hogy nem boldogít de a hiánya is boldogtalanná teszi az embert. A mai világban sokszorosát kénytelen mindenki dolgozni,hogy fent tudja tartani az életszintvonalát. A dilemma mindig az hogy csináljam tovább hogy a családi béke megmaradjon.
Úgy érzem érzelmileg is már a perifériára kerültem. A gyerek nagyon keményen kettőnk közé állt.
Valahol elrontottuk? Vagy ez egy egyedi eset? Várom esetleges véleményét tanácsát.
Üdv.:József
Kedves József, csak megerősíteni tudom, amit Ön is mond: fontossági sorrendbe kell állítani a dolgokat, rendszerezi, és akár keményen redukálni is. A legfontosabb a családtagok egymás közötti kapcsolata, sokkal inkább, mint a ház, vagy a háztartás. Hisz ha az Önök házassága megromlik, akkor úgyis az egész ház/tartás szétesik. Ezért valóban a kapcsolatokra kell első sorban figyelni, akkor is, ha a ház úgy marad egy pár évig, amilyen, akkor is, ha csak alapdolgokra jut pénz. A sorrend pedig úgy néz ki, hogy első a kettejük – a felesége és Ön – kapcsolata, ez fontosabb, mint bármelyik gyerekkel való kapcsolat. Hiszen Önöknek kettejüknek kell egyben tartani az egész családot. Tekintse kötelességnek és egyben felmentésnek, hogy Önöknek kettejüknek szeretni kell egymást, örömteli órákat tölteni együtt, pihenni, akár lustálkodni is – bármilyen abszurdnak hangzik. Ha nem hagyják abba a rohanást, sajnos szétesik a család. Ez így nagyon keményen szól, de sajnos ezt látom minden nap. Ezt pedig nem paranccsal és szemrehányással tudja megvalósítani, hanem ha melegséggel, közelséggel, udvarolva bírja rá a feleségét, hogy a kettejük kapcsolatát valahova az eredeti szint, a régi bizalom, gyöngédség és romantika közelébe vissza kell juttatni. Muszáj rá időt szánni. Rettenetes elnézni, ahogy a sok félkész vagy éppen elkészült házban válnak a családok. Ez nem a helyes sorrend. Ha rendetlenség van, de mindenki nevet és szereti egymást, az jó. Ha ülnek az asztalnál vagy a kanapén és beszélgetnek, és nevetnek a többi dolgokon, a rendetlenségen, a szegényes állapotokon, az is nagyon jó. Ha karácsonyra mindenki egy CD-t kap, meg egy tábla csokit, de elmennek szánkózni, az is jó. Senki nem fogja ezt Önök helyett meglépni, Önök helyett észbe kapni és az életük hangsúlyait átszervezni. Ugyanakkor jó ha tudja, hogy Amerikában egész mozgalom – és internetes tréning – jött már létre az egyszerű, takarékos, redukált életforma terjesztésére, épp az olyan problémák miatt, mint amiről Ön ír. Ha Önök a párjával jóban vannak és bizakodó, laza, vidám, nagyvonalú levegőt árasztanak, akkor a gyerekek, a kapcsolataik, viselkedésük, tanulmányaik is rendben lesznek – de legfőképpen egy életre szóló jó mintát kapnak. A felesége biztos nagyon örülne, ha többet lennének kettesben, ha egy kicsit a tenyerén hordozná. Talán akkor már nem a kislány lenne az első. Bizonyosan hiányolja a gyöngédséget, az együtt töltött időt. Ha a kettejük viszonya rendbe jön, ezt követi a felnőttek és a gyerekek viszonya, ami már könnyebben kisimul.
Tudom, könnyű ezt mondani és nagyon nehéz meglépni. Csak azt a mondást ajánlom a figyelmébe, miszerint „a legtöbb ember úgy éli az életét mintha nem az élete múlna rajta.” Sok sikert kívánok, és szívből drukkolok!
.jpg){kind=small}
.jpg){kind=small}
.jpg){kind=small}
