Artmüller Ágnes
Segítség angyalok szüleinek
Elérhetőségeim:
E-mail: artmuller.agnes@gmail.com
Honlap: http://artmuller.hu
Kérdezz-felelek
Két kisgyerek édesanyja vagyok, egy 6 éves lányé és egy 3,5 éves kisfiúé. 4 terhességem volt, az elsőt 2003. áprilisában a 16. terhességi héten veszítettük el, a 4. babát, Hannát pedig idén márciusban a 35. terhességi héten. Hányással és nehéz légzéssel kerültem kórházba, ahol pár liter infúzión kívül semmit nem kaptam, nőgyógyász 32 bent töltött óra után vizsgált meg, akkor már alig éreztem magzatmozgást, de még életben volt a pici. Ez volt délelőtt 11-kor, és ez volt az utolsó emlékem. A következő kép, hogy egy csővel a számban meztelenül fekszem egy ágyon. Intenzív osztályra kerültem, császármetszéssel kiemelték belőlem az akkor már halott lányomat (délután 16:18-kor), eközben leállt a légzésem, a halál torkából húztak vissza. Abból, hogy mi történt velem, csak annyit mondtak, hogy a kicsi lányom halva született, a légzésem leállt, az állapotom rohamosan romlott, de hogy miért történt mindez, azt senki sem mondta meg. A fogadott nőgyógyászom segített a zárójelentésekből kibogarászni, hogy valójában mi is történhetett: felbomlott az ion háztartásom, gázok szabadultak fel a szervezetemben, ettől volt az valószínűleg, hogy ugyan magamnál voltam, de nem emlékszem semmire. Sajnos annyira a történtek hatása alatt álltam, hogy igazándiból gondolkodni sem tudtam, így lemondtam a temetésről, mert mindenki így látta jónak, amit most már nagyon bánok. Bánom, hogy nem erősködtem, hogy látni szeretném a kis testét, szeretném megölelni, szeretném a fülébe suttogni, hogy mennyire vágytam rá, mennyire nagyon szeretem, és remélem, hogy boldog lesz ott, ahova került. Bánom, hogy nincs róla egy fényképem sem, csak egy arc nélküli kisbabára tudok emlékezni. Ha a kórházba sírni mertem rám szóltak, hogy fejezzem be, mert belázasodom, meg egyébként sincs értelme, hiszen már úgyis halott, visszahozni nem lehet. Semmi részvét nem volt sem a nővérekben, sem az orvosokban, mintha az én hibám lett volna, hogy meghalt. Azóta közel 7 hónap telt el, nagyon vágyom egy újabb terhességre, egy pici babára. A férjem (és a szüleim) nagyon fél, hogy még egyszer ez megtörténik velünk és akkor nem leszek ennyire \"szerencsés\", és a picivel együtt fogok meghalni vagy ott marad egyedül 3 gyerekkel. Kérem segítsen, hogy tudnám meggyőzni őt/őket, hogy még egyszer ez nem fog megtörténni, és érdemes lenne még egy esélyt adni egy újabb kisbabának, hiszen az életem csak így lesz teljes. Nekem a gyerekeim a mindenem, miattuk érdemes élni, küzdeni, csak velük teljes az élet, annyi boldogságot adnak, mint senki más, úgy érzem, erre születtem, hogy anya legyek.
Elnézést, hogy hosszúra sikerült levelem, muszáj volt kiöntenem a szívem.
Várom válaszát:
Tündi
a levél hossza miatt egyáltalán ne aggódjon, én azért vagyok itt, mert nyitott szívvel és szeretettel elolvasom mások gondolatait. Hanna miatt őszinte részvétem, nagyon nehéz hónapok vannak Önök mögött. Köszönöm, hogy megosztotta velem az érzéseit, remélem, tudok segíteni Önnek/Önöknek!
Mindenekelőtt azt kell megnézni, hogy van-e egészségügyi akadálya egy újabb terhességnek. Ehhez mindenképpen kell egy orvos, akiben bíznak, akinek a véleménye mérvadó lehet a férjének is. Ha nincs ilyen akadály, akkor én azt gondolom, mindenképpen érdemes újra próbálkozni, pusztán azért, mert Ön erre vágyik. A vágyak pedig fontosak. :) Az élet nem olyan egyszerű, hogy ha erre megyek, minden rendben lesz, ha arra, akkor meg nem. Én mindig elég fatalista szemmel néztem a világot, és azt gondolom, hogy akinek valamiért menni kell ebből a világból, az menni fog, bármit próbál is tenni ellene. Ha lejár az időnk, megyünk akkor is, ha vállaltunk még gyereket, akkor is, ha nem, ha viszont még van bőven időnk, akkor mindenképpen maradunk. Nem ettől függ. Megértem a férje félelmeit is, és az Ön álláspontját is, de azt hiszem, valahogy kompromisszumra kell jutniuk, mert a kapcsolatuk mehet tönkre ebben a vitában.
Próbálják elfogadni egymás véleményét, elképzelni együtt azt is, hogy milyen lenne az élet egy másik babával, és azt is, hogy milyen lenne az életük nélküle. Beszéljék meg, ki milyennek látja ezeket a jövőképeket, álmodozzanak egy kicsit! Nem feltétlenül rossz egy olyan élet, ahol a meglévő gyermekeiket nevelik, és nem feltétlenül veszélyes egy olyan, ahol már három gyermeknek örülnek. Ha nincs egészségügyi akadálya a dolognak, akkor azt gondolom, a férje is nyugodtabban vág majd bele egy újabb gyermekvállalásba, mint most, amikor tele van ő is kétségekkel, kérdésekkel, és természetesen félti Önt.
Elnézést, hogy ezt mondom, de úgy gondolom, hogy a szüleinek pedig az Önök közös döntését kell majd elfogadni, mert ez egy olyan dolog, amibe kívülről - még ha szeretetből is - nem lehet beleszólni, hiszen mindig az dönt, aki a következményeket viseli, ezek pedig Önök. Elsősorban a férjével kell közös nevezőre jutni, és ha ez megtörtént, vállalják a döntésüket együtt, teljes mellszélességgel.
Szívből remélem, hogy minden rendben lesz, és úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné! Ha újra várandós lesz, és bármikor úgy érzi, hogy valami nincs rendben, ne legyen szégyellős, harcolja ki (vagy harcoljon Önért a férje), hogy igenis foglalkozzanak Önnel! Sajnos én is azt tapasztalom, hogy ha az ember nem elég magabiztos és "rámenős", hajlamosak félvállról venni a kórházban (tisztelet a kivételnek, mert azért vannak normális orvosok és nővérek, de sajnos nem ez az általános). Inkább könyveljék el egy hisztérikának, de foglalkozzanak Önnel normálisan, mint hogy udvariasságból ne szóljon nekik, és baj történjen a figyelmetlenségük miatt. Mi az, hogy 32 óra után talál oda egy nőgyógyász egy terhes asszonyhoz? Ez nagyon nem normális hozzáállás, azt hiszem. Sajnos sok olyan történettel találkozom, ahol a nők a kórházban veszítik el a gyermeküket, mert azt hiszik, ott már jó kezekben vannak, később viszont kiderül, senki nem vette komolyan a problémáit, megérzéseit, ezért elveszíti a gyermekét. Pedig ki érezhetné jobban saját magánál, hogy minden rendben van-e vagy segítség kell?
Remélem, elhárul minden akadály, és egy harmadik kisbabának is életet adhat minden gond nélkül! Hatalmas űrt tudnak hagyni ezek a picurkák, amikor az utolsó pillanatban visszafordulnak. Bár egy újabb gyermek nem pótolja őket, de azt saját tapasztalatból tudom, hogy a hétköznapok sokkal boldogabban, sokkal jobban telnek, ha van új feladat. :)
Drukkolok, hogy minden rendben legyen! Ha nem túl nagy kérés, örülnék, ha megírná (akár itt, akár az e-mailemre privátban), hogy hogyan alakulnak a dolgok majd! Szeretettel,
Artmüller Ágnes 2011. 10. 19. 15:53
Kedves Ágnes!
Az én történetem úgy kezdődik,hogy 17 éves koromban összehozott a sors egy olyan férfival akinek minden káros szenvedélye megvolt,és én nagyon fiatal voltam,összejöttem vele terhes lettem töle,amit elvetettem mert féltem hogy valami baja lesz a picinek ha megszülöm,de tudtam hogy ha elvetetem nagyon fogom bánni,de muszáj volt.hálistennek ez a kapcsolat véget ért,sok szenvedés után találtam egy embert aki tökéletesnek bizonyult számomra.Szóval vele babát szerettünk volna,ekkor már tervbe volt az esküvőnk is.2011 májusában 2 hónap próbálkozás után teherbe estem tőle,aminek nagyon örültünk,boldogok voltunk.Amikor elmentem először az orvoshoz mert pozitív lett a teszt,az orvos még semmit sem látott az ultrahangon azt hitte méhen kívüli terhesség lesz.hosszú hetekig jártam vérvételre és ultrahangra 2 naponta mire meglátták a babát hogy jó helyen van és él. Nagyon örültünk igaz engem nagyon megviselt ez az időszak,de örültem hogy látjuk őt.szépen fejlődött bár mindig barnás folyásom volt vele ami rettentően aggasztott.Attol féltem elveszítem őt.behívott a doktor úr egy 10 hetes ultrahangra hogy megnézzük hogy vana babám.a párommal mentünk de rettegtem mit fognak látni az ultrahangon.hát mindene fejlődött szépen csak nem volt szívhangja.Nem akartam elhinni hogy a 10 hetes kisbabám nem él.tudtam mi vár ráma műtéttel kapcsolatosan de borzasztó volt.Azóta 2 hónap telt el de nem tudom túl tenni magam rajta.minden nap sirok,élni sincs kedvem.már 2 babám lenne de egyikük sincs velem.Borzasztó érzés ez.most vállalnom kéne egy új terhességet de rettegek mi lesz.Mit javasolna ö nekem?
Köszönöm válaszát elöre is.
Kedves Kerdezo,
eloszor is elnezest, hogy ekezet nelkul valaszolok, de jelenleg epp kulfoldon vagyok, ahol nincs magyar billentyuzet.
Azt gondolom, hogy mindenkeppen erdemes ujra belevagnia a gyermekvallalasba. Elvesziteni egy kisbabat mindig nagy fajdalom, de nem szabad feladni a remenyt, es ujra kell probalkozni. Sajnos a terhessegek az elso harmadban meg nagyon serulekenyek, nagy szazalekuk vegzodik vetelessel. Altalaban azt szoktak mondani, hogy a magzatok nem lettek volna eletkepesek, ezert "jobb", hogy mar az elejen kiderult. Persze ez egy anyanak egyaltalan nem magyarazat. Egy anya termeszetesen azt szeretne, hogy egeszseges gyermeke legyen, es ne legyen semmi problema vele. Ez azonban nem mindig sikerul elsore.
Nem szabad ugy ereznie, mintha ez lett volna az egyetlen lehetosege, ami most elveszett. Lesz meg lehetoseg, de ahhoz, hogy azt a terhesseget nyugodtan es kiegyensulyozottan tudja majd vegigcsinalni, mindenkeppen rendbe kell kicsit jonnie lelkileg. A multon nem tudunk valtoztatni, de a jovonkon igen, es a jovo a jelennel kezdodik. Probalja elfogadni, hogy ami tortent, az resze azoknak a tapasztalatoknak, amiket sajnos meg kell elnunk neha. A figyelmet probalja a jovore fokuszalni, es arra gondoljon, mennyi szeretetet tud majd adni a kovetkezo gyermekeinek.
Szivbol kivanom, hogy a kovetkezo babanal minden rendben legyen!
Szeretettel,
Kedves Ágnes.
38 éves "2" gyermekes édesanya vagyok akik közöl már csak a nagy fiam van velünk aki most 11 éves.
A történetem Ákoskáról szól ,aki 2010 februárjában fogant és bár én több súlyos betegéggel is le vagyok százalékolva úgy döntöttünk ,hogy vállaljuk őt.Minden rendben ment a terhesség alatt bár az orvosaim nem nagyon örültek a döntésünknek de mi éreztük NEM lehet baj,és nem is lett. 2010 októberében a 38.-héten megszületett Ákos gr. és 54 cm-el.Örültünk boldogok voltunk ,de ez a boldogság csupán 2 hónapig lehetett a miénk.December 30.-án reggel 7 órakor Ákost a kiságyában holtan találtuk.Hajnalban még 5 órakor megszoptattam kicsit játszadoztunk is a férjemmel vele de hát még korán volt ,így vissza raktuk a kiságyába,és megmagyarázhatatlan de akkor én bele súgtam a fülébe ,hogy Nagyon SZERETÜNK.Ő a nagy szép szemeivel nézett és mint ha mondani akart volna valamit azt gügyög te (EÖ).
Elmondhatatlan érzés volt mikor 2 órára rá már nem élt.Egy szobában aludtunk nem vettünk semmit észre borzalmas.Megállapították,hogy bölcsőhalálban halt meg a mi kis angyalkánk.Vigsz hogy csak elaludt nem szenvedett.De miért kaptuk őt csak ilyen kis időre???Fáj vigyáztunk rá ,2 hónaposan 5 kg volt szépen fejlődött és elment tőlünk.
Azóta lelkileg összetörtem ,hiányzik.Túl lehet lépni ezen a szőrnyű tragédián???Merjünk majd még beválalni egy kisbabát?Talán röviden ennyi.
Tiszteletem
Timi
Kedves Timi,
őszinte részvétem Ákoska miatt, rettenetes fájdalom ez, tudom. Ha megengedi, a levele végére válaszolnék először: nem gondolom, hogy túl kell lépni a tragédián, de biztos vagyok benne, hogy meg lehet tanulni együtt élni vele.
A fájdalom tapasztalataim szerint megmarad, de nem azzal a bénító intenzitással, mint amit az elején érez az ember. Ha előre nézünk, és nem a múlton rágódunk, ha nem próbálunk a miértekre választ kapni mindenáron, talán könnyebb. A miértekre ugyanis nincs válasz, és én például emlékszem, hogy egészen bele tudtam hergelni magam a sírásba, ha ezen töprengtem. Nincs értelme. Még akkor is ezt mondom, ha pontosan tudom, hogy ez nem az értelemről szól, hisz ilyenkor az érzelmek játszanak főszerepet. Meg kell tanulnunk együtt élni ezzel a tragédiával, és szem előtt kell tartanunk, hogy az életünk így megy tovább.
Hogy vállaljanak-e kisbabát? Ez teljes mértékben azon múlik, hogy Önök vágynak-e rá, szeretnék-e ezt. Ha igen, és egészségügyileg sincs akadálya, akkor természetesen! Azt mondják, a villám nem csap be kétszer ugyanoda, és magam is ezt tapasztalom. Nemcsak a saját, de más sorstársak életét tekintve is. Bár elveszítettem én is egy Ákoskát 2008-ban, most mégsem vagyok egy aggódós szülő, vagy ahogy a barátnőm hívja magát: paramami. Ennek ellenére nagyon fontosnak tartottam, hogy a lányom (14 hónapos) mindig a kiságyában aludjon, mert ott van a légzésfigyelő. Ez egy remek találmány, és rengeteg életet ment meg. Vannak, akiknek semmi szükségük rá, és olyan is van, ahol még ez sem segít, de ha egy kicsit nagyobb esélyt ad a szülőknek arra, hogy ne veszítsék el a gyermeküket, szerintem már megéri az árát. Arról nem is beszélve, hogy az Önök nyugodt alvásának is nagyon jót fog tenni.
Én alapvetően fatalista ember vagyok, így azt gondolom, a dolgok úgy történnek, ahogy történniük kell. Nem vádolhatjuk magunkat, nem vádolhatunk másokat sem, szörnyűségek sajnos történnek, nekünk pedig az a feladatunk, hogy feldolgozzuk, és éljük tovább az életünket. Önnek ott a nagy fia, aki szintén törődést, szeretetet és figyelmet érdemel, rá mindenképpen nagyon vigyázzon! Beszélgessen vele arról, hogy ő hogy érez a történtek miatt, és ügyeljen rá, hogy semmiképp ne érezze úgy a gyerek, hogy ő kevésbé számít, mint a kistestvére.
Hogy Ákoska hiányzik, teljesen természetes. Sajnos ezt az űrt nem tölti be senki és semmi, de tapasztalatból mondom, meg lehet tanulni boldogan élni ezzel a veszteséggel együtt is. Kérem, olvassa el a honlapomon ( artmuller.hu ) a "Segítség a gyászban" menüpontot, hátha talál olyan kapaszkodókat, amik esetleg gyakorlati segítséget is jelenthetnek a pillanatnyi lelkiállapotában. És ha már egy kicsit jobban lesz, és úgy érzi, szívesen vállalna újra kisbabát, csak bátorítani tudom. A hétköznapok nagyságrendekkel könnyebbek lesznek (sajnos az ünnepek, évfordulók nem, de minőségileg mégis könnyebb lesz az élet). Én hiszek abban, hogy ahonnan az élet elvesz, oda vissza is ad, hogy egyensúly legyen.
Őszintén sajnálom, hogy ilyen nehéz helyzet elé állította az élet, és szívből kívánom Önnek, Önöknek a mielőbbi lelki felépülést! Ha úgy érzi, bármi kérdése lenne még, amiben segíthetek, írjon nekem ide, vagy akár a privát e-mail címemre is: artmuller.agnes@gmail.com , igyekszem válaszolni mindenre. Nagyon sok erőt és kitartást kívánok Önöknek! Szeressék egymást nagyon, az ilyenkor létfontosságú!
Szeretettel,
Kedves Ágnes,
Ismered a történetemet, 2008 tavaszán betegségem kapcsán vesztettem el 6 hónapos terhességben a kisfiamat. Azóta testileg sikerült felépülnöm, 2009 év elejétől már újra tudok dolgozni, ehhez sok erőt adott az általad leírt saját tapasztalatra épülő segítségnyújtás valamit kislányom, akit imádok. Sajnos az elmúlt két év során a lelki fájdalmon nem sikerült magamat túltenni, bármennyire is törekszem erre, sőt ha valamilyen nehézségbe ütközöm a mindennapokban sokkal érzékenyebben reagálok, mint eddig, sokáig őrlődöm magamban rajta, nem merek senkihez sem fordulni segítségért vagy megértésért. Úgy érzem, hogy akkor valami lelkileg összetört bennem, és akárhogy szeretném nem tudom összerakni. Nem tudom a családot sem úgy összefogni, ahogy szeretném és már többen mondták, hogy több van bennem, mint amennyit teljesítek, de valahogy nem találok magamra. Mit tehetnék még? Erika
Kedves Erika,
sokszor eszembe jutsz, nagyon megrázó, ami Veled történt. Azt gondolom, nem csoda, hogy nehezebb a történtek feldolgozása, hiszen nehezebb az egész helyzet. Te akkor és ott a saját életedért is küzdöttél, Te akkor már egy tündéri kislány édesanyja is voltál, és ez teljesen más dolog volt. A gyászra idő kell, és nagyon hosszú folyamat ez, ami még akkor is nehéz, ha az embernek "csak" magával kell foglalkoznia. A kislányod mellett, a saját egészséged visszaszerzése közben nyilván egészen máshová tolódtak eleinte a hangsúlyok, eleve később "szakadt rád" talán a veszteség teljes súlya. Azt gondolom, nincs abban semmi különös, hogy más ütemben haladsz. Ez természetes, ne aggódj, semmi baj Veled!
Én azt tapasztaltam, hogy a fájdalom nem olyasmi, ami elmúlik. Inkább megtanulunk vele élni, és ezáltal talán kevésbé éles, kevésbé gyötrelmes. A kisfiam nekem is mindig az életem része marad, sosem fogom őt elfelejteni. Ha megkérdezik, hány gyerekem van, mindig azt mondom, hogy három lányunk van (ebből kettő csak a férjemé, de kisajátítom őket is :) ), és egy kisfiam, aki sajnos már nincs velünk. Képtelen lennék úgy tenni, mintha nem is lett volna. Én így tartom meg őt magunk között, a család tagjaként. Ismerek olyat is, aki úgy tesz, mintha sosem történt volna meg vele ez, ő úgy érzi, neki az segít. Nem vagyunk egyformák, azt hiszem, mindenkinek azt kell tennie ezzel kapcsolatban, amiről úgy érzi, hogy NEKI a legjobb.
Hogy mit tehetnél még? Bátran kérj segítséget! Beszélgess róla, az tapasztalataim szerint rendezi az ember érzelmi viharait, valahogy mesélés közben mintha kicsit rendeződnének a dolgok bennünk. Keress akár sorstársat, akár barátnőt, akár szakembert, a lényeg, hogy ne fojtsd el magadban ezt a fájdalmat, mert a legváratlanabb helyeken és időpontokban fog feltörni, és az nem lesz jó. Ha úgy érzed, hogy én tudok segíteni, keress bátran, tudod, hol találsz!
Én hiszek a karmában, a sorsban, és abban is, hogy magunk választjuk, hová születünk le, mert akkor éppen arra a tapasztalatra van szükségünk. Mindig úgy gondolok a fiamra, hogy ő pontosan erre a kilenc hónapra jött a Földre, neki ennyi volt a küldetése. A miértekre nem tudom a választ, de valahogy úgy képzelem el ezt, mint egy hímzést. Az ember az élete során csak a hátoldalát látja ennek, csupa kusza szálat, ami csak egy hatalmas katyvasz, aztán majd "odaátról" visszanézünk, és meglátjuk az elejét is a hímzésnek, ahol a minták valami kerek egésszé alakulnak, és kiadják a teljes képet. Ha lehet, minél később szeretnék eljutni oda, hogy meglássam ezt a mintát, ezért a miértek kutatásáról lemondtam! :)
Tudod, nekem a kisfiam volt az első babám. Bevallom, rettegtem, hogy nem lesz több esetleg. Nagyon, de nagyon vágytam az anyaságra. Amikor először próbálkoztunk, nagyon rágörcsöltem a dologra, és nem lettem terhes. Azon a napon, mikor kiderült, órákig zokogtam üvöltve, teljesen kiborultam. Mikor lecsillapodtam, néztem magam a tükörben, és arra gondoltam: mi lesz, ha nekem sosem lesz kisbabám? Akkor bekattanok? Akkor ilyen szétbőgött fejjel élem az életem, és mást sem teszek, csak sírok? És akkor úgy döntöttem, hogy meg kell találnom újra az életem értelmét. A fiamat már nem kaphatom vissza, de az életemet még igen. Jobb ötletem nem lévén, hirtelen felindulásból beiratkoztam egy intenzív tanfolyamra, elkezdtem olaszul tanulni. Az egész intézkedés, az újdonság annyira lekötött, hogy elfelejtettem görcsölni a problémáimon, és alig kezdtem el a tanfolyamot, amikor megtudtam, hogy várandós vagyok megint. Hirtelen nyugalom szállt meg, és tudtam, hogy rendben kell lennie mindennek.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ha az ember lép egy nagyot, és elkezdi élni az életét, nagyobb eséllyel lel rá újra önmagára, mintha tudatosan a problémákon rágódna, keresné a megoldásokat, gyötrődne a veszteségeken. Talán az is segíthetne, ha valami újba kezdenél. Valamibe, amit mindig is szerettél volna kipróbálni, de nem volt hozzá bátorságod, időd, bármi. Sokszor az ilyen kis lelki doppingok tovább tudják az embert lendíteni a holtpontról.
Szívből remélem, hogy találsz most is a gondolataim között olyat, ami segíthet. Ha úgy érzed, hogy velem beszélgetnél róla, ne habozz megkeresni, segítek, amit csak tudok. Szeretettel ölellek,
Köszönöm szépen a válaszát, vígasztaló szavait.
Próbálom megfogadni a tanácsait !
Köszönettel:Szabina
Kedves Ágnes!
Augusztusban megtudtuk a férjemmel, hogy egy csodás ajándékot kaptunk Istentől, gyermeket várunk. Nagyon boldogok voltunk.Úgy éreztük ez a baba az egész család öröme, kicsi kincse. Sajnos édesapám már nem örülhetett velünk,márciusban szörnyű körülmények között elveszítettük őt.
A várandósságom előtt már magzatvédő vitamint szedtem, leszoktam a kávéról is( a kávén kívül soha nem is volt káros szenvedélyem szenvedélyem).Szépen teltek a hetek, csupán émelyegtem.
2 hete mentünk ultrahangra(10-11. hetes volt a babánk, pontosan nem tudta még a doktor úr). A monitort nézve az orvos közölte, hogy az én kicsim már kb. 1 hete nem él.
Mintha leforráztak volna.Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez velünk történik, hiszen nem éreztem semmi jelét a bajnak.Persze az orvos sorolta, hogy mi fog történni, majd a kórházban, stb, de szinte nem is hallottam, annyira elkeseredtem.
A műtét előtt és után is csak sírni tudtam.
Önmagamat hibáztattam, folyamatosan az okokat keresem azóta is, hogy miért történt ez velünk.
A családom próbál vigasztalni, de sajnos nekem ez az egész túl friss, saját magam sem tudom kezelni a helyzetet.
Nem tudom, mi az ami lelket öntene belém, segítene túllépni ezen a tragédián.
Válaszát előre is köszönöm szépen.
Szabina
Kedves Szabina!
Nagyon sajnálom, hogy meg kellett tapasztalnia ezt az érzést. Tudom, nagyon nehéz ez. Az, hogy sír, teljesen normális reakció, és az egyébként teljesen alaptalan önvád is gyakori ilyenkor. Azt hiszem, az ember mindenáron okot akar találni, és mivel ő maga van legközelebb, hát saját magát okolja, de ez nem vezet sehová. Sajnos vannak olyan kisbabák, akik visszafordulnak. Hihetetlen, hogy bár ők maguk még nagyon picik, mégis milyen nagy űrt hagynak az ember lelkében. Teljesen megértem a bánatát.
A rossz hír az, hogy a miértekre sajnos legtöbbször nincs válasz. A jó hír viszont az, hogy bár sajnos sokunkkal megesik az ilyesmi, a kínzó fájdalomból talál az ember idővel kiutat, és igenis lehet még boldog szülő! Az ember könnyen mondja, hogy a halál is az élet része, egészen addig, míg szemtől-szembe nem kerül vele. Ilyenkor azért sokkal nehezebb a távolságtartás. Sírja ki magát nyugodtan, a feszültségoldásnak ez a legjobb módja, de próbáljon sírás közben arra is gondolni, hogy a következő kis léleknek, aki sorban áll odafent, hogy az Önök gyermeke lehessen, ép lelkű szülőkre van szüksége. Nézzen előre, tervezgessék a jövőt, és ne aggodalmaskodjon majd. A kisbabáknak (és Önöknek) sem tesz jót, ha nagyon stresszesek.
Tudom, hogy egyik gyerek nem pótolja a másikat (annak idején a pokolba kívántam azt a vigasztalást, hogy "ne sírj, majd lesz másik"). A mindennapok azonban majd sokkal könnyebbek lesznek, amikor már a kezükben tarthatják a következő kisbabájukat. Addig is sok munka vár Önre: testileg-lelkileg rendbe kell jönnie, hogy boldogan és aggodalmak nélkül várja majd a következő babáját. Semmit nem csinált rosszul, semmit nem is kell legközelebb másként csinálni. Ilyesmi sajnos megesik, sokszor minden látszólagos ok nélkül. Én annak idején, amikor a fiamat elvesztettem, csak abban találtam vigaszt, ha előre néztem. Tudtam, hogy nem szabad a múltban élnem, és azon rágódnom, hogy miért történt mindez, mert a válasz nélküli kérdések teljesen kikészítik az embert. Önnek, Önöknek is azt javaslom, hogy előre nézzenek! Egy idő után a fájdalom enyhülni fog, de a gyermeke iránt érzett szeretet sosem fog megszűnni. És egy napon érezni fogja, hogy készen áll rá, hogy újra anyává váljon.
Mutassa meg a világnak és önmagának is, milyen erős! Sírja ki magát, és emlékezzen szeretettel erre a picire, miközben teret enged a jövőnek is (esetleg látogasson el a honlapomra, talán ott is talál olyan gondolatot, ami előre viszi az úton)! Sok erőt kívánok ennek a nehéz helyzetnek a feldolgozásához, és szívből kívánom, hogy mielőbb újra boldog legyen!
Szeretettel,
.jpg){kind=small}
.jpg){kind=small}
.jpg){kind=small}
