Ha kielégítőbb, melegebb, táplálóbb kapcsolatokat szeretnénk teremteni magunk körül, mint amiben a szüleink felnőttek,  akkor érdemes átgondolni, hogy a mindennapi kommunikációs szokásaink hogy függnek össze azzal, ahogyan a kapcsolataink alakulnak. Nem beszélget velem? …. Lehet, hogy sokat kritizáltam? Legközelebb keresek valamit, amit tiszta szívből el tudok ismerni nála. Titkolózik előlem? …. Lehet, hogy túl sokszor beleszóltam a dolgaiba? Legközelebb keresek egy alkalmat, hogy deklaráljak, hogy tiszteletben tartom a határait, és tisztelettudón megkérdezzem, hogy ő hogyan vélekedik erről vagy arról.

Érdemes tudni és figyelni, hogy melyik mondatunk hogyan hat. Így építeni és gazdagítani tudjuk azokat, akik hozzánk közel állnak, és saját magunk tudjuk harmonikusabbá hangolni a velük fennálló kapcsolatunkat. Ha tudatosítjuk, mi az, ami eltávolít, elriaszt másokat, és azt is, hogy milyen vágányon szeretnénk tovább vinni a családunkban a kapcsolatkezelést, a kommunikációt, akkor már könnyen elkapjuk a kölcsönösen hasznos és kellemes kommunikáció fonalát.

Hiszen Aput/Anyut legtöbbször valós jóindulat mozgatja, amikor saját hite és értékrendje, tapasztalata és elvei szerint igyekszik terelgetni a fiatalok életét. Ám nem nehéz észlelni, hogy az ilyen „konstruktív kritikák” és „ami a szívemen, az a számon…” megnyilvánulások után a kapcsolat megzuhan. Egy kis fáradsággal új beszédmódokat tanulhatunk, amik építik a kapcsolatot és valóban változást indíthatnak el a másiknál. De ezek csak akkor válnak be, ha hozzátanuljuk azt az önfegyelmet és önzetlen, odaforduló figyelmet és a nyitottságot is, amely táplálhatja a kapcsolatépítő kommunikációt. Na de mik is ezek a bizonyos tévutak és kiutak?

Légy pozitív!

Ha egy szóban akarunk receptet adni, azt mondhatnánk: légy pozitív!

Na de mi is az a pozitív? Bizony a szavak szintjén aprólékos, árnyalatnyi dolgokról van szó. Egy-egy szóval is sokat veszíthetünk és sokat nyerhetünk. Minden szó pozitív, ami jelzi, hogy meglátjuk, megerősítjük, elismerjük a jót, és hogy jó folyamatokat igyekszünk építeni, előrevetíteni, támogatni. Ennek eszköze az értő odafigyelés, az őszinte, ítéletmentes érdeklődés, a drukkolás, minden „hiszek benned” és „bízom a képességeidben” értelmű üzenet. Ez az, ami (ha hiteles) bizalmat épít, csökkenti a védekezést, az ellenállást, növeli az együttműködő-készséget.

Ezzel szemben negatív minden, amiből ítélet szól, cinizmus vagy reménytelenség; ami kritikus, gúnyos, kelletlen, udvariatlan vagy durva – ez az, ami rombolja a kapcsolatot és a másik személyiségét. Automatikusan távolít, hátrálásra, védekezésre vagy – ritkábban – visszatámadásra késztet.

Pozitív az, ami jó forgatókönyvet rajzol föl; amiben optimizmus, megoldás, kiút, lehetőség fogalmazódik meg. Ehhez az is szükséges, hogy belül a fejünket átállítsuk és megtanuljunk pozitív sémákban gondolkodni.

Ne féljünk, hogy túl pozitívak leszünk, vagy hogy így ne tudnánk értékes javaslatokkal élni. Ha kiépítettük a bizalmi bázist, már feltehetünk valós, jóhiszemű, nyitott kérdéseket; és akár a saját tudásunkat, tapasztalatunkat is megoszthatjuk. Csak nagyon, de nagyon nem mindegy, hogy mikor és hogyan. Higgyük el: nem lesz abból baj, sőt, jobb megoldások születnek a helyzetekre, ha azt keressük: mi ebben a helyzetbe a jó, mire lehet építeni? Mi lehet a kiút, a megoldás, a jó kompromisszum? Milyen feltételekkel tudok igent mondani?

Na de hogyan néz ki a pozitív attitűd a hétköznapi kommunikációban?

Kedvesség, korrektség, kölcsönösség

Ha három egyszerű irányelvet akarunk szem előtt tartani, ezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a kedvesség, a korrektség és a kölcsönösség a jó irány. Hogy ez a három elv hogyan tehető át a gyakorlatba, arra nézve az alábbiakban igyekszünk pontokba szedett, praktikus irányelveket és tippeket kínálni. Kész receptet nehéz adni és nem is lehet ez a cél. Valójában (ahogy a nagyszerű pszichológus, Carl Rogers mondta) mindenki a saját életének a legjobb szakértője, ezért elengedhetetlen, hogy ezeket az általánosan bevált pozitív alapsémákat a saját élethelyzetünkhöz és a családtagjaink érzékenységéhez igazítsuk.

Hibakeresés, gúny, udvariatlanság

A panaszok egy nagy csoportja az Anyu/Apu stílusáról: epés, gúnyos, bántó megjegyzéseiről, poénjairól vagy – mai szóval – „beszólásairól” tudósít. Az a közmondásosan vitriolos stílus kerül itt reflektorfénybe, amit Anyu/Apu könnyen összetéveszt a humorral és időnként azzal próbál menteni, hogy csak viccel.

„Ja, nálatok ezt nevezik vasárnapi ebédnek?” – kérdi Anyu, miközben a lánya asztalánál ül. Ha pozitív szemüveg lenne az orrán, élvezhetné, hogy meghívták, hogy ott van, hogy csicsergő unokák veszik körül, hogy enni kap, hogy ép és egészséges, hogy a gyereke élete sínen van és kiteljesedik… Építhetne, de rombol. Elsősorban azért, mert tényleg nem adatott meg neki, hogy pozitív és jóhiszemű szemüvegen át észlelje a világot; nem arra nevelték, hogy a jót észlelje és azt erősítse. Másrészt mert nem is tudja, nem is érti, mit vált ki egy-egy ilyen könnyed poénnal. Nagy kár, mert tényleg számít – mindenkinek árt, de végső soron leginkább magának az Anyunak. Egy pillanatra megáll a kés a levegőben, a fiatalok nyelnek egy nagyot, összeszorítják a fogukat, elteszik a megjegyzést a lelkük egy távoli, hátsó polcára a többihez, és még egy fél lépést hátralépnek. Anyu a következő héten majd talán tompán észleli a távolságot, az óvatos kimértséget, vagy hogy a következő meghívás igencsak várat magára, de nem köti össze a két dolgot: a vicces beszólását és a fiatalok felől ásító gyanús csöndet. Mint amikor a kertben rálépünk a fűben hagyott gereblyére: észlelem, hogy ráléptem valamire, ami szúr, és mintha ez nem lenne elég baj, röviddel később valami istenesen fejbevágott – a baj ugye sosem jár egyedül –, de bizony jó pár másodperc eltelik, mire észbe kapunk és felfogjuk, hogy a gereblye foga és a gereblye nyele egymással szorosan összefügg.

Egy másik szemszögből ennek a beszólás-dolognak semmi köze a szülő-gyerek viszonyhoz. Kínos, nem kínos, az igazság az, hogy egészen egyszerű modortalanság az, amiről szó van. Ilyet egyszerűen nem mondunk. Nem illik. Az ember nem mond ilyet vendégségben, nem mond ilyet senkinek és főleg nem mond annak, akitől épp enni kap. Nem mond, mert tiltja az elemi jó modor, a puszta, hétköznapi udvariasság. Ha a tíz éves gyerekem mondaná vendégségben, rémülten lepisszegném.

Mi a humor és mi a vitriol?

Ugyancsak stílusbéli apróságnak tűnik, de nagy erővel formálja a kapcsolatainkat, hogy a mindennapi társalgásunk során milyen hangvételt használunk. Fontos, hogy élesen megkülönböztessük a valódi humort a vitriolos, csúfondáros, más kontójára történő poénkodástól, a szinte észrevétlen, minden szóba beivódott gunyoros stílustól. Fájdalmas felismerés, hogy a magyar anya/nagyanya sokszor humortalan – pedig a gyerekek imádnak nevetni, a kicsinyekhez pedig, akár kisovis, akár elsős, másodikos, még jócskán a legjobb bejárat a gyereknyelv, a fantázia, a játékos-vicces nyelvezet. A humor az, amitől másoknak jókedve lesz, amitől gurul a nevetéstől a kisunoka, amitől elröhögi magát a felnőtt, felderül az arca, ami napfényt hoz az életébe, amitől egy csapásra megenyhül a feszültség és a szorongás.

Hogyan árt a gúnyos stílus?

Ettől élesen elüt a gúny, a csúfondáros élcelődés – amely másvalaki kontójára szórakoztatja saját magát és esetleg az egybegyűlteket. Fáj a címzettnek, és másvalaki ezen jól mulat. Lélektani értelemben az a baj a csúfondáros hanggal, ugratással, hecceléssel, az ezer pici mérgezett nyílheggyel, hogy a bizalmi bázist marja szét. Ha háborús zónában élünk – mondja a kipécézett áldozat –, ha folyton lőnek, akkor fedezékbe húzódni érdemes, főleg ha az ember jelentősen kisebb, gyengébb vagy szelídebb, mint az ellenfél. Szóba se jön, hogy örömeimet, eredményeimet, alkotásomat vagy élményeimet megmutassam annak, akitől szinte garantáltan kritikát, kételyt, hitetlenséget, urambocsá irigységet kapok cserébe. Ha sosem tudhatom, mikor mit várjak, hideget vagy meleget, ha a fél életemet el kell rejteni, mert „jobb, ha az anyám nem látja, úgysem számíthatok tőle semmi jóra”, akkor egyre csökken a kommunikáció sávja, sávszélessége.

A megalázás, a vitriol elől jó érzékkel menekül, aki kapja, hiszen úgy hat, mint a savas eső: visszafogja kibontakozást, az oldottságot, a jó teljesítményt, a bátran kísérletező útkeresést, de a párkapcsolatot ugyanúgy megmérgezheti. Ha pedig a fiatalok ilyesfajta örökös gúnyban, támadásban nőnek föl, ezt a fajta rutinszerűen beálló szorongást a felnőtt életbe is magukkal viszik. Ez rántja görcsbe a gyomrukat, ha a munkahelyen kell kiállni prezentálni tíz, ötven vagy kétszáz ember elé.

Érdemes tehát revízió alá venni a stílusunkat – lehet, hogy akkor is bántok valakit, amikor azt hiszem, hogy roppant szórakoztató vagyok? Ahogy egy hatvan fölötti hölgy mesélte egyszer, miközben lelkesen és érzékenyen dolgozott a saját stílusán és kommunikációján: „figyeltem magam a héten és szörnyű dologra jöttem rá. Én hallgatni is úgy tudok, hogy az felér három palack vitriollal!” Bizony, amíg van, aki így figyel, így tudatosít, addig van remény és van megújulás.

Nincs olyan, hogy „csak poén volt”!

Mondhatja erre Anyu, hogy de hát ez csak egy futó poén volt, nem kell mindent ennyire a szívére venni a gyereknek. Sajnos azonban a poénoknak, és minden kétértelmű üzenetnek az a természete, hogy valamilyen rejtett mondanivaló van beléjük csomagolva. Ha közelebbről megnézzük a „ja, nálatok ezt nevezik vasárnapi ebédnek?” - mondatot, elég nehéz neki pozitív fordítást találni. „Az én fogalmaim szerint ez nem vasárnapi ebéd, én ennél többet várok”; vagy „én jobb háziasszony vagyok ennél”, esetleg: „nem sokra tartom, ahogy táplálod a családodat”… Egyik sem olyan üzenet, amely építené fiatalok és szüleik viszonyát.

Persze, kérdezhetnénk erre, hogy miért kell minden mögött keresni valamit. Sajnos azonban hétköznapi közléseink között igen sok a kétszintű, kétértelmű üzenet. Nincs olyan, hogy „csak poén volt”. Kommunikációs alapszabály, hogy kétértelmű üzeneteinkből a másik fél hibátlanul kiérzi a mélyebbik, a rejtett, a lélektani üzenetet, és akár akarjuk, akár nem, ez a rejtett üzenet fejti ki a hatását.

„Ennyire macerás dolog lenne ez az emberi kommunikáció? Hát akkor én inkább meg se szólalok” – mondhatja erre Anyu. A válasz: igen és nem. Bizony, vigyázni kell a szavainkkal, mert súlyos károkat tudnak okozni; viszont ha egyszer elkapja az ember a pozitív-racionális kommunikáció fonalát, onnantól könnyű dolga lesz és egyértelmű sorvezető mentén tud tovább haladni.

Udvariasság a családban

Ahogy a fenti, fiktív példa is mutatja, valamiért közkeletű nálunk az a rettenetes tévhit, hogy a családban nem kell udvariasnak lenni. Hogy az udvariasság afféle hivatalos, távolító, nem hiteles dolog. Hogy a hozzánk közel állókkal lehetünk „spontának”. Ez már önmagában is téves, hiszen az etikett nem véletlenül az etika kistestvére, hisz igen fontos etikai üzeneteket fejez ki: tisztellek, értékellek, nem sértelek meg emberi méltóságodban… Ha ezzel szemben a „spontán” ezt jelenti, hogy keresetlen gorombaságokat és bántásokat böföghetünk föl, hisz otthon vagyunk és történetesen ez jár a fejünkben (a hibakeresés, a kritika), az további nehéz kérdéseket vet föl.

És valóban, a fiatalok fájdalmainak egy része épp ilyesmiből fakad. „Ha az Anyu ír üzenetet, abban nem szerepel megszólítás, csak nyers utasítások, ötletszerű félmondatok…” – panaszolja a fiatal. „Leveled jött, gyere érte és intézd!” írja Anyu. Az ő felnőtt gyermekének pedig torkán akad a szó, ahogy olvassa. Semmi nem változott, anyám az, aki volt – konstatálja, és milliomodszor is megéli az ostorcsapásszerű csalódást… Mert (hisz csudás dolog az emberi lélek) a kedvesség helyébe kapott ostorcsapás ezredszer is váratlanul ér és ezredszer is fáj. Pedig csak egy pár szón múlna az a verzió, ami egy egészen más világból üzen. „Édesem, hivatalos leveled jött, fontosnak tűnik. Mikor tudsz érte jönni, mi legyen vele? Remélem, jól vagy, puszi: Anya”.

Valójában azokkal a legfontosabb udvariasnak lenni és betartani az emberi együttélés KRESZ-szabályait, akikkel a legszorosabb közelségben élünk, akikkel a legtovább kell megkímélni a kapcsolatunkat. A nyerseség, a slampos kommunikáció, sőt gorombaság, trágárság, súlyosan sértő, támadó kirohanások helyett épp a családban van a legnagyobb szükségünk arra, hogy betartsuk az elemi jó modor, a méltányosság és korrektség szabályait, mint a megszólítás, a kérem-köszönöm, a kölcsönösség, a tisztelettudás. Elemi elvárás lenne, hogy a családban kerüljük a gorombaságot, trágárságot, a személyes minősítést és az övön aluli ütéseket. Azért is, hogy a felnőttek viszonya tartós lehessen, a közös életük élhető, és azért is, mert ha gyerek van a közelünkben, akkor minden szavunk nevelés. Amit a családban hall a gyermek vagy az unoka, azt viszi tovább: jó lenne ha nem a durva, indulatos, szűretlen kommunikációt tanulná meg a felnőttektől, hanem a kulturált hangütést, a hosszú távú együttélésnek kedvező viselkedésmintákat. Nem kell ezt sokat papolni – csak élni, a mindennapi életünkkel példázni.

Gyerektisztelet és személyiség

„Hogy én legyek tisztelettudó? Én tiszteljem a gyerekem?” – hüledezik némely szülő, amikor először hall erről. „Hát nem az lenne a világ rendje, hogy ő tiszteljen engem?” Furcsa, hierarchikus elképzelés – a gyermekem tiszteljen engem, én viszont lehessek vele goromba, tiszteletlen, határsértő… Afféle csendőrpertu. Pedig valójában a szülő sem jár jól az ilyen „tisztelettel”. Hiteles, átélt tiszteletet bizonyosan nem lehet parancsszóra kiváltani, legfeljebb félelemből táplálkozó, katonás fegyelmet, ahol az alávetett fél – kínjában, és rejtett bosszúvággyal – tiszteletben tartja (nem pedig tiszteli) a nyers erő szabta határokat.

A kölcsönös tisztelet és udvariasság a jó irány! Hiszen már az egészen kis gyereknek sem jár tőlünk sem tiszteletlenség, sem lealázás – a gyerektisztelő családban felnőtt gyerekek építenek ki igazán stabil, önálló, mégis jól együttműködő személyiséget. Megtanulják tisztelni saját magukat és másokat egyaránt – egymás emberi méltóságát, szükségleteit és határait. Ha én gyermekkorától tisztelettel szólok hozzá, akkor ő is tisztelettel fog szólni hozzám és másokhoz. Tiszteletet vár majd el saját maga iránt is, és ez fontos – így nehezen válhat bántalmazás, abúzus, személyiségrombolás áldozatává. Ha pedig a gyermekünk már felnőtt, levált, tőlünk független teljes jogú állampolgár, abból még természetesebben következik, hogy tisztelettudó, udvarias bánásmód jár neki, ugyanúgy, ahogy tisztelettudóan közelítünk egy idegenhez, akire felnézünk, és akivel a legkulturáltabb énünket vesszük elő.

Ha betartjuk az etikett szabta formákat és határokat, kedvesen és udvariasan közelítünk, a fiatalok azonnal észreveszik. Ilyenkor jelenti a fiatal: „nem tudom, mi ütött az apámba, de mostanában kezd úgy szólni hozzám, mintha emberszámba venne…” Azt is hozzá szokták tenni: „nem tudom, meddig tart…” Hiszen a bizalom visszaépítésében az első követelmény a maradandó változás. Ha a fiatal – a kezdeti gyanakvás után – tartósan is érzelmileg biztonságban érzi magát, fokozatosan meg fog nyílni és a kapcsolat magától átalakulásnak indul.

A sorozat további részei:

Kommunikáljunk pozitívan! - Kommunikációs tévutak és kiutak felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatában 1. rész

Kommunikáljunk pozitívan! Tévutak és kiutak felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatában - 3. rész

Kapcsolódó cikkeink:

• Kommunikáljunk pozitívan! - Kommunikációs tévutak és kiutak felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatában 1. rész
• Testi, szellemi, lelki fitnesz nagyiknak
• A jó nagyszülő-unoka viszony 8 áldásos hatása
• Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 9. rész: A tágabb család, mint erőforrás

Kép: Monkey Business Images / shutterstock