1. A szülőknek megvannak a lehetőségeik – kérdés, hogy használják-e őket

Abban az esetben, amikor a gyereknek nem jó az egyik színű kanál/villa/bögre/tányér/kisautó, póló… (kedvünk és tapasztalatunk szerint behelyettesíthető,) a szülő pedig a balhé elkerülése végett sietve kicseréli azt a megfelelő színűre, ezzel nem azt tanítja, hogy mindenkit ugráltathatnak.

A magam részéről minden reggel ugyanabból a kacsás bögréből iszom, amit még anyukámtól kaptam sok évvel ezelőtt. Ez hozzátartozik a reggeli rutinhoz, és én így szeretem. Ebből kifolyólag maximálisan tudom tolerálni, ha valaki a maga megszokott tárgyaihoz ragaszkodik, legyen az akár gyerek, akár felnőtt. Nem hinném, hogy azért mert valaki a saját megszokott bögréjét/tányérját/kanalát részesíti előnyben, máris hisztisnek kellene bélyegezni. Persze ezt könnyebb, mint megnézni a dolgot a másik fél szemszögéből is, vagy az „amit szabad Jupiternek…” kezdetű már gyerekkoromban is rém idegesítő mantrát elővenni.

Abban az esetben, ha a kívánságáról nem veszünk tudomást, csak felnőtti tekintélyünk tudatában leseperjük a dolgot, később meglepődve csodálkozunk, hogy ő miért nem foglalkozik azzal, amit mi szeretnénk elérni nála. Pedig nem nehéz belátni, hogy a gyerek a példát követi. Ha mi nem foglalkozunk az ő véleményével, ő is hasonlóan cselekszik majd, mert ezt tanítjuk neki.

Előfordult, hogy nem volt jó az a villa vagy kanál, amit adtam. Két lehetőség fordult elő ilyen esetekben: kértem őket, hogy vegyék elő a nekik megfelelőt a fiókból vagy kértem egy kis türelmet, amíg az adott tevékenységgel végzek, és ki tudom cserélni. Mindkét esetben azt éreztem, hogy figyelembe vettem az igényeiket, és nem rohanok, hogy körülugráljam őket. Kommunikáltunk, megoldást kerestünk, mert igen, közben nekik is voltak javaslataik.

Én is akkor találom a legfinomabbnak a tejeskávém, ha a kacsás bögréből iszom. Vannak szokásaink, preferenciáink, és vannak lehetőségeink, hogy kezelni tudjuk az ilyen helyzeteket, ennyi.

A legegyszerűbb megoldás, ha sóhajtozunk és bólogatunk, hogy mennyi baj van a gyerekekkel. A legjobb pedig, ha keressük azokat a megoldásokat, amelyben partnerként tudjuk bevonni őket. Mert így lehet csökkenteni a feszültséget és a vitákat, nem azzal, ha mindent megteszünk vagy megtiltunk.
 

2. Elvárások

Az asztaltól hamar felálló gyerek problémája akkor probléma, ha a szülők számára probléma. Nem hiszem, hogy egy láthatatlan, vállunk fölött pásztázó kamerának szeretnénk bármit is bizonyítani. Ha szeretnél valamit elérni a gyerekednél, mutass példát. Te se állj fel az asztaltól, köszönj a szomszéd néninek – anélkül, hogy a gyerekedet nyilvánosan, többször felszólítanád erre – és ezt is utánozni fogja, kioktatás és hosszú hegyibeszédek nélkül. Mert tiszteletet is tanítasz neki – nem csak mások iránt, de iránta is.

Én a praktikumban hiszek, az egymásra figyelésben és a kölcsönös tiszteletben. A gyerekek nem csak azt másolják le, amit nem szeretnénk, még ha néha úgy is tűnik. Pontosan tudják, mi hogyan cselekszünk egy-egy helyzetben, és hűen másolják azokat is. Nincs ebben semmi varázslat, vagy nagy katasztrófa. A gyerekek ma és korábban is azt tették, amire lehetőséget kaptak. A szülő kezében nagyon sok lehetőség van, hogy a szófogadó és a kezelhetetlen két végpontján túl is jobbá, élhetőbbé tegye a mindennapokat. A kérdés ott van, hogy ismerjük-e, használjuk-e őket, vagy inkább a gyerekeken sopánkodunk.
 

3. Nevelje mindenki a gyerekem? Na neeee!

Igen, a gyerekek a múlt század elején még dolgoztak bányákban, akkor ez volt elfogadott. Azonban szerencsére mára már túlléptünk ezen, ahogy az is túlhaladott nézet, hogy egy gyereket mindenkinek nevelni kellene – adott esetben annak a zöldséges néninek is, akinek sosem volt gyereke, de mindenkinél jobban tudja, hogyan kellene nevelni a másét.

Nem hiszem, hogy jót tesz a gyereknek, ha mindenki nevelni próbálja. Ha otthon megkapja a szükséges információkat és támogató szeretetet, pontosan tudja, hogy egy-egy csínytevés mikor találkozik rosszallással. Ha lebukik, és egy idegen leszidja és hegyibeszédet mond felette, nagy valószínűséggel elkerüli azt a környéket, ám a csínytevés nem attól marad el.

Ha a gyerekünk ismeri azokat az iránymutatások, és szabályokat, amelyeket mi magunk is követünk, akkor megint csak ott tartunk, hogy a példamutatás megoldja a dolgok jó részét. És mielőtt még nagyon belelovalnánk magunkat az „akkor sohasem tanulja meg” végletébe, álljunk meg és gondolkodjunk el egy kicsit. Vajon mi magunk minden pillanatban mintagyerekek voltunk? Sosem akartunk mást tenni, mint amit a szüleink, tanáraink elvártak vagy kértek tőlünk? Nem is tettünk mást? Ne akarjunk olyan piedesztálra állni, ahonnan könnyen és nagyot lehet esni. A gyerekeink szemében is.

Sokkal többet jelent az őszinteség, amikor elismerjük, hogy néha nekünk sem volt egyszerű minden szabálynak megfelelni – sőt, még ma sem biztos, hogy az, ez mindig függ a szabálytól is.

Egyébként pedig nem tudok elképzelni olyan szülőt, aki ne érezné kellemetlenül magát, ha a gyereke viselkedése miatt őt éri kritika. Ilyen helyzetben pedig önkéntelenül is védekező állásba lépnek, és néha személyeskedésbe fordul a beszélgetés.

Az online képzésünk során feltett kérdésre, amelyben arra kerestük a választ, hogy mit tennénk, ha egy másik szülőt látnánk küzdeni a bevásárlóközpontban a gyerekeivel, legtöbben azt felelték, hogy nem avatkoznának be, mivel pontosan tudják, mennyire kellemetlen ez a másik félnek.

A segítséghez a másik fél beleegyezése is szükséges. A kéretlen segítség inkább teher, mint támasz. Amikor nem nevelni szeretnék, földbe döngölve a másik szülőt és az esetleg nem mintagyerekként viselkedő leszármazottját, hanem a segítés szándéka vezet, sokkal többet tehetünk, minden résztvevő elégedettségére. Csak egy kicsit állítani kellene azon a fókuszon, hogy ne a kibic okoskodása legyen hallható belőle, hanem a sorstársak összekacsintása, és a jó szándékú segíteni akarás.

A gyerekek nem betörésre váró vadlovak, és vannak módszerek, amelyekkel szeretetteljes és együttműködő kapcsolatot lehet velük építeni. Ezt jó lenne szem előtt tartani sóhajtozás helyett.
 

4. Türelem

Abban a korban, amikor a szülők is folyamatosan türelmetlenségről panaszkodnak, nehéz a gyerekeinktől elvárni mindazt, ami nekünk sem megy. Ha a játszótéren a gyerek azt tapasztalja, hogy anya azonnal a telefonját nyomkodja, amint lehetősége van rá, ne csodálkozzunk, ha ők is az unalom első jelére valami elektronikus kütyü „vígasztalására” vágynak.

Azonban a technika része a mindennapjainknak, és nem mondanám, hogy csak negatív hatásai vannak egy család tagjaira. A mérték a kulcs, ezt pedig nem a gyerek elvárásai, hanem a szülő és gyerek által közösen felállított szabályok segítik keretek között tartani.

Türelmet tanulni nem egyszerű. Én abban hiszek, hogy azokat a készségeket érdemes megerősíteni, amelyek abban segítenek, hogy felismerjük, milyen helyzetek hoznak ki a sordunkból. Fontos, hogy lássuk, ilyen helyzetekben mire hogyan reagálunk. Ezek a mintáink, és ezeken lehet változtatni.

A sóhajtozástól még soha nem változott előnyére egyetlen helyzet sem. A megfelelő cselekvéstől már sokkal inkább.
 

5. Egészséges összhang

Lehet úgy élni, hogy a gyerekek és a szüleik igényei összehangolódnak. Kétségkívül nem egy nap alatt. Én magam is számtalanszor felkeltem éjszaka a gyerekeimhez, és nem gondoltam, hogy azért kelnének fel néhány hónaposan, hogy velem kitoljanak. Megtanulták, hogy figyelek rájuk és válaszolok nekik. Cserébe remekül alszanak éjjel, és csak akkor kelnek fel, ha valami gondjuk van – leesett a párnájuk vagy ők maguk, vagy néha, ha idegen helyen alszunk. Megtanulták, hogy figyelek a szükségleteikre, és nem élnek vissza vele. Ezért aztán nem meglepő számukra, hogy figyeljenek a mások igényeire is, mert ezt látták.

Azért abba érdemes lenne belegondolnunk, hogy ha a szomszéd nénivel vagy egy régi barátunkkal sétálunk valahol, neki is azt mondanánk-e, hogy várjon a következő büféig, ha inna valamit. Azért, mert a gyerekeink, ugyanúgy tiszteletet érdemelnek, mint mások. Mert akkor tudnak másokat igazán tisztelni, ha első kézből tapasztalják meg, milyen az. Ha őket is tiszteletben tartják. Nem körül ugrálják, vagy hibátlannak látják. Csak elfogadják őket, olyannak, amilyenek.

Ha a hibáik hangoztatása helyett pedig elismernénk mindazt, ami remek bennük – és lássuk be, bőven van ilyen is -, és nem irányítani akarnánk őket folyton, na, akkor el lehetne kezdeni mindazt, ami előbbre vihet minket, mint szülőket és a gyerekeinket is. Együtt vagy külön-külön. Addig viszont, marad a sóhajtozás…