Csak csínján azzal a bölcsivel! Néhány szóban kicsinyeink fejlődési menetrendjéről

Frank Orsolya - 2016-05-04
Kezd divatba jönni a bölcsőde. Egyre többen döntenek úgy, hogy másfél-két éves gyermeküket heti több napra bölcsődébe vagy családi napközibe adják, akkor is, ha ez elkerülhető lenne.
Csak csínján azzal a bölcsivel! Néhány szóban kicsinyeink fejlődési menetrendjéről

Sokan közülük jó életszínvonalon élő, önmegvalósító szülők, akik a „gyerekezés” idejére sem szívesen tették parkolópályára karrierjüket, nem szeretnének sokáig hiányozni a munka világából, illetve valamilyen okból félnek megengedni maguknak, hogy szülőszerepüket annak teljességében megéljék.

A bölcsőde-jelenségről a játszótéren elhallott félmondatok árulkodnak legékesebben. 

  • Oké, hogy reggel zokogva kellett levakarni, de azt is csak az első héten, aztán megszokta, este meg olyan cuki, amikor megyek érte, úgy örül nekem!
  • Nagyon jó fejek a gondozónők, reggel is mindig segítenek leválasztani rólam, hogy tudjak indulni a melóba.
  • Tudod, mi a jó a bölcsiben? Nem te altatod, nem te szoktatod le a pelenkáról...
  • Ja, a bölcsi, az tök rendben van, nagyon szereti. Igaz, most hat hétig beteg volt, meg korábban is egyszer, úgyhogy ebben a félévben összesen kb. két hetet járt, de olyankor tökre szereti.

Persze, nehéz a döntés, sok a mérlegelendő tényező. Talán van gyerek, aki el tudja fogadni a bölcsődét, talán van olyan átmenet, amely inkább minősül komoly alkalmazkodási feladatnak, mint abszolút traumának. De az is bizonyos, hogy valamilyen árat, és inkább nagyobb, mint kisebb árat, fizet érte a gyermek. Mindenképp az a tanácsos, hogy közösségbe akkor kerüljenek kicsinyeink, amikor szerves fejlődési menetrendjük szerint időszerűvé válik, hogy közösségben legyenek. Az alábbiakban olyan információt kínálok, amely talán segít a döntés meghozatalában, miközben egy percig sem szándékozom titkolni állásfoglalásomat: a bölcsőde kényszermegoldás, nehéz élethelyzetek kezelésére jött létre, és a lehetőség szerint kerülendő. De hogy miért mondom ezt?

Az embergyerek fejlődésnek szabott menetrendje van. Ezt a menetrendet az evolúció alakította ki, és egy olyan alkalmazkodási logika jellemzi, amely – ha egyszer rááll az agyunk – könnyen átlátható és megjegyezhető. Mindenekelőtt a születést követő kiscsecsemőkorban megkezdődik az ősbizalom kiépülése. Az a minden agyi és testi sejtet átitató hit értendő ezen, hogy megtart a világ, hogy nincs veszély; lazán, oldottan lehetek itt, bújhatok bele az anyám bőrmelegébe, támaszkodhatom a világra, az apám karjára, a földre, amin állok, a családi közegre, amelyben létezem. És mivel bizalomtelten támaszkodom és oldottan, szorongásmentesen vagyok benne a világban, ezért – amikor mozgáskészségem is engedi – végül elindulhatok az emberek és a tárgyak felé.

Az elemi biztonságérzet tehát a csecsemőkor legfontosabb leckéje. Kialakulása azonban végigkíséri az egész gyerekkort.

A világ felé fordulás apró lépésekben szintén korán megkezdődik.  A baba már hathetes korától kutatja az anyagi világ törvényszerűségeit: eltalálni, megfogni, mozgatni, majd összeütögetni a tárgyakat; mi szilárd, mi folyadék; milyen kölcsönhatásba lépnek a dolgok egymással. Ha hatszázszor leejtem, ha kétszázszor a falra kenem, ha százötvenszer egymáshoz verem, mi történik, és (rögtön áttérve a társas közeg leckéire is) mit szólnak a felnőttek? A féléves babát – ha például a postán várnunk kell sorunkra – már háttal ülteti ölébe az anyja, a kicsi pedig, miközben biztonsággal az anyja testének veti a hátát, arccal már a világ felé fordul, úgy szemléli a jövő-menő embereket: szemkontaktust keres, kokettál, elbújik, újra előbújik.

Az immár önjáró totyogók programja ezt forradalmasítja és terjeszti ki mindenre: ismerd meg a tárgyi és a társas világot! Azt diktálja a génjeibe kódolt tanmenet: fedezz föl mindent még most, amíg védve vagy! A totyogó gyermek tehát csak megy és megy és megy, fáradhatatlanul gyalogol kurta kis lábain, és mindent, de mindent meg kell vizsgálnia, mindenhez hozzá kell nyúlni, mindent ki kell próbálni. Tegyük csak le – például – egy intézményi folyosón: már a levegőben teker a kis lába, mint a kengyelfutó gyalogkakukknak, hogy mehessen, aztán beleveti magát a világba, beindul, és minden kilincset lenyom, minden ivóvíz-automatát és pedálos szemetest megbuherál, minden lyukba bedugja az ujját, minden szék alá bemászik, minden felnőttet végigstíröl, égre emeli a kis arcát és kapcsolatot keres a nagyokkal. Ha valamilyen izgalmas tárgyra tesz szert, akkor a közösség véletlenszerű tagjainak dugdossa az orra alá és feszülten nézi az illető arcát, vajon milyen információt lehet kinyerni a felnőttből a tárgy mibenlétére, rendeltetésére, értékére vonatkozóan. És – érdekes módon – a világon nagyjából bárhol, bármikor bármely felnőtt automatikusan válaszol is. Az idegen kis arcocskához hajolva gügyögő-tanítgató hangon elmondja, amit kell: „Igen, látom, nagyon szép csokis papírod van. Ez egy csokis papír, bele kell tenni a kukába, nézd csak, ott van a kuka a sarokban, menj oda, és tedd bele!”  (Majd félmosoly, gyereket követő pillantás.) Figyeljük csak a közlés logikáját! (1.) Mi ez? (a tárgy definíciója); (2.) Mit csinálunk vele? (a tárgy helyes kezelése saját közösségünk normái szerint). Megy ez, mint a karikacsapás.

A totyogó tehát habzsolja az életet, bizalommal és rajongással, és bizony utálja elveszíteni a felfedezés lehetőségét. Ha például szeret metrózni és leszállsz vele a szerelvényről, földhöz veri magát a peronon, követelve, hogy szálljatok vissza. Szívszakasztóan, meghaladhatatlan veszteségérzéssel gyászolja, hogy elment a vonat... Minden ilyen korú gyerek ezt csinálja, a világ bármely táján, teljesen egyformán – mint megannyi kis robot, akiket ugyanaz az univerzális szoftver mozgat; úgy hívják: humán genom.

Ha az első, az ősbizalmat kiépítő fázis helyén volt, akkor kis robotunk azzal a feltevéssel működik totyogó korában, hogy az ügyeletes felnőtt (anya, apa, első perctől családtagként kezelt, pozitív személyiségű nagymama, nagynéni, dajka) a helyén van. Hiszi: „védett vagyok és felfedezhetem világot”. Ez az 1-3 éves kor kulcsleckéje. Nem kérdés, hogy a felnőtt úgyis ott van; ha baj van, úgyis megment, és lehetővé teszi, hogy fölfedezzek. Adottság. Nem kell ellenőrizni, nem kell megnézni, hisz nem lehet másként. Egyszer kipróbáltuk a férjemmel, hogy jóltartott kétévesünk meddig megy el a normafai erdő ösvényén és mikor fog először hátranézni: hát nem nézett hátra. Se előbb, se később, se semmikor. Egészen pici dugóvá zsugorodott már az alakja, amikor is nem bírtam tovább: jókorát sprinteltem utána huszonéves izmaim ruganyosságával, mire beértem a kiskrapekot és mintha mi sem történt volna, folytattuk a masírozást a végtelen távoli, láthatatlan cél és a kék pillangók nyomában.

De ettől még a felnőtt szerepe létfontosságú. Az alacsony ágakon bukdácsoló csimpánzkölyök is tudja, hogy métereken belül ott az anyja és szemmel tartja. A kisgyerek fejében tehát meg sem fordul, hogy a felnőtt ne lenne ott – az meg aztán végképp nem szerepel a rendszerében, hogy a szülője egyszerűen lecserélhető. Hogy Anya majd egyszeriben eltűnik, de ott lesz Erzsi néni, aki teljesen idegen, most látom harmadszor, de állítólag nincs baj, mert így se halok meg.

Mondd, kedves Olvasóm, mit szólnál, ha esküvőd után három hónappal, amikor még dúl benned a szerelem, egyik este, amikor céges rendezvény után későn mész haza és belépsz a hálószobába, a takarót fellebbentve azt találnád: nem a férjed, hanem a kamionos Zsolti vár ott, a szembeszomszéd, aki elmondja, hogy a férjed eltávozott valahová, és majd vissza is jön valamikor, de lényegében ő maga, a Zsolti is mindent meg tud neked adni, amit a férjed megadott és megtett, úgyhogy semmi gond, értsd már meg és hagyd abba ezt a hisztit!

A lecserélhetőség keserves, kényszerű és remélhetően késői lecke – igazából nem is fogadja el az emberi lélek soha.

Az óvodai beszoktatásnak mindenütt úgy kellene történni, ahogy a Waldorf-óvodákban: van egy félév, amikor heti egyszer a szülő és a gyerek elmegy játszóházba, az óvodába. Anyukák, gyerekek és a leendő óvónők együtt játszanak a leendő óvodahelyiségben az ottani játékokkal. Ez minden héten megtörténik. Mire a kicsi valóban óvodás lesz, már ismeri az óvónőket, a helyet, a gyerekeket: semmi nem változik, csak az, hogy a szülő elkezd nem ott lenni. Akkor, amikor a gyerek már valamennyire valóban fel tudja fogni, mi az, hogy nem lesz ott, és mi az, hogy visszajön. Ha a gyerek személyisége engedi, a szülő rögtön egész délelőttre elmegy. Ha az óvónő szükségesnek ítéli, a szülő csak egy órára megy el, aztán visszajön, később két órára, később három órára. Hogy a kisgyerek a valós tapasztaláson keresztül értse meg, hogy mi is hát az a bizonyos „elmegy” és mi a „visszajön”. Kellő rutinnal egy kisgyerekről leolvasható, hogy érti-e ezt és hogyan fogja viselni. Hogy készen áll-e. Ez a törésmentes beszoktatás egyik legjobb receptje: három - három és fél éves kor fölött.

A bölcsődével, a gyerek leválasztásával kapcsolatos kérdés nem politikai kérdés, nem is ideológiai kérdés – még csak nem is igazán értékrendi kérdés.  Ez pszichológiai ténykérdés.

Olyan az embergyerek is, akár egy autó. Ezt meg ezt meg ezt kell beletölteni ahhoz, hogy rendesen működjön és az évek során kihozza magából azt, ami benne van. Bele kell tölteni egy év töretlen, nettó ősbizalmat, két-három év biztonságban felfedezést az eredeti családi kapcsolatain belül (és további ősbizalmat), és mindezenközben ráadásul egy jól kezelt énné válást (gúnynevén dackorszak). Ha már az alapszintű ősbizalom megvan; a tárgyi világ és a társas világ alapjait is biztonságban megtanulhatta; ha kétéves kora körül elkezdett leválni elsődleges szeretteiről, a nemet mondás és az önálló döntések révén megszületett saját, különálló énje; újra és újra, naponta százszor megélhette azt a diadalmas és csodálatos felfedezését, hogy „én nem te vagyok, hanem én én vagyok”; sőt, ha már azt is bejáratta, hogy ő egyfelől lehet saját maga, másfelől mégiscsak biztonsággal odatartozhat egy állandó szeretetű felnőtthöz, és ezt a csodálatos ki-bejárást is tökélyre vitte, ha tehát mindez a helyén volt, akkor a gyerek megtelik, jóllakik, és automatikusan a benne ketyegő szoftver előrehaladásának köszönhetően eléri a következő szintet és megérik a közösségi létre. Ekkor, és csakis ekkor áll majd készen arra, hogy a saját kortársai társadalma felé forduljon. Ekkor jön el az óvoda ideje.

Innentől kezdve aztán új fejezet kezdődik a tankönyvében: mint egy kis ősember, az emberi társadalom ösztönösen adott alapvonalait kezdi tanulmányozni. Az ovis gyereket az emberi csoportösztön foglalkoztatja: az ember szociális létezésének ősidők óta adott jelenségvilága. Olyan alapdimenziókat fedez föl ovis léte hónapjain, évein át, amelyek aztán a felnőtt társadalomban, a mi munkás életünk ösztönös szintjén is tetten érhetők: hogy ki van följebb és lejjebb a rangsorban; ki a nagyobb és ki a kisebb; ki az erősebb és ki a gyengébb; mi az, hogy harc/rivalizálás és mi az, hogy együttműködés; milyen megverni valakit, és milyen, ha megvernek; milyen, ha befogadnak és milyen, ha kirekesztenek, sőt: milyen, ha én rekesztek ki mást; mi az, hogy rangsor és dominancia („Anya, mindig a Marci akar előbb venni  a mazsolából és mindenkit lökdös!”); mi az, hogy magántulajdon, enyém, tiéd, másé, adom, nem adom, kölcsönadom, örökbe adom, visszaadja, nem adja, elcseréljük, hazaviheti, nem viheti, mi mennyit ér (az efféle kereskedelmi alapismeretek tíz éves koron túlmenően is folytonos izgalomban tartják a gyerekeket); mi az, hogy fiú és mi az, hogy lány; ki kinek a férje, felesége, anyja, apja, nagyanyja, testvére stb.; mi az, hogy gyerek, felnőtt és öreg; meddig élünk, mi az élet és mi a halál. Az óvodáskor elemi életleckéi roppant szerteágazóak, elsajátításuk természetes közege a játék, a fantázia és a mágia, természetes terepük pedig a (vigyázó, tanítgató, közvetítő felnőtt által terelgetett) csoport. Ahhoz, hogy a gyermek otthonosan és saját igényét követve legyen jelen egy társas közegben, neki erre készen kell lennie, erre meg kell érnie. Ezeknek a gyerekeknek már valóban gyerektársaságot ír elő a szoftver (napi pár órára) – a kétévesnek nem.

Érdemes itt kitérnünk néhány szó erejéig arra is, mi az, hogy trauma és mit jelent, ha megszegjük a menetrendet. A trauma (egyik) hivatalos definíciója az: kapcsolatvesztés, a kapcsolat megtörése. Félreértés ne essék: leválni nyilván muszáj. Elengedni is nyilván muszáj. Egész életünkben oldás és kötés hullámzásában élünk: kötődünk, majd elengedünk, kötődünk, majd elengedünk. Gyereket, szülőt, lakást, munkahelyet, barátot, társat... Ha ezt nem tanuljuk meg, a nyakunkba gyűlnek túlérett, túlhordott kötődéseink, és mi is a nyakán maradunk másoknak. Aki nem tanulja meg oldás és kötés ritmusát, aki nem hiszi el, hogy a lelke ép és alkalmazkodni tud a változáshoz, az nem tanul meg az idővel, az élet ritmusával könnyedén együtt haladni.

De a kötődésnek és a leválásnak is szabott ideje van, és szabott módja. „Elváltak egymástól, mint ágtól a levél.” Gondoljuk csak át, hogyan is válik el az ágtól a levél! Leválni lehet szervesen, simán, a belső fejlődési ritmussal összhangban, lehet egy megélt és elviselhető mérvű gyászmunkával, lehet kontrollált átmenetben, pozitív folyamatban – és lehet traumásan is. És itt dől el minden. A trauma – sejtszinten sebez. A gyerek három éves kora alatt nem alkalmas arra, hogy trauma nélkül fogadja el a születése óta őt gondozó apja/anyja/közeli hozzátartozója eltűnését. A trauma – sérülés; a sérülés pedig energiát von el a lelki háztartásból, „sebhelyet” hagy maga után az idegrendszerben, egészségtelen kompenzációkat eredményez és beszűkíti a későbbi személyiségfejlődés sávját. Nemhogy a másfél-kétévesen szerzett, de az óvodáskori és az iskolai traumák is tudnak egy életre kiható lelki-mentális panaszt, kudarcot, sérülést okozni. A trauma, illetve a fejlődési menetrend súlyos megsértése hasadást kelt a személyiség áramlásában, megcsapolja a fejlődés lendületét és ezáltal csökkenti a későbbi jó teljesítmény, alkalmazkodás, kapcsolatok, a tanulási és munkahelyi siker esélyét. Fokozza a szorongás, a rossz önbecsülés, a kudarc, a megrekedés, a szerfüggés, a túlzott evés vagy egyéb pótszerek használatának valószínűségét. A trauma nem játék. Ezért van, hogy gyermekeink lelki igényei előnyt élveznek a felnőttekével szemben. (Vajon hány család működik ma azon az elven, amit édesapám szájából annyiszor hallottam: „első a gyerek”?)

A bölcsőde nem kényelmi szolgáltatás, hanem szükséges rossz, ahol erre hivatott szakemberek nehéz élethelyzetek áthidalására teszik meg, amit megtehetnek a kisgyerek és a szülő szolgálatában. Az a gyermek, amelyik minden életszakaszban megkapja az életkori tanulási igényének megfelelő szülői figyelmet annak mindkét aspektusában: tehát a jó gondoskodást is és a jó szabályozást is, összességében jól fejlődő, érdeklődő, fölösleges szorongásoktól mentes, optimálisan teljesítő és jól szabályozott nagy gyerek, majd felnőtt lesz. Kibontakozik, kibontja a benne lévő potenciált. Az a kisgyerek pedig, akiből „kisajnáljuk az anyagot”, akit csak lepattintani akarunk, akiből minden módon ki akarjuk spórolni az időt, energiát és a törődést – az a gyerek sérül. A sérülés pedig visszaüt, törvényszerűen, mechanikusan megbosszulja magát: tünetet okoz és később sokkal több időt és energiát fog elvonni a családi rendszertől egy problémás iskolás vagy egy deviáns kamasz formájában, mint amit az eredeti fejlődési igény idején bele kellett volna tenni.

Gyereket szülni: vállalás. A gyerekkel szerződésünk van, amit akkor írtunk alá, amikor először védekezés nélkül szerelmeskedtünk. Ez a szerződés pedig (első közelítésben) úgy szól: „életre hívlak és vállalom (tiszta elmével és felelősségem tudatában), hogy mindent megteszek, ami az erőmből telik, hogy megadjam neked mindazt, ami az optimális kibonatkozásodhoz szükséges.” Ehhez viszont mi magunk is megszerezhetjük azt a támogatást, amire szükségünk van, hogy helyt tudjunk állni.

Szülőként tehát érdemes lehet elmerengnünk azon – esetleg megfelelő segítő szakember társaságában –, vajon mi lehet a mögött, ha nehezen adjuk át magunkat az anyaságnak/apaságnak arra a pár évre. Hiszen nem az az elvárás, hogy magunkat felszámoljuk, csak az, hogy a gyermeknek odaszenteljük magunkat abban a mértékben, ami neki elégséges. Amíg ennyire kicsi, jó, ha az ő fejlődési igényei diktálják a prioritásokat. Mi lehet a mögött, ha egy szülőt ilyen súlyos énvesztéssel fenyeget az, hogy a szabad fiatal felnőtt szerep helyett a szülőszerepet tegye első helyre? Mi magyarázza, ha ennyire félünk a lelassulástól; ha kerüljük a játékot vagy a közelséget; ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban és szívesen adjuk át az egész csomagot „szakembernek”? Miről árulkodik, ha nehezen toleráljuk a szülői élethelyzet egyik vagy másik vetületét – például azt, hogy immár – legalább egy időre – „nem én leszek a gyerek, nem én leszek a No. 1?”? Az ilyesfajta önvizsgálatnak, mélybe ásásnak nemcsak a gyermek – elsősorban maga az önismeretet szerző felnőtt lesz a legfőbb haszonélvezője.

Úgyhogy csak csínján azzal a bölcsivel!

Fotó: AdinaVoicu/pixabay

Közösségi hozzászólások:

Copyright © 2004-2019. CsaládiNet. All rights reserved - minden jog fenntartva.