Éva a mai napig képtelen megbocsátani magának, hogy babakorában rendszeresen sírni hagyta a kisfiát: „Zsombi problémás terhességből született, kis súllyal. Sírós baba volt, főleg az altatással voltak gondjaink. A gyerekorvos, a védőnő és anyukám egyhangúlag azt javasolták, hogy csukjam rá az ajtót, majd megtanul elaludni. Én pedig ezt tettem. Másfél éven keresztül minden áldott este jó fél órába telt, míg álomba sírta magát. Csak amikor más anyákkal elkezdtem összejárni, tisztult ki, hogy ez nem így megy minden családban. Zsombi most kilenc éves, szorongó, túlérzékeny kisfiú, minden apróságon elsírja magát. Valószínűleg eleve érzékenyebb alkat, de biztos vagyok benne, hogy a babakori elutasítás még rátett néhány lapáttal. Én mindenesetre másfél éves kora óta egy szobában alszom vele.”

A háromgyerekes Rita úgy érzi, elsőszülött lánya elé teljesíthetetlen elvárásokat támasztott: „Amint kinőtt a csecsemőkorból, nagyon szigorú lettem hozzá. Vallásos körökben mozgom, itt természetes, hogy a gyerekeket szorosan fogjuk, és elvárjuk a szülői tekintély tiszteletét. Én magam is egyetértek ezekkel az elvekkel, de ma már úgy érzem, olyan szintű fegyelmet és engedelmességet vártam el Esztitől egy-két éves korában, amelyre akkoriban még alkalmatlan volt, és sajnos sokszor vittem túlzásba a büntetést. A lányom már kamasz, bocsánatot kértem tőle a múltbeli sérelmekért, a testvéreit pedig már jóval lazábban fogom. Szerencsére Eszti vidám, kiegyensúlyozott lány, remélem, a kezdeti nehézségek nem hagytak nagyon mély nyomot benne, de azért sokszor kívánom, bár visszafordíthatnánk az idő kerekét.”

Szilvia problémája talán az anyák többségének ismerős, bár nem igazán szokás beszélni róla: „Szeretem a gyerekemet, ő a mindenem, de a vele való játék kimondhatatlanul untat. Próbálom magam kimenteni az autótologatás meg plüssözés alól, de jön utánam sírva, én meg legszívesebben szembe köpném magam, hogy milyen anya vagyok én, és mindek nekem gyerek, ha erre nem vagyok képes érte? Így egy idő után beadom a derekam, leülök a szőnyegre, de öt perc berregés és nínózás után fizikailag rosszul leszek az egésztől…”

Aki pedig tudja, hogy szavakkal ütni lehet, megérti, miért érzi magát Gabi nyomorultul. „Néhány hete történt. A férjem lelökte a fiamat a nagy csúszda tetejéről, aki így ráesett a csúszda alját még el nem hagyott kishúgára, és a kicsi csúnyán megütötte magát. Én pedig ahelyett, hogy a férjemet vettem volna elő, ráüvöltöttem a hatévesre, hogy „Hogy lehetsz ilyen hülye?” A házasságunk válságban van, én pedig a férjem iránt érzett minden feszültségemet úgy vezettem le, hogy lehülyéztem a saját gyerekemet…”
 

Mi a megoldás?

Szakértők egyetértenek abban, hogy az anyáknak joguk van negatívan érezni a saját gyermekeik felé, és az sem baj, ha ezt néha éreztetik. A gyerekkor egyik feladata, hogy megtanuljuk megkülönböztetni a jót a rossztól, ehhez pedig néha elengedhetetlen a szüleink hibáinak tanulmányozása.

Léteznek egyszeri hibák, amelyek nem valószínű, hogy hosszú távú lelki problémákhoz vezetnek. Gabi azonnal belátta, hogy a gyereket nagy hiba volt hülyének nevezni, és bocsánatot kért tőle. A kisfiú így megtanulta, hogy néha a felnőttek is szoktak fáradtak, idegesek lenni, olyankor nem jól reagálnak, de nem szégyellnek bocsánatot kérni.

Más a helyzet a tartós elutasítással, mint Éva vagy Rita esetében. Mindenképp üdvözlendő, hogy belátták a saját hibájukat, tanultak belőle, és a maguk módján igyekeznek helyrehozni azt. Az őszinteség segít akár a mély sebek begyógyításában is, és ha megvan a szeretet, soha nem késő új alapokra helyezni a kapcsolatot.

Ami pedig az unalmas autózást illeti… Azt bizony néha le kell nyelni. Nem bűn nem élvezni, de egy pici gyerek még kellően egocentrikus ahhoz, hogy a másik nézőpontja ne érdekelje különösebben. Itt inkább az szokott problémát okozni, hogy a mindennapos mókuskerékben az anyának semmi lehetősége nincs néha felnőttnek érezni magát. Aki gyerek mellett rendszeresen sportol, eljár kávézni a barátnőivel, vagy egyéb gyerekmentes elfoglaltságra van lehetősége, az utána újult erővel fog berregni a szőnyegen.

Érezted már úgy, hogy hibáztál? Oszd meg velünk a cikk alatt - néhány személyes, ismerős történet sokat segíthet más anyáknak is, akik lelkiismeret-furdalással küzdenek. Nem szégyen, ha hibázunk: a lényeg, hogy megpróbáljuk-e helyrehozni.

Fotó: Counselling / pixabay