„Mióta elkezdődött az iskola/óvoda, a gyerekemet kicserélték. Az eddig alapjában véve szófogadó, jókedvű gyermekem most pörög, dobál, a testvéreivel veszekszik, nem fogad szót. Lassan ez a viselkedés nem csak a testvérével való kapcsolatára hat rosszul, de köztünk, szülők között is hatalmas feszültséget, parázs vitákat eredményez.”

Az elmúlt időszakban ez volt az egyik leggyakoribb megkeresés szülőktől.

Három gyermek édesanyjaként tudom, hogy ez a helyzet mennyire idegőrlő.
Tudom milyen az, amikor este azon gondolkozol, hogy mit lehetne tenni, mert már nem bírod. Tudom milyen, amikor bűntudattal, lelkiismeret-furdalással fekszel le aludni, mert elpattant az utolsó idegszálad is és kiabáltál.

Hogyan segíthetsz magatoknak?

Nézzük meg a helyzetet: új környezetbe került a gyermek, új ingerek veszik körül, legalább 15-20 másik gyermek látványa, hangja, ugra-bugrálása, esetenként érintései és több óvónéni-tanítónéni szabályaihoz kell alkalmazkodni.

Ez a sok-sok inger a gyermek aruosal szintjét (idegi-hormonális rendszer izgalmi szintje) megemeli és az agyában aktiválja a fight-flight stresszválaszt.

Mi ez az állapot?

Abban az esetben, ha testünk vélt vagy valós stresszt érzékel, bekapcsol egy evolúciós, az állatoknál és az embereknél is megtalálható stresszválasz, aminek az a szerepe, hogy az egyén (és a faj) túléljen.

Akkor, amikor még ősemberek voltunk és a ragadozóktól kellett megvédeni magunkat, az agyunk felmérte, hogy akkor nagyobbak-e a túlélési esélyeink, ha leütjük a kardfogú tigrist (fight) vagy elmenekülünk előle (flight). Láthatjuk, hogy mindkét cselekvés mozgással jár.

Egy iskolás-óvodás gyermek kardfogú tigrise a sok-sok új inger, a megfelelési vágy, a „legyél jó”. Akkor, amikor ő a testvérét püföli, az ételt dobálja, ha kétszázezredszerre ugrik le a szekrény tetejéről, tulajdonképpen nem csinál mást, mint levezeti azt a mozgási „kényszert”, amit a stresszhormonok okoznak a testében.
A szervezetnek kb fél óra kell ahhoz, hogy visszahozza magát abba az állapotba, amikor már tudja kezelni a stresszt (window of tolerance).

Hogyan kezeljük?

Van, akinél már az is jelentős javulást eredményez, ha az óvoda-iskola után beteszünk valamilyen mozgást: játszóterezést, parkban futkározást.

Segíthet még, ha csökkentjük az ingereket: kevesebb képernyőidő, több sátrazás, kuckózás, zajok redukálása.

Gyakori az is, amikor a gyermek átbillen és sírni kezd, de úgy, hogy semmire nem reagál. Ilyenkor mindig vigyük biztonságos helyre. Biztonságos hely alatt itt azt a helyiséget, azt a területet értem, ami az ő kedvenc helye és ahol nem tud kárt tenni magában. Figyelj arra, hogy nyugodt, vagy semleges, de határozott hangon beszélj hozzá. Olyan pózban legyél, amiben lát téged: látja a kezed, az arcod, a mozdulataidat. Ha már reagál, kérdezd meg, hogy megölelheted-e, inna-e egy kis vizet.

Vannak olyan gyermekek, akiknek miután a biztonságos helyre lettek víve, szükségük van pár perc magányra. Ők még hevesebben sírnak, ha hozzájuk érsz. Ilyenkor érdemes egy kis szünettel alkalmazni a fent leírtakat.

Másoknak pedig az segít, ha végig ölben vannak tartva és közben szorosan ölelik őket.

Ha kérdésed van, tedd fel nyugodtan privátban!

Kép forrása: Zahra Amiri fotója az Unsplash oldaláról