Rögtön az elején két dolgot szeretnék leszögezni, mindkettő egy Ranschburg előadás után ütött szöget a fejemben.

1. A csecsemőket nem lehet nevelni
2. A csecsemőket nem lehet elkényeztetni

Ez igaz akkor is, ha nehezen vagy könnyen kezelhető a baba. Tudjuk, hogy már újszülöttkorban megfigyelhetőek a különbségek a babák természetét illetően. Az egyik pici folyamatosan sír, nyöszörög, nehezen megnyugtatható, a másiknap pedig a hangját sem halljuk. A csecsemőkorral foglalkozó szakirodalomban viszonylag kevés szó esik arról, hogyan illeszkedik a baba természete a család többi tagjához. Egy bizonyos típusú anyukát a legkisebb sírás is megingat, míg más könnyebben viseli a nyűgös természetű babát. Az első időkben az alkalmazkodás, a másik megismerése a legnagyobb kihívás. Az első gyermek érkezése kelti életre a szülőszerepet, amit az apának és az anyának is meg kell tanulni. Ranschburg fogalmazott úgy (próbálom szó szerint idézni, de csak emlékezni tudok rá), hogy „az első gyermek feladata az, hogy ebből a két szerencsétlen fiatalból szülőt faragjon”. :)

Ez így van rendjén! A baba érkezésével kovácsolódik a pár családdá. Ennek a folyamatnak pedig van egy természetes ritmusa. Idő kell hozzá, és lassan kialakulnak a családi szokások. Persze lehet vérre menő vitákat folytatni az együtt vagy külön alvásról vagy a szoptatás mikéntjéről, de valójában nem érdemes. A bölcs tanácsok mellett sokszor pont a spontaneitás és az a bizonyos megérzés veszik el, mely épp a legtöbbet segítene szorult helyzetben.

A kisbabával való szimbiózis idővel keretek közé kerül és kialakul egy követhető napirend. Ez nemcsak a baba, hanem az egész család számára fontos, hiszen a mindennapok így válnak kiszámíthatóvá. A kialakult szokások tükrözik a család habitusát, és ez családonként változó. Nem lehet tehát egyértelműen állást foglalni például abban a kérdésben, ki hogyan alszik a gyermekkel, mert a családok igényei különbözőek. A legfontosabb úgyis az, hogy szeressék a babát és egymást!

Fotó: papaija2008/ FreeDigitalPhotos.net