A tudomány sokáig úgy tekintett a magzatokra és az újszülöttekre, mint akiknek még nincsenek érzéseik, tudatuk.

Csak az utóbbi évtizedekben kezdett megdőlni ez az elképzelés, egyre több tudományos bizonyíték született ugyanis arra vonatkozóan, hogy a babák milyen érzéseket, történéseket élnek át anyjuk hasában és mennyi mindent megértenek, felfognak a külvilágból. Ebből pedig egyenesen következik, hogy az ebben az időben őket vagy szüleiket ért trauma mély nyomot hagy bennük, sőt hatást gyakorolhat felnőtt életükre is. A perinatális – vagyis születés körüli - traumákkal és azok feldolgozásának lehetőségeivel foglalkozik Franz Renggli (2013): Aranykapu az életbe - Gyógyulás a magzati lét és a születés traumáiból című könyve. A könyv teljes körű összefoglalása helyett a könyv egy nagyon fontos üzenetét szeretném górcső alá venni. Nevezetesen a tényt, hogy a babák az anyjuk hasában, születéskor és születés után sokkal többet érzékelnek a külvilágból, mint mi azt gondolnánk és sokkal többet meg is értenek belőle.

A prenatális pszichológia egyenesen azt állítja, hogy az emberi tapasztalásnak nincs kezdete. Amit a gyermek az anyja hasában megél, azt korábbi tapasztalásokkal köti össze, így pedig visszanyúlik egészen a fogantatás pillanatáig. Pientolli vizsgálatai egyértelműen bizonyítják, hogy a babák utánozzak szüleik viselkedését. Ha az apa gyengéden megérinti párja hasát, a baba megismétli a mozdulatot. Ha az anya ásít egyet, a baba is ugyanezt teszi. Ha az apa megpuszilja az anyát, a gyermek hasonló szájmozdulatot tesz. Renggli lebilincselő példákat hoz arra, hogy előadásain a hallgatóság körében ülő kismamák pocakjában milyen heves reakciókat adnak a babák pozitív vagy negatív történetek közben.

Renggli továbbá leír egy elbűvölő történetet arról, hogy munkatársa, egy otthonszüléseket is vezető doktornő miként volt képes kommunikálni az újszülöttekkel. Mivel a doktornő tudta, hogy a babák mar ebben a korban értik, amit mondanak nekik, ezért ezúttal a protokolltól eltérve így fordult egy újszülötthöz:
"Hallom, hogy nem tudsz rendesen lélegezni, mert még magzatvíz van a tüdődben. Most le fogok dugni az orrodon egy egészen vékony csövecskét a tüdődbe. Picit sem kell félned, csak a vizet szívom le, hogy szabadon tudd venni a levegőt."
Kis szünetet tartott, majd pontosan úgy tett, ahogy mondta. A baba figyelmesen nézte őt a beavatkozás alatt, majd elmosolyodott. A doktornő elmesélte aztán, hogy ő volt az első baba, aki egy ilyen beavatkozásnál elmosolyodott.

A szerző azonban beszámol kellemetlen élményeiről is, melyek szintén a babák beszédértését támasztják alá. Renggli előadást tartott az anya-gyerek kapcsolatról és éppen arról beszélt, hogy korábban nagy félelem övezte az együttalvást, mivel az anyák attól tartottak, hogy agyonnyomjak az újszülöttet. Ennek kapcsán Renggli megemlítette, hogy mélylélektanilag az éjszakai megfulladás az anya gyilkossági késztetéseként is értelmezhető. Ebben a pillanatban a teremben öt-hat baba keserves sírásba kezdett.
 

Ezek a történetek ékes bizonyítékai annak, hogy az anya hasában lévő babák és az újszülöttek sokkal többet megértenek a körülöttük lévő világból, mint mi azt elsőre gondolnánk.

Ha ennek a ténynek tudatában vagyunk, szülőként egy igen fontos eszközre tehetünk szert. Sok hatás éri a babákat és a kisgyerekeket már az első években is és bizony lehetnek ezek között rossz élmények is. Balul elsült helyzetek, betegség, szülők közti vita és még sorolhatnám. Ezek egy részét nem tudjuk megakadályozni, az azonban rajtunk múlik, hogy mit üzenünk a gyermeknek az adott helyzetről.

Hadd hozzak erre egy konkrét példát a mindennapokból: talán minden szülő vissza tud emlékezni olyan helyzetre, amikor a gyermekével (babájával vagy nagyobb gyermekkel) ingerültebbé vált, miközben a feszültség okozója nem a gyermek volt. Fontos ilyenkor megállni egy pillanatra és elkülöníteni egymástól a két érzést. Ez vagy az a rossz dolog történt velem, ami miatt mérges/szomorú vagyok. Te, gyermekem, nem vagy a szomorúságom/haragom okozója.
Szülő így képessé válhat arra, hogy megkülönböztesse egymástól saját magát, a babát és az érzéseit. Egyúttal leveszi a gyermekről a terhet, hogy a heves érzéseket a kicsi saját magáénak tekintse. Ha a szülő erre képessé válik, azzal világos határokat teremt az érzelmek terén és alapot szolgáltat arra, hogy a gyermeke érzelemszabályozása megfelelően fejlődjön.

Az általam boncolgatott téma Franz Renggli művének csak egy szelete. Az Aranykapu az életbe című könyv hosszan foglalkozik a perinatális traumákkal és azok terápiájával. Számos esetleírással, közérthetően mesél a felnőttekkel, családokkal, babákkal való terápiás munkáról, mely során a testi folyamatok állnak a középpontban. Úgy véli ugyanis, hogy legkorábbi emlékeink a testünkben raktározódnak el.
Ajánlom ezt a könyvet szakembereknek és a lélektan iránt érdeklődőknek egyaránt.

Indexkép: Daria Shevtsova / Pexels
Felhasznált irodalom: Franz Renggli(2013): Aranykapu az életbe - Gyógyulás a magzati lét és a születés traumáiból.