Sérelemkeresés, viszálykeltés

Szinte minden békétlen (nagy)családban előforduló, számolatlan nemzedék óta továbbadott szokás, sőt képesség ez. Aki keres, az talál: minden emberi viszonyban könnyű fellelni azokat a pontokat, amiken fenn lehet akadni. Sokan árgus szemmel, különös, kiélezett érzékkel keresik a megsértődni valót; figyelik, hol hibázik a kedves családtag vagy rokon – főként ha „külsős” az illető, ha menyem, vejem, nászasszonyom, a férjem családja… ne adj’ isten, a volt férj új felesége, vagy pláne annak a „hozott gyereke”…

Vannak a sima, hétköznapi sérelmek – „a férjem fél éve nem képes megjavítani a konyhaszekrény zsanérját, pedig még tavaly szóltam neki és még mindig lóg… hát ilyen ember ez!” Igaz, hogy közben napi tíz órát dolgozik a munkahelyén és este alig áll a lábán, meg közben félig felépített egy házat a gyerekünknek, hétvégente meg a kertet ássa vagy a szomszédnak segít, mert az is segített… És hogy esetleg Anyu is meghúzhatná azt a két csavart, ha egy pillanatra túllépnénk a hagyományos nemi szerepek határain…

És vannak a nagycsaládi szertartásrendhez és a tágabb rokoni hálóhoz kötődő sérelmek. Számos családban különösen veszélyes, aláaknázott vidék ez. A messzi múltba nyúló, babonás korokból itt felejtődött hagyomány, íratlan szabályok egész erdeje, amiben könnyen eltéved, aki nem ismeri.
A családi és naptári ünnepek, rituálék megannyi vizsgahelyzetet produkálnak, ahol egy aprócska hiba maradandó sértődést eredményezhet, a sérelem pedig évtizedeken át konzerválható és tetszés szerint előhúzható. A családi alkalmakon – keresztelő, esküvő – nem előírásosan viselkedni nagy bűn; viszont bűn a távolmaradás is, amely elnyeri sokszoros büntetését, a helyezet tehát csapdás. Nem úgy köszöntött föl a születésnapomon, ahogy elvárnám; nem jött el a keresztlányom ballagására; nem védett meg, amikor az anyósom csúnyán nézett; túl olcsó ajándékot hozott; túl drága ajándékot hozott; megkérdezte/nem kérdezte meg, minek örülne a gyerekem; túl sokat főzött/kínált; nem eleget főzött/kínált; nem látta meg magától, hol szorulok segítségre, és a többi, és a többi. Sok családban rettegve és már a gondolattól is feszülten jelennek meg a fiatalok a kötelező viziteken és csak azt várják, hogy  vége legyen.

Évtizedes állóháborúk

Az ilyesmivel aztán konzerválható a megosztottság, a békétlenség. A sérelem könnyen keletkezik, sokáig él, annak meggyőző feloldására viszont gyakorlatilag semmilyen technikával nem rendelkeznek a családok – ilyesmit nemigen tartalmaz az öröklött kommunikációs eszköztár. Az eredmény könnyen kiszámítható: húsz-harminc, vagy akár ötven főt számláló nagycsaládi hálók hasadnak keresztbe-kasul a számolatlan sérelem mentén. Sok esetben alig találunk egy-két rokont, aki őszintén jóban lenne egymással, és élvezné, ha összefuthat. Ha felvilágosultabban, nagyvonalúbban viszonyulnának egymáshoz, ha tudnák okosan beállítani a megfelelő távolságot-közelséget (hisz nem minden rokonnal vagyunk szükségképpen jó barátok), ha rugalmasan és okosan járnánk el szervezési kérdésekben, azzal tengernyi kölcsönös segítséget, jó viszonyt, jó beszélgetéseket, összetartozás-érzést nyerhetnének.

Anyós és menye

Külön fejezet szólhatna anyós és menye viszonyáról – sőt valószínűleg egész köteteket lehetne erről írni. Pedig a kulcs itt is egyszerű. Ha Anyu első nekifutásból kritikus, akkor egy pillanat alatt rossz sínre teszi ezt a nagyon fontos kapcsolatot – a kapcsolatot azzal a nővel, aki az unokái anyja lesz, aki családtag lesz, akinek szerepe lesz majd akkor is, ha anyu élete utolsó, legkiszolgáltatottabb szakaszába ér. De minden önérdektől függetlenül, a puszta humánum és érzelmi intelligencia okán is érdemes jól reagálni, hiszen mindenkinek az a jó, ha az egész családi rendszerben harmónia van és egy irányba mozgunk. Lehet, hogy nem ezt a hozzáállás örököltük, de érdemes keresni a mintákat: milyen ez ott, ahol jól működik?

Ha anyunak sütit visz vendégségbe a huszonéves „kismenye” (micsoda árulkodó nyelvi szörnyszülött…) és Anyu szemtől szembe kineveti a produktumot, vagy fensőbbséges megjegyezést tesz, hogy na majd ő megtanítja rendes tortát sütni, ha anyukájának nem sikerült, hát akkor bizony Anyu baltával vág bele a kettejük kapcsolatába, és talán a fiatal lány önbecsülésébe is. Egyetlen jó reakció van ilyen helyzetben, és az úgy szól: „Jaj, de édes vagy, nagyon köszönöm, nem is számítottam rá!” és nevető átölelés és nagy puszi. Aztán pedig a süti ránk eső részét jóízűen és élvezettel elfogyasztani. Lehet, hogy elsőre szimpatikus a fiatal lány. Lehet, hogy nem, de az biztos, hogy ő is csak az elfogadásunk és őszinte nyitottságunk fényében fogja tudni megmutatni, mik az értékei, mi a története, mit lehet benne szeretni.

Nem szól ez másról, mint arról: mennyire szélesre tárom ki a szívemet az előtt, akit a gyerekem szeret, aki bizalommal közelít hozzám, aki esetleg tart tőlem, de szeretne jóban lenni – akinek adhatnék és aki adhatna nekem. És itt is fontos, hogy nem csak a kommunikációt – a szívnek azt a bizonyos jóhiszemű tágra nyitását is érdemes megtanulni. Nem biztos, hogy könnyű lecke, de annál tanulságosabb. (Annál is inkább, mert előfordulhat, hogy itt Anyu is tanulhat valamit: meglehet, hogy az a formátlan sütemény répából van, egészséges és jóízű, eközben pedig nélkülözi azt a fél kiló kristálycukrot, ami a „rendes tortához” elengedhetetlen, és ami egyébként közvetlenül összefügg Anyu túlsúlyával, magas vérnyomásával és kezdődő cukorbajával.)

A nevető harmadik?

Egy fokkal még a fentieknél is nehezebb helyzetet vált ki, ha nem a saját sérelmét keresi valaki, hanem azokat a pontokat látja meg és emeli ki, ahol két másik családtagot lehet egymás ellen fordítani. Gyanútlan és jóhiszemű felek fülébe sugdosni: „vigyázz vele, mert nekem azt mondta rólatok a múltkor, hogy…” „Te észre se vetted, hogy nézett rád, amikor…?” Kellő gyakorlattal bárki fel tudja lelni azokat a pontokat, ahol a viszály szikrája kipattintható és akár komoly, évtizedekig húzódó ellenségeskedéssé szítható. A viszálykeltés pedig gyanakvást, rosszhiszeműséget visz az egész családi rendszerbe – sokszor felmérhetetlen érzelmi veszteséget és terhet róva több generáció számtalan tagjára.

Különösen fájó és ártó, ha olyan helyzet alakul ki, hogy a fiatal azt érzi: beszorult a szülei és a társa közé és választásra kényszerül: melyiket szeresse jobban, melyik pártjára álljon, melyikhez húzzon. A cél persze az lenne, hogy ne legyenek pártok, hanem jóban legyünk és elfogadjuk, hogy egy családban sokféle embernek jut hely, és az esetleges valóban negatív viselkedéseket is korrektül, elegánsan és diszkréten tudjuk konfrontálni.

Kezeljük bizalmasan az információt!

A diszkréció és a bizalmi viszony egyébként is a jól irányított családi élet szerves része. A saját érzelmi intelligenciánktól függ, hogy hogyan kezeljük a ránk bízott információt. Gyermekünk akkor marad nyitott, ha bízhat benne, hogy ebből semmilyen rossz következmény nem háramlik rá. Ha szíve szerint, istenesen kipanaszkodja magát az anyjának/apjának, ez nem jelenti azt, hogy ezzel az információval aztán visszaélhetünk.

Szurkoló vagy ellendrukker?

Nem jelenti például azt, hogy az ő élete, az ő családi életük rossz lenne, és semmiképp sem jelenti, hogy jajongani kéne a sorsuk fölött, mindent rögtön megoldani vagy gyorsan megkeresni, kit tudunk felelőssé tenni. Sajnos az ilyesfajta szörnyülködés is könnyen fordul viszálykeltésbe, törésvonalak keresésébe is. „Hát persze, hogy kimerült vagy, ha a férjed nem hajlandó éjszakázni a kicsivel…” „Hát miért nem mondod meg az anyósodnak, hogy…?!”

Számos fiatal felnőttől hallom azt a panaszt, hogy az Anyu szörnyülködik ott is, ahol ők maguk nem éreznek bajt, ahol még javában állják a sarat és csak egy értő, hű szurkolóra vágynak. „Felhív az anyám és sajnál. Megpróbálja megmagyarázni nekem, hogy nekem milyen rossz. Hogy rémes az életem, problémásak a gyerekek és a férjem nem jól  támogat. Ez a legidegesítőbb. És nem tudom vele megértetni, hogy nem rossz, hanem csak sok. Sőt, hogy ez így van rendjén, hogy sok. A gyerekek édesek, a munka izgalmas, a háznak örülünk és próbáljuk fejleszteni, csak sok ez kettőnknek (vagy – elvált szülők esetén – sok ez nekem egyedül) és baromi jó lenne, ha néha ott tudna belépni az Anyu, ahol tényleg hasznos, és azt látnám rajta, hogy élvezi, és hogy nagyjából azt csinálja, ami tényleg segít. Így hiába fáj érte a szívem, inkább teher az Anyu érkezése, a telefonhívása, mint öröm.”

Kulcs: a nagyvonalúság és az ésszerű mérlegelés

Veszélyes sport a viszálykeltés, és nem is csak magunkra hoz veszélyt, hanem a gyermekünkre, családjára is. Az igazi művészet nem az, hogy sérelmet találjunk. Erisz, a viszály istennője leleményes némber – a gyakorlott szem bárhol meglátja, min lehet fennakadni, hol lehet két embert egymásnak ugrasztani. Az igazi művészet a nagyvonalúság, a reális, felnőtt gondolkodás: ahol az apró egyenetlenségeket észre se vesszük, elfér a radar alatt, átsiklunk fölötte, hisz az élet bonyolult, mindenki túlterhelt. Fennakadhatok azon, hogy a sógornőm nem jött el a gyerekem/unokám ballagására. De nem ezzel járunk jól. Azzal járunk jól, ha a józan eszemmel pontosan tudom, hogy mást is bedarálnak a hétköznapok, nem jut energiánk minden ballagásra elmenni és minden konyhaszekrényt megszerelni. Ha nem jött el a ballagásra, hát biztos dolga volt; majd összefutunk húsvétkor, az is jó. Esetleg írhatunk egy tényleg cuki sms-t, hogy „Marcsikám, hiányoztál, biztos dolgod volt, húsvétkor várunk, ezer puszi és drukkolás!”

A nagycsaládi békének is a nagyvonalúság, az ügyes, ésszerű szervezés és a rugalmas alkalmazkodás a három fő kulcsa. Ha sikerül elkerülni a sérelemkeresés és a viszálykeltés csapdáit, akkor lehetünk részesei az igazi jó nagycsaládi banzájnak, ahol mindenki oldottan beszélget és nevet, a szervezést, ellátást okosan, rugalmasan, terheket megosztva, semmin sem megsértődve összedobják, és mindenki jól tudja érezni magát.

Kapcsolódó cikkeink:

• A nagymama azért olyan kövér, mert tele van szeretettel" - 25 imádni való idézet a nagyikról
• Tényleg olyan nagy baj, ha a nagyi elkényezteti a gyerekemet?
• A család krónikása avagy - Nagymama a családban
• Kire bízhatod a gyermekedet? 1. rész - Nagyszülők és pótnagyi

Kép: Anemone123 / pixabay