Tartozom egy vallomással: kisiskolás gyerekeim a mai napig igénylik a jelenlétemet az elalváshoz. Csak az enyémet - azokban a rendkívül ritka esetekben, amikor nem vagyok otthon fektetéskor, minden további nélkül elalszanak egyedül. De ha én is jelen vagyok, keservesen és szerintem őszinte könnyekkel sírnak, ha megpróbálkozom idő előtt elhagyni a szobájukat.

Már eljutottam odáig, hogy nincs a dologgal elvi problémám, csak arra kell odafigyelnem, hogy ne aludjak be mellettük, mert akkor az este hátralévő részének lőttek. Azt hiszem, a szülők többsége pontosan tudja, miről beszélek.

De vajon baj ez? Vannak, akik szerint igen. Az amerikai UCLA Sleep Disorder Center adatai szerint gyerekek esetében minden harmadik alvásprobléma arról szól, hogy a kicsi segítséget igényel az el- és visszaalváshoz. Egyes családok minden este hosszú köröket rónak az autójukkal, amíg álomba nem szenderül a gyermek, mások a kezét fogják vagy mellé fekszenek alvásidőben (aminek az esetek 90 százalékában az a vége, hogy a szülő előbb elalszik, mint a gyerek.) Az ULCA szakértői szerint ilyenkor az a baj, hogy a kicsi egy bizonyos személyhez vagy tevékenységhez köti az elalvást, ami nélkül képtelen álomba merülni.

A fő probléma ezzel többek szerint az, hogy az így szoktatott gyermek soha nem lesz önálló és magabiztos. Az interneten kutakodva leginkább olyan véleményekkel találkozhatunk, amelyek óvnak attól, hogy ilyen mértékben engedjük a gyereket függeni tőlünk, és arra biztatnak, hogy tanítsunk meg a kicsinek olyan technikákat, amelyekkel önmagát tudja megnyugtatni.

Rögtönzött közvéleménykutatásom eredménye azonban az, hogy az ilyen szakértői tanácsok ritkán találnak célba. Vannak persze olyanok, akik ezt megfogadván következetesen, könnyeket nem sajnálva leszoktatják a gyereket az esti altatásról, a többség azonban ugyanúgy bent fekszik a szobában, csak közben épp még a lelkiismeret is furdalja. Igaz, kevésbé, mintha hagyná, hogy a gyermek álomba sírja magát.

Vannak persze ellenkező vélemények is. Többek között a Korean Journal Pedatrics című lap számolt be egy olyan kutatásról, amely szerint a válaszkész szülői attitűd eredményez önálló és magabiztos gyermekeket. Szerintük éppen hogy a felesleges szeparáció – akár alvásidőben, akár máskor - okozza azt, hogy a gyerek nem tudja a későbbiekben kibontakoztatni a képességeit.

Mi tehát a tanulság? Altassak vagy ne altassak? Az amerikaiak szerint önállótlan lesz a gyerekem, ha vele vagyok, az ázsiaiak szerint akkor lesz az, ha nem vagyok vele. Mit tegyek akkor én itt Európa közepén?

Szerintem hallgass a szívedre. És a józan eszedre. Ne hagyd, hogy hányásig sírja magát az alvástréning alatt (van olyan alvástanító könyv, ami szerint ez még bőven belefér), de azt is vedd észre, ha már hetek óta nem szóltatok egymáshoz a férjeddel, mert te már este nyolckor elalszol. Nem az a jó szülő, aki a gyerek mellett fekszik - ahogy nem is az, aki eléri, hogy elaludjanak maguktól. Egyszerűen nem ezen múlik. Ha egy kicsit kizárod a vadidegen szakértők és a játszótéri anyukák véleményét, észre fogod venni, hogy a te családodnak milyen esti rutin a megfelelő.

Olvasd el ezt is: Az esti lefekvési rituálé titkai - tippek a könnyebb altatáshoz és a nyugodt éjszakákhoz

Indexkép: pixabay - dagon_