Elmondhatatlanul lesújtó, amikor azt halljuk, hogy kicsi, hét év alatti gyerekeknek bántásban, embertelen bánásmódban van részük az óvodában. Már azzal sem keveset kérünk a gyerekektől, amikor elvárjuk, hogy heti öt nap, sokszor reggeltől estig a szüleiktől, testvéreiktől távol, nagy csoportban, egy-két idegen, véletlenszerű felnőtt felügyelete mellett kiszolgáltatva éljék életüket. Az lenne a legkevesebb, hogy a kicsik bizton tudhassák: "az óvónéni, óvóbácsi olyan felnőtt, aki melegszívű, kedves, vigyáz rám, és biztosan nem fog bántani."
Pedig a rossz bánásmódra ma is ezer példa van. Vajon mi szülők honnan tudhatjuk, mi az, ami még normál ügymenet és mi az, ami már árt? Hogyan döntsük el, jó-e az óvónő és igaz-e, amit a gyerekről mond? Mi az óvoda rendeltetése, mit várhat el a szülő, és hol kell vészjelzést adni és beavatkozni? Száz és száz elhivatott, gyerekszerető óvodapedagógus dolgozik ebben az országban. De mi a dolgunk, ha nem ilyennel hoz össze a sors? 

A szülőktől érkező beszámolók néha egészen elkeserítőek. Egy négy éves kislányt a karjánál fogva kirángattak az öltözőbe, ott hagyták egyedül, sírva, valamilyen triviális túlkapásért. Egy másik anyuka - az első aznapi érkező - talált rá a zokogó kicsi gyerekre, aki addigra az fél ingét nyálasra rágta kínjában.

Egy másik óvodából azt hallom, az a szabály, hogy a gyereknek nem szabad bent futnia, csak kint az udvaron. Óvodáskorú gyerekek le vannak nevelve és tiltva arról, hogy fussanak, ugrándozzanak... Holott ennek a korosztálynak az élete mozgás, sőt: a legfontosabb személyiségleckék épp a mozgáson keresztül épülnek be. Az ügyesség, a talpraesettség, a magabiztosság, a kezdeményezés, a tudat, hogy „ügyes vagyok”, „meg tudom csinálni”… nélkülözhetetlen a későbbi kompetenciaérzéshez.

Egy harmadik kislány elmondja, hogy náluk az oviban alvás előtt nem lehet kimenni pisilni. Sem alvásidő alatt, sem közvetlen előtte. Akármit mond, akárhogy kéri, az a zord válasz, hogy neki ezt már „ki kell bírnia”. A csoportos pisilés rögtön ebéd után van, utána következik a mese, rendezkedés, majd lefekvés. Az ebédnél elfogyasztott leves és víz addigra épp leér és kikívánkozik... de hiába. A kisgyereknek úgy kell elaludnia, hogy szeretne pisilni menni, de nem szabad. A szülő szót emel – a szülőt kioktatják.

Számtalan esetben az a benyomás keletkezik, mintha az óvónő magasabbra pozicionálná magát, mint a szülő, és afféle szakemberi önérzettel mondaná el az anyukáknak, hogy az ő gyerekük valójában milyen, hogyan működik, és mit kellene már tudnia. Mintha a szülő csak afféle amatőr gyereknevelő lenne, aki próbálkozik ugyan, de igazából nem sikerült megütnie a mércét, nem nevelt kellően praktikus, alkalmazkodó, jól kezelhető gyermeket.

A valóság ezzel szemben az, hogy az óvodai helyzetben a szülő a megrendelő, és az óvoda pedig a szolgáltató. A szülő a legdrágább kincsét, a szíve alatt hordozott, gonddal nevelt gyermekét bízza az erre hivatott szakemberre megőrzés és fejlesztés céljából. Nagyon szomorú, ha az óvodapedagógus nem érzi át, hogy ez mennyire megtisztelő, és hogy mekkora felelősség a más gyermekét őrizni és nevelni.
Sokkal kisimultabb és jobban teljesítő gyerekek nevelkednek ott, ahol az óvónő és a szülői kör között kölcsönös tisztelet áll fönn, és mind a ketten ugyanilyen tisztelettel fordulnak a gyerek fejlődése, mint folyamat felé. Ahol elfogadják, hogy a nevelés célja nem csak az, hogy a gyerekeket nagy tömegben is könnyen kezelhetővé, viszonylag kis energia-befektetéssel is terelgethető alanyokká formálja.

Egyértelműnek tűnik, hogy bármely oktató-nevelő intézménnyel szemben jogos elvárás egyrészt, hogy a rá bízott gyermekünknek ne ártson, másrészt őt a személyiségének, életkori jellemzőinek megfelelően fejlessze. Az oktatási törvény legelső mondataival kimondja:

„1. § (1) A törvény célja olyan köznevelési rendszer megalkotása, amely elősegíti a gyermekek, fiatalok harmonikus lelki, testi és értelmi fejlődését, készségeik, képességeik, ismereteik, jártasságaik, érzelmi és akarati tulajdonságaik, műveltségük életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre és céljaik elérésére, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel. Kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a tehetséggondozás.

(2) A köznevelés közszolgálat, amely a felnövekvő nemzedék érdekében a magyar társadalom hosszú távú fejlődésének feltételeit teremti meg, és amelynek általános kereteit és garanciáit az állam biztosítja. A köznevelés egészét a tudás, az igazságosság, a rend, a szabadság, a méltányosság, a szolidaritás erkölcsi és szellemi értékei, az egyenlő bánásmód, valamint a fenntartható fejlődésre és az egészséges életmódra nevelés határozzák meg. A köznevelés egyetemlegesen szolgálja a közjót és a mások jogait tiszteletben tartó egyéni célokat.” (2011. évi CXC. törvény a nemzeti köznevelésről 1./1.,1-2§)

A testi-lelki-értelmi fejlesztés és az életkori sajátosságok tudatos tekintetbe vétele tehát bármely szülő jogos elvárása. „Nem ártani” – ez nem csak a testi épség és az egészség megőrzését jelenti. Azt is, hogy nem nevelünk a gyermekbe gátlásokat, riadalmat vagy szégyent. Például nem szégyenítjük meg a nemi szerepekkel és nemi jelleggel, nemi viselkedésekkel kapcsolatos természetes érdeklődéséért, amely óvodás korban menetrendszerűen jelentkezik. Azt is jelenti, hogy nem próbáljuk túlszabályozni. (Alulszabályozni sem jó, de ez kevés óvodában probléma, ámbár ilyen eset is előfordul.) Életkori sajátosság ez is ugyanúgy, mint a racionális és szabálykövető funkciók fejletlensége.

Félreértés ne essék: az ovis korú gyerekeket igenis szükséges szabályozni, nevelni, terelgetni, jó szokásokat kiépíteni bennük és határokat is állítani. De nagyon nem mindegy, ezt hogyan tesszük! Akár szülőként, akár pedagógusként kísérjük egy gyerek fejlődését, a cél mindig a megfelelő mérvű és életkornak megfelelő módszerű szabályozás. Hogy ez miben áll, az elsajátítható pl. a szeresdjol.hu szülőképző tanfolyamain.

Mint minden életkornak, így az óvodáskornak is megvannak az alapvető pszichológiai jellemezői. Az óvoda akkor működik jól, ha ezeket tekintetbe véve, az ovisok lelki-mentális jellemzőivel összhangban fejleszti a személyiségüket és készségeiket, ha ennek megfelelő módon fegyelmezi, terelgeti, nevelgeti a kicsiket. Hogy mik ezek az életkori jellemzők és mi várható el egy óvodástól, hogyan tudjuk őt együttműködővé tenni, arra szintén rávilágítanak a szeresdjol.hu tréningjei.

Nagyon fontos elkülöníteni, mi az, ami traumának nevezhető, amitől sérül a gyermek, és mi az, ami nem több, mint egy alkalmazkodási feladat, amit egy ép egészséges kisgyerektől nyugodt szívvel elvárhatunk. Egyes esetekben biztosan érezzük, hogy a gyermekünkkel olyasmi történik, ami árt neki, ami visszafogja a személyiségfejlődését, vagy amitől sérül, nagyon sír, fél, megszégyenül, rossz énképet vagy önbecsülést alakít ki, elveszíti a bizalmát a felnőttekben vagy önmagában.

Ha alapos okunk van azt vélni, hogy a gyermekünk súlyosan sérül, akkor bizony a szülő felelőssége megvédeni kicsinyét. Erre is szerződtünk, amikor szülővé váltunk. Nem lenne jó, ha a gyermekünk felnőtt fejjel arra emlékeznék: „az anyám nem védett meg, a szüleim nem álltak ki értem”.
Akármennyire is nem nevelődtünk arra, hogy a tekintélyfigurákkal konfrontálódjunk, ilyenkor el kell indulni egy úton. Az első lépések természetesen az együttműködés, a megelőlegezett bizalom jegyében kell, hogy történjenek; az óvónővel érdemes barátságosan, nyitottan, jóhiszeműen tisztázni, mi történik. Ha azonban nem érünk célt, ha falakba ütközünk, a gyermek pedig tovább sérül, akkor kénytelenek vagyunk határozottabban fellépni, illetve az óvodavezetéshez, más magasabb szintű képviselethez fordulni.
Ezek sokszor nem kellemes beszélgetések és természetesen elengedhetetlen, hogy a lehető legkulturáltabban kommunikáljunk és mindkét fél meghallgatást nyerjen, akár szakavatott közvetítő személy vagy fórum segítségével. Ugyanakkor az is nagyon fontos, hogy az oktatási rendszer – az óvodák, iskolák – felé a szülői társadalom világosan jelezze, hogy az elavult, az elemi emberséget is sértő pedagógusi viselkedések nem elfogadhatóak.
A mai oktatási spektrum a leghaladóbb és gyerekbarátabb kezdeményezésektől az egészen korszerűtlen és embertelen, múlt századból itt felejtődött szokásokig, normákig és praktikákig terjed. Haladás, fejlődés ebben csak akkor lesz, ha a szülők merik jelezni, mi az, ami egy mai szülővel már nem fogadtatható el. Igaz ez akkor is, ha az adott helyzetben nincs közvetlen megoldás, mert nincs jobb óvónő, nincs másik óvoda. Változás csak a rendszerre történő nyomásgyakorlás hatására áll be. A mindent elfogadó, semmiért sem kiálló birkatürelem csak ahhoz járul hozzá, hogy a végtelenségig továbbéltessük és azt, ami elfogadhatatlan. Pedig a jól szabályozott, jól alkalmazkodó, ugyanakkor életvidám, mozgékony és kreatív gyerekek a jövendő társadalmának egészséges derékhadát képezhetik. Ráadásul az ilyen gyerekkel a legjobb együtt dolgozni, együtt élni: ők az igazán ragyogó gyerekek. 

Fotó: VVVladimirVVV/pixabay